A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-24 / 8. szám

Jegyet váltunk a „Maid of the Mist" - „A ködfátyol lánya" nevű kishajóra, amely a két zuhatag alatt örvénylő vizen közlekedik. Kapitányunk szakállas ember, a Verne-könyvekböl ismert tengeri med­vék egyik példánya. Kitűnő hajós, ügyesen vezet a sziklák, örvények, a látást olykor roppant megnehezítő vízpermet akadályai ellenére. Valamennyien esőkabátot és csuklyát kaptunk; igy is bőven permetez az eső­ként hulló víz arcunkra, fedetlenül ma­radt lábainkra. Először az Amerikai-vízesés előtt ha­ladunk el. Vakít a nap, a pára függö­nyén át, néhány arasznyira a lezúduló víztől sárga virág és üdezöld fü pom­pázik, körülöttük madárka röpdös. Olyan idilli a kép, mintha otthon, vala­melyik patakparton látnám. Hajónk közelében sirályok lesnek mohón zsákmányra, a vízzel lezúduló s a köveken halálos sebeket kapott halakra. Lám, szinte szájukba hull a sült galamb, csak {elcsípni, nem kell órákon át a betévö falatra vadászni. A szakállas kapitány legnehezebb vállalkozásába kezd: megpróbálja a lehető legjobban megközeliteni a ka­nadai vízesést. Szinte fülünkbe robaj­­lik a víz, nyakig vagyunk a permetben, csaknem belülről szemléljük a termé­szeti csodát. Gomolygó lelhő kellős közepén vagyunk? Az igazi csoda azonban, a Niagara legnagyobb ajándéka ezután követke­zik. A napfény és a pára szinte az orrunk hegyén gyújt szivárványt! Megfoghatom, megtapinthatom, szí­neit közelről tanulmányozhatom. Talán haza is vihetem? Az élmény rendkívüli, a kishajó utasai arcukat a vizpermet­­ben, lelkűket a látvány permetében ,f ürösztik. Nem tudni, kire hogyan hat a szivár­vány. Én még erősebben gondolok szülő­földemre, mint eddig, amerikai tartóz-American Falls, Amerikai vizesés kodásom folyamán bármikor. Tanulmá­nyozom, nem homályositja-e el a pá­ratlan ajándék az otthon színeit­­fényeit? A válasz soha nem jött ennyire ma­gától, ennyire egyértelműen: nincs szebb az otthoni szivárványnál, hiszen az gyermekkorunk egén, egyenest apánk meg anyánk szivéből gyúlt. BATTA GYÖRGY NÉGY MAKVIRAG (Folytatás lapunk múlt heti számából.) 4. Jaroslav Ludvig. A bratislavai közgazdasági főiskola negyedéves hallgatója. Pontosabban volt hallgatója, mert letartóztatásának napjától fogva már nem vehet részt az előadásokon és gyakorlatokon ... Hiába, a vizsgálati fogság és a börtön mégsem a legalkalmasabb hely arra, hogy ott valaki mérnöki oklevelet sze­rezzen. A hírhedt lakásfosztogató galeriben ő az „alfőnök“, Milan Nitranský jobb­keze. Mindketten még gyerekkori barátok, később osztálytársak, végül pedig — bűntársak. Barátságuk első napjától Nitranský volt az eszesebb, Ludvig a fürgébb, az ügyesebb. Sohasem beszél­tek róla, de akaratlanul is kölcsönö­sen példaképnek tekintették egymást. Nitranský barátjának kézügyességét, sporteredményeit csodálta; Ludvig vi­szont azt, hogy haverja milyen köny­­nyen tanul, tudásával mennyire impo­nál a lányoknak, hogy mennyire bíznak benne a tanárai és első „nekifutásra“ fölvették az egyetem jogi karára, aho’ bizony négy-ötszörös a túljelentkezés. Saját magáról nem mondhatta el ugyanezt, mert bizony a kevesebb ér­deklődőt vonzó főiskolára sem sikerült egyből bejutnia, hanem csak másod­szori próbálkozásra. Érettségi után ezért a két fiú kap­csolata néhány hónapra lazábbá válik: de az igazi barátság, akárcsak az igazi szerelem, nem rozsdállik ... Egy szép napon — alighogy Ludvigot újra­­jelentkezés után fölveszik a főiskolára — ismét együtt borozgat a két fiatal­ember, és Nitranskv nem is titkolja előtte sokáig bizalmas indítványát: újítsák fel gimnáziumi cinkosságukat s lopjanak ki néhány lakást, elvégre miféle satnya diákélet az. ha valaki­nek csak a szülői zsebpénzből és az ösztöndíjból kell megélnie ... És .Taro Ludvig, aki mindig és min­denben megbízható példaképnek tekin­tette Milan Nitranskýt, ezúttal sem utasítja el az indítványt, csupán egy kis gondolkozási időt kér. Később, miután a „négy mákvirág" rendőrkézre került, ő adja — mind a nyomozási eljárás során, mind az államügyész előtt — a galeriszervezés­re