A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 12. szám
KORTÁRSAINK Füst Milán (1888-1967) Füst Mitón mindig o csöndes helyeket kedvelte. S szüntelenül számára kedves emberekkel szerette körülvenni magát. Előbb a pesti Belváros egyik meghitt utcácskájában lakott, ahonnan csupán pár lépésre volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem. Onnan járt át, esztétika-professzorként, előadásaira. Dörgő hangon és dek latna Ivó fejtette ki esztétikáját, amely könyvolakban is napvilágot látott, Látomás és indulat a művészetben címmel. A nyugdíjas professzor, a költő, regényíró és színpadi szerző öregkorára Budára vágyott, a Hűvösvölgy és a Pasarét hajlatába költözött. A lakása előtti óriási kertben a görög filozófusok módjára elmélkedhetett. — Mór többször is elmondtam ugyanezt ... — válaszolta kérdésemre — Hogy fiatal koromban én sehogyse szíveltem a költőket. Csak azokat az embereket becsültem ugyanis, akik e nehéz küzdelemben, e földi életben anyagi javakat hoznak létre, például burgonyát termelnek, vagy vasat bányásznak ... Különösen pedig azokat becsültem sokra, akik házakat tudnak építeni. A fiatalember Füst Milán mégis nagy erejű kohóként jelentkezett, a századeleji szabadvers egyik meghonosítójaként. — Csakhogy, bámulatos módon, ez a lírai folyom csakhamar elapadt. 5 ennek a most már huszonnégy éves fiúnak volt annyi ítélőképessége, hogy nem erőltette azt, amire képtelen, utánozván az-' eddigieket, csak őzért Is! Más mesterség után kellett néznie ... Kiderült, hogy benne o lírai indulathoz legközelebb áll a drámai indulat. Drámát írtam tehát, de sok volna végighaladni egész írói életemen... A kert varázsában minden időtlen történetnek hangzik, holott Füst Milán ifjúkorban elapadt lírája az öregkorban újratámadt, mintha sohasem hagyta volna abba a versírást. — Igen, igen, igen, én fanatikus vagyok — kiabálja szinte a kert és a völgy tágasságába, a fonott asztal szélét döngetve. — Mindig is fanatikus voltam! Most írtam meg utólag a naplómban, hogy előzőleg nekem sohasem voltak terveim! S most öregkoromra osztom Santayana nézetét: Fanatikus az, aki megkétszerezi erőfeszítéseit, amikor céljait elfelejtette. Naplóját mindig szívesen emlegette, höl fájdalmasan, hol pedig örömmel: o naptó nagy része 1944-ben, Budapest ostrománál megsemmisült, s csak a kisebbik fele maradt meg. A költő, mintha gyermek volna, hol oz elpusztult részre gondol, s okkor sírva fakad, hol pedig a megmentett kéziratra, amelynek harsányan örül. — Az ember igazi hazája: a gyerekkora ... Én még mindig az ifjúkor időszakához tartozónak érzem magam. Kosztolányi Dezső volt a legjobb barátom, s a szintúgy jóbarót Karinthy Frigyes már 1919-ben megmondotta nekem: csak a halálom utón fognak velem igazán foglalkozni. A napló — nyilván töredékes volto miott — nem folyamatos olvasmány. Mintha álomban élnénk, úgy tárja elénk, innen-onnan életének eseményeit. „A nők a természet cinkosai“. .Gyönyörű út Palermótól Messinóig! Mint ahogy a madarak élnek: légben, fényben, tengeren — ez igen, ez élet!" „1927. nov. 10. — nov. 18. Pozsony, Bécs. Negyvenéves vagyok és még mindig negyvenkilós poggyászokot cipelek*. Napirendjéről érdeklődöm. — Most Mozartot hallgattam ... Olyan Mozartot hoztak nekem, ide a gramofon-gépemhez, egy fúvósokra írt munka lemezét... Ez a sípládának, a verklinek a felmagasztosulása. Hogy lehet a verklit olyan nagyszerűen csinálni, mint Mozart, el vagyok ámulva ... Na mostan, gondolkoztam afölött, hogy miért szeretem ezt jobban, mint akármit. Kérdező ujja szinte megóH a levegőben. — Azért, mert nem veszi olyan komolyan a művészetet, hanem tréfál Viszont az a Beethoven, olyan rettenetesen komolyan veszi, meg az a Bach, akik nagyobb művészek totón, mint ő? Nem nagyobbak, de mindenesetre nagyon nagy művészek. — Az irodalomban is így van? — Hasonlóképpen vagyok Tolsztojjal és Csehovval... Tolsztoj olyan rettenetesen komolyan veszi, és oly humortalan, ezzel szemben Csehov... hót az egy édes, nem bánja, ha rossz is. és nem bánja, ha hiba van benne. Kortársaim közül Krúdy ilyen, míg én .. . — Füst Milán „komolyan" veszi, költészetében, mind a nyolcvanegynéhóny versében? — Én?,.. Én olyan komolyan veszem, olyan borzasztó nekem a művészet, olyan ... mit mondjak? • • • Engem ostoroz a művészet. Hűvösödön, bevonultunk a szobába. Elfáradt, s pihenésre vágyott. Búcsúzásképpen utánam szólt: — Sokat dolgoztam életemben. De hogy milyen eredménnyel, kicsivel vagy naggyal, ki tudja? . . . Száz év múlva, ha leszek, mór csak egyszerű költő leszek. TÓBIÁS ÁRON FÜST MILÁN: ÖREGSÉG Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? S hol a kin tás hol oz áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben? Loholni bolondul? Xergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak . .. Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve . . . Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem? Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is: Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor Leborultam a sötétben elétek! Hallgass már áh ifjúság. Volt egy öreg görög egykor Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjúságát visszakövetelvén Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni. Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, — ősz haját verte a szél is S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lóba elé. S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. — Ámde az Istenség Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger. . . Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté oz öregség ősi nyomora. Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna .., S aztán hát elment persze, — csend lett végül is e vidéken. De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem . .. S a feje körül tompa derengés. 11
