A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-17 / 11. szám
MACS JÓZSEF: Az Amicusszal kezdődött A nevem Bogota István. Foglalkozásom mozdonyvezető. Jelenlegi állomáshelyem a bratisfavai Fiókpályaudvar. A lányával. Tündével osztály társak voltunk a Duna utcai .magyar iskolában. Ö is megmondhatja, mindig mozdonyvezető akartam lenni. Ha kérdezték tőlem a tanítóim, én nem is igen mondtam mást. Változatosságot láttam ebben a foglalkozásban. Utazni fogok. Városokon, ismeretlen tájakon robogok keresztül. Köd, hó, zivatar, napsütés nem számít. A felelősség sem lesz kicsi. A tehervonat több tíz- vagy százmillió korona értékű árut szállít. A személyszállító vonaton körülbelül 1000 ember utazik. S baj nélkül tenni meg az utat. Épségben, szerencsésen. Mozdonyvezetőnek ennél nagyobb öröme nem lehet. így ábrándoztam az általános iskola felsőbb osztályaiban. És döntöttem. Irány a hároméves vasúti szakmunkásképző iskola. Végig kitüntetéssel végeztem. Pedig változott a tanítási nyelv. A Duna utcai magyar iskola dicséretére legyen mondva, nyeh/i nehézségekbe nem ütköztem. Nyomtam a sódert, szívósan tanultam, mert tudtam, hogy a szakmunkásképző iskolából csak kitűnő bizonyítvánnyal kerülhetek mozdonyra. Egy hét műhelymunka, egy hét tanítás, így telt el a három esztendő. Elektro-mechanikusnak tanultam ki, s a fűtőház műhelyében mindjárt magasabb fizetési osztályba soroltak. A jó bizonyítványomnak köszönhetem. A munkakör nem volt ismeretlen számomra. A szakmunkásképző iskolában villanymozdonyokat javítottam. 1974-ben végeztem, s elektromechanikusként dolgoztam tovább az új fűtőhöz műhelyében. Kérvényt írtam a főnökségnek, vegyenek fel mozdonyvezetőnek. Számos orvosi vizsgálaton estem keresztül. Pszichológiai tesztet is csináltak velem. Aztán mozdonyvezető-jelölt lettem. Sorba járatták velem a műhelyeket. Minden helyen egy-egy hónapig dolgoztam mint villanyszerelő, géplakatos, motor- és vagonjavító. S elkövetkezett életem legizgalmasabb pillanata. Mozdonyvezető és a segédje mellé osztottak be figyelő szolgálatra. Az Amicusszal tettem meg az első utat. Gyorsvonaton robogtam Brnoig és viszsza. Nagy élmény volt. Soha nem felejtem el. Ahogy rohantunk az éjszakában. A tájból semmit nem láttam. A pályabiztonsági jelzéseket meg azt figyeltem, mit kell csinálni a mozdonyon. A két örömteli hét eltelte után előadásra hívtak. Megismertettek a közlekedési szabályokkal, és előléptettek segéd-mozdonyvezetőnek. Ilyen beosztásban megint az Amicusszal tettem meg az első utat. Már én is felelős voltam az utasok és a szerelvény biztonságáért. Együtt figyeltük a jélzéseket a mozdonyvezetővel. Törődtem a mozdonnyal, a vezérállás tisztaságával. Ha meghibásodott a mozdony, már én is javítottam. Segéd-mozdonyvezetőként vonultam be katonának. Munkaidőben éjjel-nappal tolattam. Szabad időben laktanyában éltem. Reggel ébresztő, este takarodó. Forgalmista is szolgált közöttünk. Katonaruhában indította a vonatot. Csak a sapkája volt piros. A katonaságnál sok szakmabeli társsal ismerkedtem meg. Forgalmistával, mozdonyvezetővel, tolatóval, vasúti alkalmazottal. Egyik-másik állomáson később ismerős arcok villantak elém. Katonaság után szintén segéd-mozdonyvezetőként utaztam a Párkány (Štúrovo) Bratislava—Praha meg a Bratislava—Zsolna (Žilina) és a Komárom (Komárno) Bratislava—Prága vonalon. A gyorsvonatokat átvittük Magyarországra is. Rögtön nagy hasznát vettem az anyanyelvemnek. Mások céduláztak. Cédula segítségével értekeztek a magyar forgalmistával. Én csak odaszóltam neki: «Mi újság?