A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 12. szám
ÉRETTSÉGI ELŐTT FŐISKOLA UTÁN Pálkovács Sándor mérnök Kovács László tanár bér, — a rimaszombatinál nagyobb gimnáziumban sem kellene szégyenkezni ennyi diplomásért. Ez a szám még nagyobb lehetne, ha néhányon nem hagyják ott az egyetemet, főiskolát. Ám a fenti szám azt is bizonyítja, hogy nem a diákok felkészítésében volt a hiba, hogy akik kiestek a főiskoláról, annak okát saját gyenge akaratukban, önbizalmuk hiányában, önnön kishitűségükben kell keresni. A diplomások száma azt bizonyítja, hogy ez a gimnázium alapos tárgyi tudást és megfelelő szlovák nyelvismeretet nyújt végzett növendékeinek. Hogy ez mennyire így van, hadd álljon itt egyetlen beszédes példa a sok helyett. Hat évvel ezelőtt három leány, Marek Katalin, Tóbik Viola és Konszky Zsuzsa orvosi egyetemre jelentkezett, méghozzá Romániába kaptak stipendiumot. Felvették őket. Pedig azt talán mondani sem kell, hogy még akkor csak úgy tudtak románul, mint én — mondjuk — kínaiul. Kovács tanár nemrégen beszélt velük, örömmel újságolta, hogy hamarosan végeznek. Nyelvi nehézség? Feltehetően volt, de a tanárokat elsősorban tárgyi tudásuk érdekelte. A rimaszombati kórház idegosztályán dolgozik dr. Nyitrai Lász-A negyedik C-ben Ióné, leánykori nevén Szokolay Klára, aki szintén a magyar gimnáziumban érettségizett és Martinban szerzett orvosi diplomát. Az orvosnő férje egyébként jogász, mindössze 100 méternyire dolgozik innen a járásbíróságon (mellesleg ő is a magyar gimnázium diákja volt), de ma már három ízben is hiába kerestem, valami fontos értekezleten volt. A doktornőtől azt kérdezem, nehéz volt-e az egyetemi tanulmány, mint magyar maturánsnak. — Fogalmam sincs, nehéz volt-e vagy sem — válaszolja —, mivel nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, könnyebb lett volna-e, ha magyarul tanulhatok. — Úgy tudom van egy kislánya... — Igen, Nórának hívják, tizenhat hónapos. Ha eljön az ideje, őt sem féltem a magyar iskolától. Pálkovács Sándor mérnököt, a cukorgyár főmechanikusát a gyárban kerestük volna, de mire odaértünk, letelt a munkaideje. Kerékpáron jött a gyárból, s ő volt az, aki megismert bennünket, alighanem kollégánk szerfelett feltűnő fényképezőgépéről. 19ó5-ben érettségizett kitüntetéssel. Bratislavában, a műszaki főiskola gépészmérnöki karán szerzett dipolmát. Harminckétéves, nős, van egy négy és fél éves kisfia. Különben rimajánosi születésű, s noha a gyártól jó lakást kaptak a városban, az a tervük, hogy otthon, Jánosiban családi házat építenek. A főiskolát különösebb nehézség nélkül végezte el. Ez a gimnázium szerinte jó alapokat nyújt a főiskolához, ha valaki mégis kiesik, csak magára vethet. Azt azért megjegyzi, hogy a szlovák nyelvórákon több lehetne a konverzáció, „de az írókat például magyarul taníthatnák". Több „panaszt" nem is hallottam az iskoláról. Arra az obiigát kérdésre, hogy vajon a kis Sanyika milyen iskolába fog járni, ha sor kerül rá, a mérnök olyan csodálkozva nézett rám, mintha nem akarna hinni a fülének. — Magyarba! — válaszolta kurtán. S nekem még most is olyan furcsa érzésem van, mintha a puszta kérdéssel is megsértettem volna őt. ZS. NAGY LAJOS Prandl Sándor felvételei 13