vonatkozó legpontosabb információ­kat. — Bűnszövetségünk tulajdonképpen két esztendeig szerveződött — vallja az ügyészi kihallgatás során. —1 Eleinte kicsit tartottam az ötlettől, de Nit­ranský aztán meggyőzött, hogy ugyan­azzal a módszerrel fogunk lopni, mint a gimnáziumban tettük. Ügy gondol­tam. hogy mi kelten osztozunk majd a zsákmányon; Nitranský azonban ki­jelentette, hogy egy harmadik sze­mélyre is szüksége van. Kettesben, szerinte, túl veszélyes lenne a dolog, elvégre valakinek a szomszédokat is szemmel kell tartania és az utcán is ügyelnie kell. Megbízott, hogy harma­dikként avassak be valakit a tervünk­be. — Ekkor lépett kapcsolatba Hlubík­­kal! — veti közbe tárgyilagosan az államügyész. Jaroslav Ludvig rövid szünet után folytatja csak a vallomást. — Pavel Hlubíkot régebben ismer­tem, bíztam benne, ő azonban hallani sem akart a dologról. Többször is meg­próbáltam beszélni vele, de hajthatat­lan maradt. Amikor ezt elmondtam Nitranskýnak, ő azt tanácsolta: avas­sam be Hlubíkot régebbi betöréseink titkába, abból látni fogja hogy profik vagyunk- és nincs mitől félnie .. . Azt is hozzátette, hogy amennyiben sike­rül Hlubíkot rávennem a dologra, akkor ő is mielőbb meg akar vele ismerkedni. Hallgattam Nitranskýra, újra meg újra fölkerestem Hlubíkot és addig győzögettem, amíg kötélnek állt. .1. Ludvig szavaiból érződik, hogy Milan Nitranskýt valóban példaképé­nek tekintette, hallgatott minden sza­vára és tanácsára. Ráadásul a nézeteik és jellemvonásaik is sok tekintetben megegyeztek. Igy lett Nitranský a ké­sőbb négytagúvá bővült galeri főnöke, Ludvig pedig a helyettese. Tulajdon­képpen ez tűnik ki vallomásának kö­vetkező részéből is: — Nitranský felé én tartottam Hlu­­bíkkal a kapcsolatot... Nitranský akkor már eléggé járatos volt a pa­ragrafusokban, ő tanácsolta, hogy csak lakásbetörésekkel foglalkozzunk, ke­vésbé vannak szem előtt és fizikailag is kevésbé védettek mint mondjuk az üzletek és más közületi intézmé­nyek ... Nitranskv tanácsolta azt is, hogy csak pénzt, idegen valutát és ék­szereket lopjunk, mert más tárgyak értékesítése közben könnyen a nyo­munkra bukkanhatna valaki... ö ja­vasolta azt is, hogy sohase ajándékoz­zunk semmit tovább a lopott holmi közül, az ilyesmi is könnyen áruló nyom lehetne... A fölöslegessé vált kulcsok eltüntetése is Nitranský ötlete volt. .. Ludvig szavaiban újra és újra visz­­szatér Milan Nitranský neve, mintegy igazolva, mennyire föltekintett barát­jára, mennyire példaképének tekin­tette. Az ügyész azonban számos más rész­letre is kíváncsi. Például a lopássoro­zat indítékára. Ludvig erre a kérdés­re is őszintén válaszol. — Elsősorban butaságból, suhanckori éretlenségből dőltem be a tervnek, jó­zan ésszel aligha hagytam volna ma­gam rábeszélni ilyesmire ... Igaz, pénzre is vágytam. Nélkülöznöm ugyan semmit sem kellett, de az évfolyam­­társaim közül többen jobb öltönyök­ben meg gépkocsikban jártak az elő­adásokra. Én is nagyon vágytam egy autóra és így megvehettem magam­nak . .. Otthon azt mondtam, hogy az ösztöndíjamból hoztam össze rá a szükséges összeget. — Egy új, még jobb gépkocsi remé­nyében vállalkozna további lopásokra? — Nem, már soha. Nagyon sajná­lom, hogy ilyen mélyre alacsonyod­­tam; a büntetésem letöltése után sze­retnék teljesen új életet kezdeni... És talán a főiskolát is befejezhetem majd távúton ... Pavel Hlubík. Ideges, nyugtalan természet. Nem­igen bír megmaradni egy helyben, ha mással nem, legalább az ujjaival ját­szik. Huszonkét éves és őrizetbe véte­lének napjától — sajnos — már ő sem főiskolás. A rendőrségi beavatkozással végződött utolsó betörésig a bratislavai vegyészeti főiskola, ha nem is kitün­tetett. de közepes képességű hallga­tója volt. A sors tréfája, hogy Hlubík épp olyan baráti bizalommal volt Ludvig iránt, mint Ludvig — Nitranský iránt. Úgy látszik, a rossz példa nemcsgk vonz, de olykor barátságot is kovácsol. Legalábbis J. Ludvig és P. Hlubík esetében mindenképpen. Ezt a huszon­két éves fiatalember vallomása is bizonyítja: — Jól ismerem Jaro Ludvigot, nem volt okom kételkedni abban, hogy amit a régebbi lopásokról mesélt, az esetleg hazugság lenne. Nem is annyi­ra az erkölcsi gátlás, inkább a félelem tartott vissza attól, hogy azonnal rá­­álljak az ajánlatra ... Amikor belát­tam, hogy feltűnés nélkül, biztos mód­szerrel akarnak pénzhez jutni, legyűr­tem magamban a félszegséget. — A betörések során szerzett zsák­mányból milyen arányban részesedett? — Becsületesen, egyformán osztoz­tunk. Sohasem volt vita közöttünk. Az így nyert pénzen egzotikus növé­nyeket meg lemezeket vásároltam és utazgattam. — Lopás közben, idegen lakásokban tartózkodva valóban semmi erkölcsi gátlást nem érzett? Csak rövid hallgatás után, az ügyész sürgetésére érkezik a válasz. — Ludvig és később Nitranskv is azt állította, hogy csak jómódban élő emberektől lopunk. Egyébként több­ször szó esett közöttünk arról is, hogy közeli ismerőseinknek vagy a jobban rászorulóknak majd visszaküldőnk va­lami pénzt, de erre már nem került sor. Az ügyész akaratlanul elmosolyodik: — Amit most mondott, az olyannak tűnik, mintha mesét olvasnék ... Pavel Hlubík bólint. — Lehetséges ... Mert én is valami megfoghatatlan, hamis kalandvágyból csatlakoztam a galerihez ... 6. A Milan Nitranský és bűntársai kö­rében töltött „szolgálati hónapok“ szá­mát tekintve Vojtech Drozdík az utolsó a sorban, öt viszont P. Hlubík nyerte meg, hogy lépjen ebbe a jól jövedelmező, vagány bűnszövetségbe. Huszonkét éves, a Komenský Egyetem természettudományi karának volt ne­gyedéves hallgatója. A társaság lebu­kása előtt két-három nappal kapta meg — akkor még — leendő diploma­­munkájának témáját... Igaz, azóta is bőven jut alkalma a tűnődésre, csakhogy most már más „témakörben“... Társaihoz hasonlóan, Vojtech Droz­dík is egyenesen, nyíltan teszi vallo­másait mind a vizsgálati, mind a bíró­sági eljárás során. — A könnyű pénzszerzés lehetősége kábított el, ezért csatlakoztam Nit­ranský csoportjához. Tulajdonképpen nemigen tartottam magamnál a rám eső összegeket. Luxushelyekre jártam szórakozni, sokat utazgattam, minden tekintetben nagylábon éltem. — Nem ment ez a tanulás rovására? — Könnyen, gyorsan tanultam, az ilyesmivel sohasem volt gondom. Sőt, talán ha többet kellett volna magam törni, akkor valószínűleg se kedvem, se időm nem lett volna szoros kap­csolatot tartani az akkor már befutott gépezetként működő rablóbandával. — Otthon milyen családi körülmé­nyei voltak? — A szüleim dolgos, becsületes em­berek. egy koronát sem emelnének el sehonnan. Tanulmányi eredményeim alapján ösztöndíjat is kaptam, úgy­hogy korábban sem volt semmi külö­nösebb anyagi gondom. — A jövőjét hogyan képzeli el? A törvény kezétől sohasem félt? — Tartottam az ilyesmitől, de bíz­tam a szerencsében. Nitranský egyéb­ként előre figyelmeztetett bennünket az óvatosságra. Ha lebukunk, mondta, akkor komoly büntetés vár ránk, mert minden egyes betörésnél újabb cselt alkalmazó, zárt bűnszövetséget alkot­tunk. Félő, hogy igaza lesz ... — És a jövője? — Tudom, hogy nehéz lesz majd az újrakezdés... De elég fiatal vagyok még, bízom benne, hogy sikerülni fog... 7. Milan Nitranský nemcsak a rabló­banda vezéreként tűnt ügyesnek, de leendő jogásznak is. A zsúfolt tárgya­lótermekben, több napig zajló bírósági eljárás ugyanis őt igazolta. Mármint abban, amire előre figyelmeztette há­rom társát: a büntetőtanács szigorú ítéleteket hozott. Sőt, Nitranský és Ja­roslav Ludvig esetében a Büntető­­törvénykönyv által előírt büntetés fel­ső határát alkalmazta! A jogásznöven­dék és galerifőnök kettős életét élő Milan Nitranskýt és „helyettesét" nyolc-nyolc évi szigorított szabadság­­vesztésre ítélte. Pavel Hlubík bünteté­se hét és fél, Vojtech Drozdíké pedig öt és fél év. Természetesen, az ítélet a lopott összegek visszafizetésére kö­telezi a vádlottakat; a szabadulásuk után pedig meghatározott ideig gyám­­hatósági felügyelet alá kerülnek. Ezzel véget ért az annyi ijedelmet és szóbeszédet kavaró négy „mákvirág" tanulságos és figyelmeztető legendája. 17 A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN § EMBERI SORSOK

Next

/
Oldalképek
Tartalom