“ — Megmondta, és rendben volt minden. Utazni jó. Az utazó ember sok érdekeset lát, a terepet is tüzetesen megismeri. Persze a mozdonyvezetőnek már ' az első útja előtt ismernie kell a pályát, a terepet. Nehogy elakadjon az első dombnál. A pályaismeret kötelező. Kétszer éjjel, kétszer nappdl mindkét irányba. Gyakorlott mozdonyvezető társaságában. Hetvenhét tavaszán szeréltem le, és ősszel már megint háromhetes közlekedési tanfolyamon vettem részt. Ez sem volt elég. A következő év februárjától márciusig műszaki tanfolyamra küldtek Streőnóra. A sok tanulástól szinte már zúgott a fejem. Otthon, a lakásomon, éjszakánként sokáig égett a villany. A tanfolyamokon sem lehetett lazsálni. Édesanyám, édesapám már sajnáltak néha. Aggodalmat is kiolvastam a tekintetükből. Mi lesz ebből a gyerekből? A végén tönkreteszi magát a sok tanulással. Idegroncs lesz belőle, nem mozdonyvezető. Az állam se veszi hasznát, mi se vesszük hasznát. Nem megyünk vele semmire." Mosolyogtam az aggodalmukon. Mert én már az iskola padjaiban, de a tanfolyamokon is rájöttem, hogy keményen keH tanulnia annak, aki magát és népét boldogítani akarja. Le keli küzdenie száz akadályt. Együtt kell haladnia munkában, akarásban, tanulásban a hasonló korú cseh és szlovák fiatotokkal. Osztálytestvérek között a nyelv nem lehet válaszfal. Különböző nemzetiségű dolgozók építenek egy országot! A streénói tanfolyam után már én vezettem a mozdonyt. Természetesen egy taposztalt mozdonyvezető kíséretében. Martinba vittem a 705-ös gyorsvonatot. Tizenöt órás éjszakai szolgálatra osztottak be akkor. „Nem baj, fiú, ezt is kibírod" — gondoltam magamban. De még ez se volt elég. A fűtőház minden mozdonyát vezetnem keHett. Nem volt könnyű a dolgom. Minden mozdonynak más a viselkedése. Némelyiknek o műszerfala is más. Ezt a próbát is kiálltam. Nem maradtak el a dicsérő szavak, meleg, baráti kézszorítások. De még ezzel sem ért véget a vizsgák sora. A vontatási főnökkel találtam szemben magam, ö is szigorúan feleltetett. Mjntha ő viselt volna minden felelősséget a vasútért. Nem hittem a fülemnek, amikor mindezek után valaki azt mondta: — No, még egy vizsgád van, Pista! Műszaki élőírásokból. Ha azzal is készen leszel, hívatásos mozdonyvezetőnek fognak tekinteni . . . Tanulás, szívós tanulás megint. Szüleim sűrű fejcsóválásai közepette. Meghátrálni már nem lehetett Meg nem is akartam. Itt a helytállás az államvizsgát jelentette. 1978. július 1-én lettem hivatásos mozdonyvezető. Először az új fűtőházban tolattam. Nagy figyelmet, pontosságot követel ez a munka. A legkisebb elővigyázatlanság emberéletben is kárt tehet. Gyakorlat teszi a mestert, tartja a közmondás. Velem se történt másképp. Felnőttem a feladathoz. A mozdony engedelmes jószággá szelídült a kezem alatt. Azt teszi, amit én akarok. Az akaratomat teljesíti. Talán már azt is tudja, mikor tartózkodom én a vezérállásban. Jelenlegi munkahelyem a bratislavai Fiók-pályaudvar. Tehervonatok indulási és érkezési helye. Körülbelül 128 vállalat üzem be- és kirakodó állomása. Az egyetlen tolató mozdonyon négyen yáltjuk egymást. Tizenkét órát töltök a mozdonyon egy váltósban. Éjszaka több a munka. Akkor rendezzük a napközben kirakott vagonokat A mozdonyvezetőn kívül három tolató és egy tolatásvezető vesz részt o tolatásban. A tolatásvezető az utasítást közvetlenül a forgalmistától kapja. Ennyi, amit két tolatás között munkámról és huszonhárom megélt évemről elmondhatok. Helyben lakom, szüleimmel és a húgommal együtt három szoba-konyhás lakásban. Ha végzek a munkával, megmosakodom, átöltözöm, felülök a 110-es autóbuszra és hét perc dlatt otthon vagyok. Szeretem a mozit, a tévét, a kerékpárt, de a legjobban olvasni szeretek. Magyarul és nem csak magyarul. A vasútról szóló könyveket mindig megveszem. Az újságcikkeket kivágom. Pontosan tudom például, hogy tavaly a vasút 280,2 miMió tonna árut szállított. Azt azonban már nem, mert nincs is kedvem kiszámolni, hogy mennyi esett az én mozdonyomra, rám ebből a hatalmas árumennyiségből. Amennyi anynyi. A munkámat szeretem, kedvvel csinálom. Nem vagyok pályatévesztett. Beképzelt se vagyok. A vasutas hadsereg egyik szolgálatkész katonájának tekintem magam. Hétszázötven lóerős, hathengeres dízelmozdonyom a világ legkedveltebb mozdonyainak egyike. No de elég is o beszélgetésből. A forgalmista furcsán ide-idenéz, a tolatásvezető lengeti a zászlócskát, mennem kell. Üdvözlöm o Duna utcai iskola tanulóit és mindazokat, akik emlékeznek még rám ... 4
