A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-17 / 7. szám

öngött a telefon. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy felvegyem a kagylót. A legva­lószínűbb, hogy megint a banktól hívnak: „Csupán emlékeztetni kívánjuk, hogy a köl­csön legutóbbi részletét még nem törlesztet­te. . Mi az a nyomorult tizenkétezer dollár, ha figye­lembe vesszük annak a hatvan emberpalántának a sorsát, akik városunk legnagyobb nyomornegye­déből származnak, s akiknek (Clara és én) lehe­tőséget szeretnénk nyújtani, hogy rendes emberek­ké váljanak? Dehát a bankár csak a pénzt látja, a legkevésbé sem érdekli azoknak a sorsa, akikért van. Mégsem a bankból hívtak. Oldberg serif volt, az én régi jé barátom. Mák doktor? Sürgősen szükségünk lenne önre! Most már csak ön segíthet rajtunk. A régi Powell­­féle farmon vagyunk, és a Hacker-fiúkat meg azt a lányt figyeljük. A Hacker fiúk esete tipikusan kivétel a szabály alól. Az intézetünk neveltjei voltak. Egyedül ők azok, akikre nem lehetünk büszkék. Tizenhét éves koruk­ban hagyták el az intézetet, s már nálunk is volt egy és más a fülük mögött. Húszesztendős koruk­ban csaknem olyan hírnévnek örvendtek, mint John Diliinger és AI Capone. Egy alkalommal Sally Lou Mac Coy „kisasszony" az egyik újságban látta a Hacker testvérek fényképét a körözési parancson — épp a negyedik gyilkosságuk miatt keresték őket — s abban a pillanatban beleszeretett mindkettőjük­be. Csatlakozott hozzájuk, a szeretőjük lett, és újabb bűntényekre ösztökélte őket. — Most mit műveltek? — kérdeztem. — Kirabolták a bankot, lelőtték a pénztárost meg az egyik rendőrt, aki megpróbálta feltartóztatni őket. S mindezt tizenkétezer dollárért. Túszként ma­gukkal hurcolták Bili Parkinst, az egyik fiatal al­kalmazottat és elbarikádozták magukat az egykori Powell-féle farmon. Csupán magával hajlandók tár­gyalni, Mák doktor. Eljön? — Ne menj, RobertI — próbált lebeszélni Cla­ra. — Téged is megölnek. Nincs abban a három­ban egy szikrányi emberi érzés... — Akkor hát eljön? — sürgetett Oldberg. — Fél óra múlva önnél leszek, serif. Mintegy negyven férfi vette körül a farmot, ahol már vagy tíz éve egy teremtett lélek sem lakott. Rendőrök, a rendfenntartó osztag tagjai, Oldberg serif és egy kövér úr. Jól ismertem öt. Annak a banknok az elnöke volt, amit kiraboltak, s amelyik­nek én is adósa voltam. — Nem tudom, hogy hányán tartózkodnak oda­benn a bandából — tájékoztatott Oldberg —, de Lamar és Maurice Hacker meg Sally Lou biztosan a házban vannak. Az elmúlt egy óra alatt már többször is felszólítottuk őket, hogy adják meg ma­gukat, de nem engednek a magukéból. Csupán ön­nel hajlandók tárgyalni. Ha megtámadnánk a há­zat, sok véráldozatba kerülne. A bitangoknak auto­mata-pisztolyaik vannak —, meg Bill Parkins is a karmukban van. Az is lehet, hogy önt is túsznak szánják, -őzért hát előre figyelmeztetem erre. — Bizonyosságot szeretnék afelől, hogy ha Mau­rice és Lamar meg az a lány megadják magukat, semmi bántódásunk nem esik. Szavát adja erre, serif? — Csupán annyit ígérhetek, hogy biztonságban eljutnak a calhouni börtönbe, s hogy mi lesz az­után. .. — erre csak a vállát vonogatta. — S azt is Tudja meg tőlük, hol a pénz — vá­gott a szavába a bank elnöke. Ebben a pillanat­ban még unszinpatikusabb lett. Alig értem a ház verandájához, kinyílt az ajtó. — Üdvözlöm, doktor! — fogadott Maurice Hoc­ker és betessékelt. — Szép öntől, hogy eljött. Ha nem tudná, mi bízunk önben. A nappali egyik sarkában, ahol mindenféle lim­lom hevert egy rakáson, ült magában Lamar. A nadrágja csupa vérfolt. A szomszédos helyiségből Sally Lou lépett be, kezében puska. — Hogy s mint megy a soruk az intézetben? — érdeklődött Maurice. — Most nincs időnk a tereferére, fiam. Hol van Bill Parkins? Látni szeretném! — Hát, tudja... — szóval az nem megy. Nincs itt. Tudja... útközben elengedtük. — Mit fecsegsz össze-vissza? — mordult rá Sal­ly Lou. — Mondd csak meg nyugodtan ennek a tiszteletreméltó uraságnak, hogy s mint volt! — Nos, hol van Bill Parkins? — Megkötöztük, s aztán... szóval az árokba ha­jítottuk. — Szitává lőttük! — visította Sally Lou. — Vé­dekezett, s állandóan segítségért kiabált! — Maguk már nem is emberek talán! Hideg­vérrel megölték! — kiáltottam fel rémülten. — Semmiről sem tudott. Gyorsan ment, minden fájdalom nélkül. Meg aztán végtére is nem intel­meket várunk öntől, hanem segítséget. — Én csupán annyit intézhetek el, hogy minden nehézség nélkül elhagyhatják ezt a helyet. — És hogy ezek közül a feldühödött zsaruk kö­zül nem durrant le senki? — szólalt meg a sarok­ban Lamar. — A hajuk szála sem görbül meg. Elszállítják magukat a calhouni fegyházba és ott majd Ítélkez­nek fölöttük. Bizonyára hosszú időre a rács mögé dugják magukat, de halálbüntetés a mi államunk­ban nincs többé. Erre mindhárman hisztérikus röhögésben törtek ki. — Calhounba? — kérdezte vigyorogva Maurice. — Doktor, ön tán nem olvas újságot? Ugyanis ép­pen ott raboltuk ki a bankot. S a zsaruk vártak ránk odakünn. Fegyverrel kellett utat vágnunk ma­gunknak a tömegben. És sajnos, néhány gyerek is a fűbe harapott. A calhouni fegyház borzasztó öreg, már omladozó félben von. Három órán belül meglincselne bennünket a lakosság. Találjon ki va­lami jobbat. Szabad elvonulást akarunk, egy fel­tankolt kocsit és három óra előnyt. Különben itt is fegyverrel vágunk magunknak utat. — S az első golyó önt illeti, doktor — tette hoz­zá Sally Lou és kihivóan babrálgatta a puska zá­várját. — Rendben van, tolmácsolom a serifnek. — Prima! — mondta elismerően Maurice és ki­nyitotta a kis utazótáskáját. — S megtesz nekünk még egy szívességet... A táska tömve volt bankókkal. — Ez a zsákmányunk, doktor. Vegye magáhozI — A világért sem! — tiltakoztam hevesen. — De igen, s nem kívánjuk ingyen. Kiviszi innen a pénzt, mi pedig majd bizonyos idő múlva jelent­kezünk érte. On átadja, s ezért kap tíz százalékot Az az érzésem, hogy az ön intézetének éppen most szüksége lenne egy kis pénzre, vagy tévednék? — Magam sem tudom... Tulajdonképpen igaza volt Mauricenak. Ha ha­marosan nem kapok valahonnan egy nagyobb összeget, Clara meg én becsukhatjuk az intézetet és a hatvan elhagyott gyerek megint az utcára kerül. De ha én... — tűnődtem magamban. Maurice hangja riasztott vissza a valóságba. — Végtére is, ön mégiscsak emberbarát, doktor. Valamiért valamit. On segit rajtunk, mi segítünk önnek. Kéz kezet most, nem? v — Hál jó, tudatom a seriffel a feltételeiket. — S a szavát adja, hogy kijutunk innen? — Igen, azt megígérhetem... Néhány pillanat múlva elhagytam a házat. A pénzt jól elrejtettem a télikobátom alatt. Oldberg serif megkönnyebbülten veregette meg a vállam. — Mit kíván ez a rablóbanda? — Szabad elvonulást, feltankolt autót és három óra előnyt. — 'Szó sem lehet róla! — Meg aztán Bill Parkins halott. És erős a gya­núm, hogy a Hacker-fiúk és Sally Lou a feltételek teljesítése esetén is ledurrantana néhány embert. Reménytelenül romlottak. Alig fordultam meg, Dunawy bankár szólított meg: — Megmondták, hogy hol a pénz? — A pénz? Azt nem is kérdeztem. — Igasad volt — mondtam hazafelé menet da­rának —, azon a hármon már nincs segítség. Csu­pán egyetlen vigaszunk van: átadták nekem azt a tizenkétezer dollárt. — Ök neked adták. ..? — Most az egyszer megszegtem az adott szavam. De mindannyiunk érdekében tettem. Mögöttünk lövöldözni kezdtek. Megállítottam az autót. Két perc múlva minden elcsendesedett. — Holnap reggel fel kell hívnod a bankot — mondta Clara. — Micsoda boldogság. Ezt is meg­éltük, hogy egyszer végre nem lesz adósságunk I 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom