A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
öngött a telefon. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy felvegyem a kagylót. A legvalószínűbb, hogy megint a banktól hívnak: „Csupán emlékeztetni kívánjuk, hogy a kölcsön legutóbbi részletét még nem törlesztette. . Mi az a nyomorult tizenkétezer dollár, ha figyelembe vesszük annak a hatvan emberpalántának a sorsát, akik városunk legnagyobb nyomornegyedéből származnak, s akiknek (Clara és én) lehetőséget szeretnénk nyújtani, hogy rendes emberekké váljanak? Dehát a bankár csak a pénzt látja, a legkevésbé sem érdekli azoknak a sorsa, akikért van. Mégsem a bankból hívtak. Oldberg serif volt, az én régi jé barátom. Mák doktor? Sürgősen szükségünk lenne önre! Most már csak ön segíthet rajtunk. A régi Powellféle farmon vagyunk, és a Hacker-fiúkat meg azt a lányt figyeljük. A Hacker fiúk esete tipikusan kivétel a szabály alól. Az intézetünk neveltjei voltak. Egyedül ők azok, akikre nem lehetünk büszkék. Tizenhét éves korukban hagyták el az intézetet, s már nálunk is volt egy és más a fülük mögött. Húszesztendős korukban csaknem olyan hírnévnek örvendtek, mint John Diliinger és AI Capone. Egy alkalommal Sally Lou Mac Coy „kisasszony" az egyik újságban látta a Hacker testvérek fényképét a körözési parancson — épp a negyedik gyilkosságuk miatt keresték őket — s abban a pillanatban beleszeretett mindkettőjükbe. Csatlakozott hozzájuk, a szeretőjük lett, és újabb bűntényekre ösztökélte őket. — Most mit műveltek? — kérdeztem. — Kirabolták a bankot, lelőtték a pénztárost meg az egyik rendőrt, aki megpróbálta feltartóztatni őket. S mindezt tizenkétezer dollárért. Túszként magukkal hurcolták Bili Parkinst, az egyik fiatal alkalmazottat és elbarikádozták magukat az egykori Powell-féle farmon. Csupán magával hajlandók tárgyalni, Mák doktor. Eljön? — Ne menj, RobertI — próbált lebeszélni Clara. — Téged is megölnek. Nincs abban a háromban egy szikrányi emberi érzés... — Akkor hát eljön? — sürgetett Oldberg. — Fél óra múlva önnél leszek, serif. Mintegy negyven férfi vette körül a farmot, ahol már vagy tíz éve egy teremtett lélek sem lakott. Rendőrök, a rendfenntartó osztag tagjai, Oldberg serif és egy kövér úr. Jól ismertem öt. Annak a banknok az elnöke volt, amit kiraboltak, s amelyiknek én is adósa voltam. — Nem tudom, hogy hányán tartózkodnak odabenn a bandából — tájékoztatott Oldberg —, de Lamar és Maurice Hacker meg Sally Lou biztosan a házban vannak. Az elmúlt egy óra alatt már többször is felszólítottuk őket, hogy adják meg magukat, de nem engednek a magukéból. Csupán önnel hajlandók tárgyalni. Ha megtámadnánk a házat, sok véráldozatba kerülne. A bitangoknak automata-pisztolyaik vannak —, meg Bill Parkins is a karmukban van. Az is lehet, hogy önt is túsznak szánják, -őzért hát előre figyelmeztetem erre. — Bizonyosságot szeretnék afelől, hogy ha Maurice és Lamar meg az a lány megadják magukat, semmi bántódásunk nem esik. Szavát adja erre, serif? — Csupán annyit ígérhetek, hogy biztonságban eljutnak a calhouni börtönbe, s hogy mi lesz azután. .. — erre csak a vállát vonogatta. — S azt is Tudja meg tőlük, hol a pénz — vágott a szavába a bank elnöke. Ebben a pillanatban még unszinpatikusabb lett. Alig értem a ház verandájához, kinyílt az ajtó. — Üdvözlöm, doktor! — fogadott Maurice Hocker és betessékelt. — Szép öntől, hogy eljött. Ha nem tudná, mi bízunk önben. A nappali egyik sarkában, ahol mindenféle limlom hevert egy rakáson, ült magában Lamar. A nadrágja csupa vérfolt. A szomszédos helyiségből Sally Lou lépett be, kezében puska. — Hogy s mint megy a soruk az intézetben? — érdeklődött Maurice. — Most nincs időnk a tereferére, fiam. Hol van Bill Parkins? Látni szeretném! — Hát, tudja... — szóval az nem megy. Nincs itt. Tudja... útközben elengedtük. — Mit fecsegsz össze-vissza? — mordult rá Sally Lou. — Mondd csak meg nyugodtan ennek a tiszteletreméltó uraságnak, hogy s mint volt! — Nos, hol van Bill Parkins? — Megkötöztük, s aztán... szóval az árokba hajítottuk. — Szitává lőttük! — visította Sally Lou. — Védekezett, s állandóan segítségért kiabált! — Maguk már nem is emberek talán! Hidegvérrel megölték! — kiáltottam fel rémülten. — Semmiről sem tudott. Gyorsan ment, minden fájdalom nélkül. Meg aztán végtére is nem intelmeket várunk öntől, hanem segítséget. — Én csupán annyit intézhetek el, hogy minden nehézség nélkül elhagyhatják ezt a helyet. — És hogy ezek közül a feldühödött zsaruk közül nem durrant le senki? — szólalt meg a sarokban Lamar. — A hajuk szála sem görbül meg. Elszállítják magukat a calhouni fegyházba és ott majd Ítélkeznek fölöttük. Bizonyára hosszú időre a rács mögé dugják magukat, de halálbüntetés a mi államunkban nincs többé. Erre mindhárman hisztérikus röhögésben törtek ki. — Calhounba? — kérdezte vigyorogva Maurice. — Doktor, ön tán nem olvas újságot? Ugyanis éppen ott raboltuk ki a bankot. S a zsaruk vártak ránk odakünn. Fegyverrel kellett utat vágnunk magunknak a tömegben. És sajnos, néhány gyerek is a fűbe harapott. A calhouni fegyház borzasztó öreg, már omladozó félben von. Három órán belül meglincselne bennünket a lakosság. Találjon ki valami jobbat. Szabad elvonulást akarunk, egy feltankolt kocsit és három óra előnyt. Különben itt is fegyverrel vágunk magunknak utat. — S az első golyó önt illeti, doktor — tette hozzá Sally Lou és kihivóan babrálgatta a puska závárját. — Rendben van, tolmácsolom a serifnek. — Prima! — mondta elismerően Maurice és kinyitotta a kis utazótáskáját. — S megtesz nekünk még egy szívességet... A táska tömve volt bankókkal. — Ez a zsákmányunk, doktor. Vegye magáhozI — A világért sem! — tiltakoztam hevesen. — De igen, s nem kívánjuk ingyen. Kiviszi innen a pénzt, mi pedig majd bizonyos idő múlva jelentkezünk érte. On átadja, s ezért kap tíz százalékot Az az érzésem, hogy az ön intézetének éppen most szüksége lenne egy kis pénzre, vagy tévednék? — Magam sem tudom... Tulajdonképpen igaza volt Mauricenak. Ha hamarosan nem kapok valahonnan egy nagyobb összeget, Clara meg én becsukhatjuk az intézetet és a hatvan elhagyott gyerek megint az utcára kerül. De ha én... — tűnődtem magamban. Maurice hangja riasztott vissza a valóságba. — Végtére is, ön mégiscsak emberbarát, doktor. Valamiért valamit. On segit rajtunk, mi segítünk önnek. Kéz kezet most, nem? v — Hál jó, tudatom a seriffel a feltételeiket. — S a szavát adja, hogy kijutunk innen? — Igen, azt megígérhetem... Néhány pillanat múlva elhagytam a házat. A pénzt jól elrejtettem a télikobátom alatt. Oldberg serif megkönnyebbülten veregette meg a vállam. — Mit kíván ez a rablóbanda? — Szabad elvonulást, feltankolt autót és három óra előnyt. — 'Szó sem lehet róla! — Meg aztán Bill Parkins halott. És erős a gyanúm, hogy a Hacker-fiúk és Sally Lou a feltételek teljesítése esetén is ledurrantana néhány embert. Reménytelenül romlottak. Alig fordultam meg, Dunawy bankár szólított meg: — Megmondták, hogy hol a pénz? — A pénz? Azt nem is kérdeztem. — Igasad volt — mondtam hazafelé menet darának —, azon a hármon már nincs segítség. Csupán egyetlen vigaszunk van: átadták nekem azt a tizenkétezer dollárt. — Ök neked adták. ..? — Most az egyszer megszegtem az adott szavam. De mindannyiunk érdekében tettem. Mögöttünk lövöldözni kezdtek. Megállítottam az autót. Két perc múlva minden elcsendesedett. — Holnap reggel fel kell hívnod a bankot — mondta Clara. — Micsoda boldogság. Ezt is megéltük, hogy egyszer végre nem lesz adósságunk I 22
