A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-24 / 8. szám

ORDÓDY KATALIN KEREKES KÚT Most is ott van valahol, régi rongyok között, de már nincs egyedül, szépségéhez, rang­jához méltó társasága van azóta. Margit sóhajtott. Az öreg ház titkai­ra gondolt, amelyeknek csak ő volt ismerője. Mi lenne, ha fogná a tükröt, kitisztítaná, meg az étkészletet is, le­rakná az asztalra a gyerekek elé, és elmondaná a történetet? Érezte, hogy nem lenne hozzá bátorsága, mert a hatást nem tudja kiszámítani. Kár lenne megzavarni azt a harmóniát, amely most összefogja a testvéreket. Az a címeres merőkanál pedig úgy hathatott volna, mint valami kisebbfajta pokol­gép. Aznap este, amikor a fiatal Dégen­­feldné náluk járt, Ferenc fáradtan jött haza. Nem is engedte fel Zsófiához, míg meg nem ette a vacsorát, s néhány szóval elő nem készítette, hogy mit kell majd Zsófitól hallania. Ferenc, akinek minden étkezés ünnepet jelentett, aki a legegyszerűbb ételt is úgy ízlelgette, mintha szarvasgombával töltött őzgerin­cet forgatna a szájában, most nem szentelt kellő figyelmet a kapormártás­­sal körített, rizzsel tálalt tükörtojásnak. A szokásosnál gyorsabban fogyasztotta el az ételt, és sietett fel Zsófikéhoz, aki beesett arccal, kisírt szemmel fo­gadta. Leült felesége ágyának a szélére, és elmondotta magának a látogatást ele­jétől végéig. Néha meg-megszakította Zsófit, a részletek felől érdeklődött, s figyelme egy pillanatig sem lankadt. Abból az izgalomból, amellyel Zsófi előadta a történteket, a méltatlanko­dásból, amely vezérmotívumként szőtte át a váratlan és különös élményt, cso­dálatos módon Ferencre semmi sem ragadt át. Ez feltűnt neki, és nem értet­te Ferenc nyugalmát. Ha nem érdekli a dolog, nem érdeklődik olyan élénken az apró részletek iránt. De nem törte fejét ezen az ellentmondáson. Csak sokkal később gondolt rá vissza és ér­tette meg Ferenc akkori magatartását. Talán egy évnél is hosszabb idő telt el. Ma már nem emlékszik rá pontosan, csak a nagy dézsa szilvát látja maga előtt, melyet éppen befőzéshez mago­zott, mikor háta mögött nyílt az ajtó, s ő biztosan tudta, hogy Ferenc jött be. Megrezzent, édes zsibbadás futott át a testén, mert csak egyet jelenthet, ha Ferenc csak így beállít a konyhába, mikor a gyerekek nincsenek otthon, és Zsófika az ötórai zenés adást hallgatja a rádióban. Soha nem beszélték meg előre rövid szerelmi találkozóikat, egyál­talán, kevés szót vesztegettek viszo­nyukra. Furcsa szerelem volt ez. Arcán grimasz futott át a visszaemlékezésnél. De hát szerelem volt-e valóban? Elein­te azt hitte, hogy igen. Hogy titkos, nagy lobogás. De tapasztalnia kellett, hogy amióta testi kapcsolatban van Ferenccel, még kritikusabb szemmel nézi őt, és nem, egyáltalán nem találja olyannak, amilyennek szerelme tárgyát valaha is elképzelte. Csak éppen ellen­állni nem tud neki. Ferenc olyan dol­gokra szoktatta, melyekről önerejéből képtelen volna lemondani. A Zsófia megcsalatásán érzett, eleinte rendkívül hevesen jelentkező lelkiismeretfurdalás már régen lecsillapodott. Az ember sa­ját bűneire oly gyorsan talál mentsé­get. . . Nem nézett hátra. Ferenc ott állt mögötte, minden idegszálával az érin­tését várta, húsos, piros szájának, fe­kete szőrös ujjainak érintését, melyre teste oly viharos örömmel felelt. De csak halkra fogott hangját hallotta.- Hoztam valamit, de hallgatnod kell róla, mint a sír. Megfordult, és látta Ferenc kezében a barna durva papírba burkolt csoma­got. Soha még nem kapott tőle sem­mit. Eleinte nagyon vágyott a gyengéd­ség, figyelem apró jeleire, melyekkel ő nem fukarkodott. Milyen gyönyörű izgalmat szöktet az erekbe egy váratlan ajándék! Ez az izgalom áradt szét benne a csomag láttán, melyet kicsit ügyefogyottan Fe­renc a kezében tartott. Hát mégis gon­dol rá! Gondol rá máskor is, nemcsak mikor türelmetlen éhséggel nekiesik a munkaszobában. Kigyúlt arccal nyúj­totta kezét a csomag felé, de Ferenc elhúzta a keze ügyéből, nem adta még át. — Gyere — intett a szomszéd szoba felé —, majd ott elmondom. Fogalma sem volt róla, mit akar Ferenc elmondani, de megindult enge­delmesen, mint már annyiszor. — No gyere - Ferenc a karja után nyúlt, s lehúzta maga mellé a dívány­ra. - Amit most mutatok neked, arról nem szabad senkinek sem szólnod. Az csak természetes, gondolta, és alig várta, hogy Ferenc kibontsa a csoma­got. Hersegett a papír, amint kihenger­­gette belőle a tartalmát. Megfekete­dett ezüst evőeszközöd csillant meg tompán a fény, amint ott hevertek ket­tőjük közé szórva garmadában. Azonnal tudta, ez nem lehet aján­dék. A csalódás csak egy pillanatig uralkodott el rajta, rögtön elnyomta a kíváncsiság. Honnan került ez ide, és mi rajta a titkolni való? — Nézd - emelt Ferenc a fény felé egy merőkanalat, talán éppen azt, amely most Firtuszné hanyagsága foly­tán majdnem az asztalra került —, raj­ta van a Dégenfeld-címer. Rámeredt a kanálra, majd Ferenc arcára, amelyen diadalmas mosoly vi­lágított, mint akinek sikerült túljárnia mások eszén. — Honnan? — akarta kérdezni, de már abban a pillanatban tudta, hogy honnan. Inkább azt kérdezte: — És hogy jutottál hozzá, mondd! — Komplett tizenkét személyes kész­let — mosolygott elégedetten Ferenc, és nekilátott, hogy újból gondosan összecsomagolja az ezüstöt. — Tudod, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hátha van abban valami, amit a báróné mondott. Miért jött volna sebbel-lobbal ide közvetlenül a mene­külésük előtt, ha csipetnyi realitást sem tulajdonított volna a dolognak? Az öreg inas emlékezett az ezüstnemű be­falazására, hiszen ő is közreműködött, de mindenről nem tudhatott, a vén báró neki sem kötött az orrára min­dent. A báróné szavai szerint sok érté­kes régi ezüstnek kellett ott lennie. Nohát csak ez volt. Átépítés közben senki nem akadt rá, hiszen akkor ezt sem hagyták volna ott. Az öreg Berci báró vagy becsapja az inast, és csak a kisebbik dobozban helyezte el az ezüstöt, a nagy dobozt üresen tette be, vagy később valami okból a nagy do­bozból kiszedte a holmit, a dobozt ott hagyta és újra befalaztatta, mindezt az inas tudta nélkül. Fene tudja, hogy mi játszódhatott le a családban, és milyen hóbortjai voltak az agglegény bárónak. Ő, míg Ferenc beszélt, kitalálta, hogy jutott hozzá az ezüsthöz anélkül, hogy a házban bárkinek is sejtelme lett volna róla. — Vártál mostanáig, amíg Zsófika nem kezdett sürgetni, hogy festetni kellene. — Úgy van - csapott joviálisán a térdére Ferenc, mintha valamelyik ba­rátja ült volna mellette. - S beszállí­tottalak benneteket Imréékhez három napra. — Furcsa is volt nekem, hogy mért akartál tőlem is megszabadulni, hiszen a festésnél sokkal nagyobb szükség lett volna rám itt a házban. Zsófi meglett volna egyedül is Imrééknél. — Alig szállítottalak el benneteket, nekiestem a falnak, ahol a báróné szerint az elrejtett ezüstnek lennie kel­lett. Nem volt kunszt ráakadni. A mun­kásoknak másnap azt mondtam, hogy a feleségem nem tudott aludni az utóbbi időben, mert egerek meg pat­kányok fészkelték be magukat az öreg falakba, és állandóan lármáztak, zö­rögtek. Körülgipszeltem az egész üre­get, még patkánymérget is szórtam el, láthatták. A szoba aznap estig már elkészült. Új, tiszta színekkel ragyogtak a falak, nyoma sem maradt a bontás­nak. Másnap mentem is rögvest érted, a munka neheze még hátravolt. ült a díványon Ferenc mellett, és új­ból felülkerekedett benne a csalódás. Éppúgy, mint akkor, amikor Ferenc érte jött Imréékhez a festés másnapján. — Margitkám, nem tudlak nélkülözni! Szerettelek volna megkímélni a sok munkától, ami a festéssel jár, ezért áldoztam fel három napot a szabad­ságomból, de a férfiember olyan tehe­tetlen! Ahol erő kell, ott nincs hiba - magyarázta. - Emelni, bútort tologatni nem okoz problémát. De ha szükség van valamire, azt már nem találom. A te kezedben van az egész ház, hiá­ba, nincs menekvés, viszlek a felfordu­lásba. És ő ment. Ment szívesen, mert úgy sejtette, a szavak mögött más, ki nem mondott ok rejtőzik. Ketten lesznek a házban. Gátlás és félelem nélkül, végre teljesen szabadon adhatják át magukat az ölelkezésnek. Két nap Ferenccel kettesben! Erről természetesen szó sem lehetett, két férfi dolgozott a házban, és Fir­tuszné tisztogatott a nyomukban, neki magának egész nap nem volt meg­állása. Firtuszné éjszakára is ott ma­radt, és mind a hárman az ebédlőben aludtak, olyan nagy volt egyebütt a felfordulás. Dühös könnyekkel a sze­mében feküdt a sötétben, míg az el­­barikádozott sarokból Ferenc egyenle­tes buffogása hallatszott, az asztal túl­oldalán pedig a matracokból hevenyé­szett fekhelyen Firtuszné lélegzett alig hallhatóan. Ferencnek valóban csak a segítség kellett. Először érezte, hogy menekülnie kellene innét. Menekülni, mert beleőrül a gondolatba, hogy itt, így kell leélnie hátralevő életét, üres, céltalan évek . .. Vagy arra született volna, hogy Zsófika istápolója legyen? Hogy az ő gyerekeivel és házával tö­rődjék? Azt várja, kilesve az alkalmas pillanatot, hogy Ferenc megjelenjék a konyhában, és hátulról megmarkolja a mellét? Meglepetéstől ugyan nem kellett tartaniuk, Zsófika csak nagyon ritkán járt már le a konyhába, és so­hasem váratlanul. Legtöbbször az ő se­gítségével. Az óvatosság azért nem ártott, mert előfordult talán két-három alkalommal is, hogy a gyerekek vala­melyike nem ment el a zeneórára vagy másvalahova, ahol lennie kellett volna, aztán meglepetésszerűen bukkant fel a házban. De sohasem történt semmi baj, szerencsére. Azon az éjszakán, akármilyen fáradt volt is a teste, sokáig nem aludt el. Az életén gondolkozott. Keserű volt ez az éjszakai filozoíálgatás. Éjszaka az ember más fényben látja a dolgokat. Az sem tűnt lehetetlennek, hogy meg­válik Kerekes kúttól. Valahol munkát vállal. De mit? És hol? Ha legalább befejezhette volna a gimnáziumot! Forgolódott, hallgatta a fák zúgását, és oly erős vágy fogta el, hogy változ­tasson az életén, hogy úgy érezte, a következő pillanatban felkel, felöltö­zik, becsukja maga után a kaput, és Kerekes kút nem látja többé, őrültség, fordult a másik oldalára. Annak más a módja, hogy változtassak az élete­men. Jól át kell gondolni, elő kell ké­szíteni, aztán Zsófiék elé állni. Gyötrő­dését növelte a tudat, hogy áltatja magát, sohasem lesz ehhez ereje. Talán mikor apa megnősült, és ő rö­viddel az esküvő előtt idemenekült, talán akkor még más irányt lehetett volna szabni a sorsának. Akkor Gyula is biztatta, segítségére lett volna az érettségi megszerzésében. De Kerekes kúton oly kellemes volt akkoriban az élet, a kis Gézu úgy a szívéhez nőtt, sok ember megfordult náluk, vidám élet lakott a falak között. Jöttek Zsó­fika barátnői, hozzájuk hasonló fiatal házaspárok. Fiatalemberek azonban, akik talán kiragadhatták volna őt in­nét, alig akadtak. Ha itt-ott udvarolt is neki valaki, soha nem fejlődött leánykérésig a flört. Mi lehetett az oka? Hogy nem számíthatott semmi hozományra? Gyula elvégezte az egye­temet, Zsófi ezt a házat kapta, az ő örökségében pedig a szegény, öreg­kori szerelemtől elvakult apa ült a fia­tal feleségével. Már akkor sejtette, na­gyon kétséges, övé lesz-e valaha is a városi ház. (Folytatjuk) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom