A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
Gömör népi építészete V. A VÁJ VÖLGYE Már az előző részben utaltunk arra, hogy a Rimaszombat (Rim. Sobota) Rozsnyó (Rožňava) vonaltól letérve az egyes völgyekben a jellegzetes gömöri építészettől eltérő sajátos építészeti jegyekkel rendelkező falvakkal találkozhatunk. A Váj felső folyásánál települt falvakban, Mihályfalán (Gemerské Michalovce), Gergeíyfalán (Gergelovce), Alsó és Felső Vájon (Nižné és Vyšné Valice) a hegyi építkezés egy sajátos formája alakul ki. Településformájuk Felső Váj kivételével egyutcás. Felső Vájon, mivel három patak is találkozik, az utcák követik a patakok folyását. A lakosok kis része földműveléssel, nagyobb része erdőgazdálkodással foglalkozott. Az erdő nemcsak megélhetést biztosított a környék embereinek, hanem jó minőségű építőanyagot is. Természetes, hogy ezen a vidéken a leggyakoribb fal a fából készült „ravás* vagy „ravásos fal" volt. Alapanyagát a terebélyes és időálló tölgyfák képezték, melyeket az ágaktól megtisztítva hosszabb darobokra vágva szállítottak az építkezés helyére. Ott aztán az ácsok „bárdjaikkal* gerendákká, oszlopokká vagy pallókká faragták. A ravásfalaknak nagy kövekből alapokat készítettek. A fal vázát az alsó „talpfa", a felső „borító" és a függőleges oszlopok alkották. Az alacsonyabb falak megdőlését egy-egy, a magasabbakét két-két rézsútos kötőgerendával akadályozták meg. A váz elkészítése után az oszlopok vájataiba csúsztatták bele a nem ritkán 50—60 centiméter széles bárdolt boronákat. Az így elkészített falakat a házaknál, istállóknál és ólaknál pelyvás sárral betapasztották, a csűröknél nem. A Váj völgyében is ismerték a vesszőből font „pacsitfalat", de csak ritkán alkalmazták. Ellenben a századfordulótól egyre nagyobb mértékben építették házaikat vályogból. A vályogot a falvak szélén levő vályogvetö helyeken főleg cigányok készítették „módla" segítségével. A megszikkadt vályogot „kazlakba" rakva szárították. Érdekes jelenség, hogy fában gazdag területről van szó, házaikat mégis csak ritkán fedték be fazsindellyel, azt is más vidékről hozták ide. Legelterjedtebb volt a „zsúptető", melyet, motringokból készítettek. A motringot úgy csinálták, hogy a szalmacsomót a kalászánál becsavarták, majd néhány szálat belőle külön véve ezzel bekötötték. Ezt nevezték „fejeskötésnek". A gazdasági épületeknél és a házaknál egyaránt a leggyakoribb tetőforma a nyeregtető volt. A nyeregtetőt az utca felől lezáró oromfalat deszkából készítették és csekély fűrészelt disszel látták el. A vájvölgyi lakóházak két- és háromosztatúak voltak. Jellegzetességük a pitvar bejárata elé épített lépcsőkkel ellátott kis tornác. Az elsöház bútorai párhuzamos elrendezésűek. Az utca felőli két szögletben egy-egy ágy volt. Ezek végében voltak a tárolóbútorok, a „komát" és a „tulipános láda". Az asztal a székekkel a helyiség közepére került. A kemencét a pitarban állították fel, majd később önálló építményként kikerült az udvarra. Általában a házzal szemben voltok az istállók és az ólak. A telek végében állt a hatalmas csűr. A csűr három részre oszlott: középső volt a „csűrpiac", a két szélső a „csűrfiók". Ugyancsak hátul állították fel a méheseket, melyeknek déli oldala nyitott volt. Itt voltak elhelyezve a „köpűk" (méhkasok). Mivel a kemény téli fagyokban az erdei favágás nem mondható gyerekjátéknak, érthető, hogy nem hiányozhatott egy udvarból sem a „kotlának" nevezett pálinkafőző, ami ellátta a favágókat „belső tüzelővel". BUDAY ENDRE
