A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-06 / 1. szám
séget. Ezzel szemben itt, a rossz takarmányozás következtében elpusztult másfél millió szarvasmarha, noha az 1953-as év ebben a köztársaságban rendkivül kedvező volt. A szarvasmarhákat kegyetlen lágyban, szabad ég alatt tartották, nem voltak itt kezdetleges istállók, sem és az emberek úgy mondták: „Nálunk ez mindig igy volt." Tegyük hozzá, hogy a kolhozelnökök közül több mint ezer csak alapfokú képesítésű és 300 egyszerűen félmüveit volt. " A kazahsztáni mezőgazdaság problematikus helyzetének természetesen voltak objektív okai is. Megnyilvánult benne ennék a fontos ágazatnak elhanyagoltsága országos méretekben, amire a párt egyenesen és nyíltan rámutatott 1953-ban, az SZKP KB szeptemberi plenáris ülésén. A kazahsztáni helyzet azonban ezen az általános háttéren is nyomasztóan hatott. Bonyodalmat okozott az is, hogy egyes helyi vezetők a nehézségekbe beletörődtek, s a „majd csak lesz valahogy" elvhez igazodtak.- Nem tudtunk megbirkózni egy ilyen nagy köztársaság irányításával - mondotta a kongresszuson I. I. Afonov, a központi bizottság titkára, aki közvetlenül irányította a mezőgazdaságot. . - A fejleményeket egyáltalán nem szabályozzuk, hanem rossz tűzoltókként téblábolunk. A szüntelenül, egyszer itt, máskor amott keletkező „tüzet" oltjuk. Irányításunk alapvető formája már nem is a papír, hanem a meghatalmazottak. Ilyen beismerés után már senki sem csodálkozott azon, hogy a területi pártbizottságok nem tanúsítottak semmiféle kezdeményezést. Ha valaki megkísérelte, hogy javítson a helyzeten, ez eléggé „eredetien" hatott. Az aktyubinszki terület például azt kezdeményezte, hogy a szarvasmarha-állomány számára másfél éves, takarmánykészletet hozzanak létre. Ezt a nagyon dicséretes kezdeményezést elfogadták és a kötelezettségvállalást az újságok közölték. Persze ismeretes, hogy minden kezdeményezésnek elsősorban a belső erőkre, a kihasználatlan tartalékokra kell támaszkodnia. Főleg ez teszi értékessé. Az aktyubinszkiak azonban más eljárást választottak. Tüstént a hivalkodó kötelezettségvállalás után levelet intéztek a Kazah SZSZK Minisztertanácsához: Szóval így és így, +iogy a kötelezettségvállalást teljesíthessük, terven felül azonnal adjatok nekünk 300 traktort, 6000 tonna petróleumot, ennyi és ennyi autolt, szolidolt, pótalkatrészt. Egyszóval ha nem akartok velünk együtt szégyenben maradni, akkor segítsetek bennünket hősökké tenni. Akár a pártban, a szovjetekben, a hadseregben, akár a gazdaságban kifejtett irányító munkában nyert tapasztalataink már régen meggyőztek róla, hogy a külső támogatással való visszaélés, a helyzet mások számlájára történő javításának törekvése lakmuszpapírként jelzi, hogy ez vagy az az elvtárs mire képes. Tekintettel arra, hogy biztosítanunk kellett a szüzföldek termővé tételét, a megígért össznépi támogatás mellett a külső segítséggel való visszaélés veszélyes méreteket ölthetett. Ezért szükségesnek tartottam, hogy ezt a jelenséget kül.ön szemügyre vegyem. Sokszor szóltam már a káderek iránti érzékeny magatartásról. Természetesen az olyan emberekre gondolok, akik gyakorlatilag bebizonyították, hogy tudnak dolgozni. Nem arról van szó, hogy rögvest mindent elnézzünk: megalkuvás nélkül le kell váltani az alkalmatlan és becstelen dolgozókat. Itt meggyőződhettem róla, hogy a köztársaságban különböző szinteken gyakran - úgymond - ismeretség alapján helyezték a dolgozókat vezető tisztségekbe. Ennek haladéktalanul véget kellett vetni. P. K. Ponomarenko és én szigorú álláspontra helyezkedtünk. Ezt nyíltan és egyenesen megmondottuk, nehogy valaki sértve érezze magát. Már 1954 márciusában az alma ata-i választókhoz intézett egyik beszédemben ezt mondottam:- Tekintettel a kazahsztáni pártszervezet előtt álló óriási feladatokra, rendkivül megnőtt a káderek helyes kiválasztásának és széthelyezésének jelentősége, Kazahsztán Kommunista Pártjának VI. 'kongresszusa súlyos ío gyatékosságokat, és hibákat tárt fel a kádermunkában, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyes vezető dolgozók megfeledkeztek felelősségükről és a dolgozókat nem munkaképességeik, hanem a személyes rokonszenv alapján választották ki. Ebbe nem törődhetünk bele. A köztársaságban az irányító tevékenységre felkészült, a párt által kitűzött ieladatok teljesítésére képes számos kifejezetten (ejlett és tapasztalt ember van. így tehát erélyes parancsnokokat választottunk ki, mozgósítottuk a hátországot és türelmetlenül vártuk a párt döntését a szüzföldek termővé tétele megkezdéséről. S 1954 február végén megkezdődött az SZKP KB történelmi jélentöségü februári márciusi ülése, amely jóváhagyta „Az ország gabonatermelésének további növelése és a szüzföldek, valamint a parlagon heverő föld termővé tétele" című határozatot. A kazah sztyeppében megkezdődött a nagy harc. Észak-Kazahsztán nyugatkeleti határának hossza 1300, az északdélinek pedig 900 kilométer. Az itt fekvő, jelenleg hat (korábban öt) területnek - a kusztanajinak, celogradinak (a volt akmolinszkinek) az északkazahnak, a kokcsetavinak, a turgajinak .és a pavlodarinak - összterülete meghaladja a 600 ezer négyzetkilométert. Ez jóval több egy olyan állam területénél, amilyen Franciaország. Ezen az óriási területen fel kellett törni 250 ezer négyzetkilométer sztyeppét, ami több egész Anglia területénél. Nemcsak mi műveltünk meg szüzlöldeket, hanem az altaji és a krasznojarszki kerület, a novoszibirszki és az omszki terület, a Volga mente, az Ural és a Távol-Kelet. Valószínűleg sokan tudják, hogy nálunk jelenleg a megművelt szüzföld és ugar összterülete 42 millió hektár. Kazahsztánban 25 millió hektárt müveitek meg. S ebből a kazah sztyeppéken az 1954-1955-ös években 18 millió hektárt. Elképesztő adatok ezek, de a szűz föld nem jelent csak szántást. Lakásokat, iskolákat, kórházakat, óvodákat, bölcsődéket, klubokat, úi utakat, hidakat, repülőtereket, az állattenyésztési termelés létesítményeit, magtárakat, raktárakat, üzemeket is - szóval mindazt, ami feltétlenül szükséges a lakosság normális életéhez és a korszerű mezőgazdasági termelés fejlesztéséhez. Nem ecsetelhetek mindent tüzetesen, eseményről, eseményre. Sokat írtak már a szüzföldekről, megművelésük nehézségeiről, az ugart feltörő emberek hősiességéről és sorsáról. Csak tevékenységünk fö irányaira, az általunk annak érdekében alkalmazott stratégiára és taktikára szeretnék emlékeztetni, hogy a szüzföldek kezdettől fogva olyanok legyenek, amilyenek manapság. Az új és a bővülő régi gazdaságok megszervezése; az új szovhozok helyének megválasztása; emberek százezreinek toborzása és elhelyezése a korábban teljesen lakatlan sztyeppében; több tiz, később több száz szovhoztelepülés méreteiben nagy, egyidejű építése; sok ezer szakember kiválasztása; az emberek heterogén tömegéből baráti és szilárd közösségek kialakítása; magának a szüzföldnek megművelése és az első tavaszi vetés. . . Mindezt nem lehetett fokozatosan megtenni, hanem egyszerre, egyidejűleg. APN lelvételek SZERETETSZOMJ III. Időközben csaknem egy teljes esztendő telt el. Zsuzsika újra a gyermekotthonban nevelkedett, Jóska egyedül, illetve hát bátyjával a közös lakásban élt. Irénről semmi pontos híre nem volt, ha csak annyi nem, hogy valakitől egyszer úgy hallotta: az ország másik végébe költözött. Talán igaz volt, talán nem, mindenesetre Irén, aki papíron továbbra is a felesége volt, egyszer sem látogatta meg a kislányt. Jóska viszont havonta többször is elment, érdeklődött a hároméves csöppség iránt. Ha tehette, úgy kikérte Zsuzsit és sétálni vagy cukrászdába is elelvitte. Úgy tűnt, nagyon bántja őt, hogy Zsuzsikát nem ő, hanem az állam neveli. Egy október végi, november eleji napon — akárcsak egy évtizede minden egyes évben — ismerős arc: az ötven év körüli Z. Margit kopogtatott be a városkörzeti nemzeti bizottság gyámügyi osztályán. Itt régi ismerősként, barátságos mosollyal üdvözölték, hiszen a gyámügyi dolgozók közül mindenki biztosra vette, hogy ezúttal is — akárcsak egy évtizede minden egyes évben —, a közelgő karácsonyi ünnepekre akar majd magához venni egy erre rászorult, intézetben nevelkedő gyereket... A gyámügyi osztály vezetője nem is akarta őt szóhoz engedni, hanem már éppen Zsuzsikát javasolta volna neki, amikor a barátságos, gyermektelen asszony váratlan bejelentéssel lepte meg a gyermekvédelmi osztály dolgozóit. Elmondta, hogy közös munkahelyen dolgozik L. Jóskával s most tulajdonképpen a fiatalember kérését tolmácsolja, aki az ünnepeket együtt szeretné tölteni a kislányával, de nem volt bátorsága személyesen eljönni ide, mert attól félt, hogy megtagadják kérését ... És hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak, hát Z. Margit megígérte: ő is szemmel tartja majd a dolgot, nehogy valamiben is hiányt szenvedjen a kis Zsuzsika. Rövid tűnődés után pedig azt is hozzáfűzte még, hogy Jóska kérésének elintézése érdekében az idén inkább ő lemond arról, hogy a saját és egy intézeti gyerek szívébe a családi körben töltött karácsony érzetét próbálja varázsolni. Ez az asszony megbízható, régi ismerőse volt a gyámügyi osztály néhány dolgozójának, így senkinek sem volt a legcsekélyebb oka arra, hogy netán kételkedjen a szavaiban. Ami pedig külön nyomatékot adott a váratlan kérelemnek, az nem volt egyéb, minthogy a gyámügyi osztály vezetőjének hivatalos úton már tudomására jutott: Zsuzsika nevelésének jogát illetően Jóska a bírósági eljárás felújítását kérte. Pontosabban mondva azt, hogy nyilvánítsák érvénytelennek azt a korábbi döntést, miszerint a kislány nyugodt és zavartalan nevelkedése csak egy gyermekotthonban látszik biztosítottnak. A gyámügyi osztály vezetője rövid mérlegelés után az asszonyra nézett és beleegyezőleg bólintott! Sőt, azt is megígérte Z. Margitnak, hogy amenynyiben lehetővé válik, úgy nemcsak Zsuzsika lehet karácsonykor Jóskánál, hanem a szokáshoz híven, ő is vendégül láthat majd egy intézeti kislányt vagy kisfiút__ Aligha kell különösebben részletezni, hogy Margit asszony elégedett, örömteli mosollyal távozott. És így telt a karácsony is ... Jóska kiérezte a kínálkozó esélyt s valóban példásan gondoskodott Zsuzsikáról. Ajándékként szánkót, ruhaneműt és még több más apróságot vett neki; az ünnepek között is otthon, szabadságon maradt, hogy minél többet lehessenek együtt; az új esztendő első munkanapjának reggelén pedig szomorúan indult útnak, hogy visszavigye az intézetbe a tágra nyitott szemmel, csodálkozva figyelő kislányt. Zsuzsikában is kártyavárként omolhatott össze az elmúlt napok ezernyi öröme, mert először csak megszeppent arccal, de aztán sírásra görbült szájjal fogadta, amikor a gyermekotthon ajtajában búcsúpuszit kapott az apukájától... A férfi szíve is összeszorult, de titokban abban reménykedett, hogy talán nincs messze az a nap, amikor véglegesen hazaviheti majd innen Zsuzsikát, hiszen a zsebében ott lapult már az idézés: január derekára volt kitűzve a perújrafelvételi tárgyalás. S két-három héttel később tényleg úgy tűnt, hogy az eddig jobbára hányatott sorsú, életének negyedik évében járó leányka szempontjából véglegesen jóra fordul minden. A bírósági tárgyaláson L. József őszinte és közlékeny volt. Elmondta, hogy a feleségéről semmi pontos híre nincs, de ez nem gátolja abban, hogy minden tekintetben gondos és szerető apja legyen kislányának. Igen, eleinte bízott abban, hogy Irén talán visszatér, hogy fölhagy könnyelmű életmódjával; most azonban végleg letett már minden békülési szándékról. Főképpen azóta, amióta megismerkedett Verával, akivel — bátyja távollétében — közös háztartásban élnek. Ügy tervezik, hogy Jóska benyújtja a bontókeresetet és ha kimondják a válást, akkor azonnal összeházasodnak. És Vera is szívesen viseli majd a kis Zsuzsika gondját, aki így igazi családi körben nevelkedhet majd ... A bírák közül senkinek sem volt oka kételkedni az életkedvvel, új tervekkel teli apa szavaiban. A tanács így hozzájárulását adta ahhoz, hogy — természetesen gyámhatósági felügyelet mellett — ismét ő, illetve hát Verával együtt ők nevelhessék Zsuzsit. Másfél év telt el a legnagyobb rendben, minden zavaró körülmény nélkül. Valóban úgy tűnt: Zsuzsika sorsa rendes kerékvágásba lendült. Vera és Jóska is jól megvoltak egymással, csupán az bántotta mindkettőjüket, hogy még nem köthettek házasságot, mert Irénnek a sző szoros értelmében nyoma veszett. Pedig több alkalommal is kitűzték már a tárgyalást, de az alperes még egyszer sem jelent meg, a bírósági idézés mindig azzal a válasszal jött vissza, hogy a címzett már nem a megadott címen lakik ... Vera azonban ezt a bizonytalan helyzetet is megszokta, tisztán tartotta a lakást (Jóska bátyja hosszas szanatóriumi kezelésre szorult, így maradt öccsére a lakás) és Zsuzsikáról is oly gondosan törődött, minthacsak a sajátja lett volna. És a kislány is szerette őt, néhány hónapja, hogy önmagától, a legkisebb rábeszélés vagy ráhatás nélkül anyukának szólította őt. Ettől a naptól kedve még nagyobb egyetértésben éltek. Már újra a télbe hajlott az ősz, amikor egy este váratlan dolog történt. Éppen vacsorázni készültek, amikor hangosan, türelmetlenül megberrent a csengő. Irén állt az ajtóban. (Vége következik.) 17
