A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-06 / 1. szám
I. TERÜLET, TELEKFORMAK KERÍTÉSEK, LAKÓHÁZAK ES BÚTOROK A barkók néprajzi csoportját a Sajótól dél nyugatra a Rima, a Hangony és a Hódos patak mentén települt hagyományos népi kultúrával rendelkező falvak alkotják. Valami kor a „barkók“ megnevezést inkább gúnynév ként használták, amit a helybeliek nem vettek szívesen. Ma azonban a szomszédo csoportoktól való megkülönböztetésre szolgál. A barkók lakta tájegység nyugaton a Med vesaljával, északon pedig Gömörrel érintkezik Azok közé a tájegységek közé tartozik, melye két az országhatárok szétválasztanak, összesen mintegy ötven falut sorolhatunk ide. Ebből ötöt találhatunk Szlovákia területén Dobfenéket (Dubno), Péterfalát (Petrovce), Jesztét (Jestice), Gesztetét (Hostice) és Simonyit (Šimonovce). A felsorolt falvak mind irtáseredetűek. A köz. vetlen közelükben húzódó dombokon és hegye ken kiirtott erdők helyét szántóknak is hasz nálták, de ez alig biztosította a megélhetést. A meghagyott legelőkön ellenben fejlett állattartás folyt. Feltételezhető, hogy a barkó falvak az egymáshoz közel épített szálláskertekből fejlődtek mai formájukig, melyre a telkek szabálytalan sága és az utcák rendezetlensége a jellemző. Egyetlen határozott utcájuk a falun végig hú zódá főutca. A telkek között ide-oda kanyarodó mellékutakon járva az emberben gyakran fel merül a kérdés: vajon az utcán van-e vagy valamelyik udvarban? Valamikor sem az udvarokat, sem a kerteket nem kerítették. Ezekkel a „szabadudvarokkal1 még ma is találkozhatunk a régebbi falurésze ken. A kerítéseket az állatok elkóborlásának a megakadályozására kezdték készíteni. A legegyszerűbb kerítés a „gát" volt. A gátat úgy készítették, hogy az egymástól ötven-hatvan centiméterre levert karók közé tüskés gallyakat vagy fűzfavesszőt fontak. Nagyon elterjedt volt a „lészakerítés", vagy egyszerűen csak „lésza", mely a sövénykerítések egyik fejlettebb változata. Abban különbözött a gáttól, hogy a már előre „lefözött" és a kérgétől megfosztott fűzfavesszőt egy előre elkészített keretbe fonták bele. A keretet a két „lészatalpfa“ és a közéjük illesztett botok alkották. Ennél fogva a lésza tetszés szerint áthelyezhető volt egyik helyről a másikra. Lészákat rendszeresen készítettek a helybeli kosárkötök és a cigányok is. Felhasználási területük messzemenően meghaladta a kerítéseket. Nagymértékben használták kapuknak, kisebb részek elrekesztésére, falaknak és kocsioldalaknak is. A század elején jelentek meg a léc- és deszkakerítések. A kapuoszlopokat kizárólag fából készítették. A barkók hagyományszeretetére vall az is, hogy még ma is készítenek fából kerítéseket faragott kapuoszlopokkal. Az udvarok elrendezése már nem olyan egyöntetű mint az előzőekben tárgyalt tájegységeké. A lakóház az utcára általában merőlegesen épült, a pajta pedig az udvar hátsó felében keresztben.- Az ólaknak nem volt határozott helyük. A barkók házai valamikor kétsejtüek, azaz kéthelyiségüek voltak. Ezek egy szabadtüzhelyes pitvarból, és az e mellé épült „házból", vagy később a szobából álltak. Gyakoriak a többcsaládos udvarok. Ilyenkor a házak egymásba épültek, vagy egymással szemben. A házban a bútorok elrendezésére a sarkos elrendezés a jellemző. Ez annyit jelent, hogy a helyiség egyik sarkába tették az asztalt a saroklócákkal. Ezzel rézsútoson a másik szögletben volt a tűzhely. A megmaradt két szögletben voltak az ágyak, és ruhatárolásra a fiókos „kornút“, a magasabb „sifonér", esetleg a „tulipános láda". Az idősebb korosztály még hallásból ismeri a cölöpökre rászegezett bárdolt deszkából készült ülő és fekvő bútorokat. Eleinte a szabadkémény alatt, majd később a „házban" volt a „falassporhelt" vagy „masina". Lapos teteje és a tűzhelyet körülvevő párkány volt a „kocik", melyet fekvőhelyként használtak. BUDAY ENDRE
