A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-17 / 7. szám
A VILLAMOS ENERGIA SZÜLETÉSE Napjainkban a villamos energia használata megszokottá, természetszerűvé vált. Villamos energiát használunk világításkor, a tévékészülék működtetésekor, porszívózáskor, és még így sorolhatnánk tovább. S ekkor még nem szóltunk az iparról, a mezőgazdaságiról és népgazdaságunk más ágazatairól. Tailón megkockáztathatnánk azt az állítást is, hogy áramszolgáltatás nélkül megbénulna a gazdaságii élet. Az a maximális teljesítmény, amit a népgazdaság igényel 10 000 MW körül van. Az energiaszükséglet, az áramfogyasztás az egyes napszakokban eltérő. Délelőtt, amikor a legtöbb ember van munkában és a legtöbb gép dolgozik, sokkal nagyobb a szükséglet mint éjjel. Estefelé, amikor máir világítunk és nézzük a tévét, szintén több energia fogy, mint késő délután, amikor még világos van, de a délelőtti műszakiban dolgozók már befejezték a munkát és a gépék java része leállt. Amint látjuk, a népgazdaság szükséglete nagyon váitozó. Nagysága függ az évszaktól, napszaktól és attól, hogy éppen munkanap vagy munkaszünet van-e. De minden esetben ez a szükséglet óriási. Az egésznek van még egy különleges oldala. A villamos energiát csak nagyon kis mértékben lehet tárolni, amiből következik, hogy minden pillanatban annyit, — és csak annyit — kell gyártani, amennyi a szükséglet. Biztosítani kell, hogy a termelés minden pillanatban fedje a szükségletet. Ezt különleges, ún. diszpécser központok biztosítják, ahol mindig áttekinthető a pillanatnyi szükséglet, s e szerint irányítják az áramtermelést. Csehszlovákia energetikai rendszere össze van kapcsolva a többi KGST ország energetikai rendszerével, melyek kisegítenek még mielőtt a baj bekövetkezne. A közös energetikai rendszernek van még egy előnye. Már szó volt arról, hogy a nap egyes szakaiban a szükséglet különböző. Azt viszont mindenki tudja, hogy az egyes országokban más-más a zónaidő. Amikor Prágáiban délután van és a legkisebb a fogyasztás, az Uralnál már este van, tehát nagy a szükséglet. Ekkor Csehszlovákiából áramlik az energia az Ural körzetébe. Amikor Prágában este van és megnövekszik a fogyasztás, az Ural körzetében már beállt az éjszaka, tehát az ellenkező irányban áramlik oz energia. így segíti ki a két rendszer egymást. Természetesen ezt és a hasonló közös folyamatokat irányítani kell. Ezért a KGST országoknak is van egy közös irányító központjuk, éspedig Prágában. Az egyes országok energetikai rendszerei az alá az irányítási központ alá tartoznak. Csehszlovákia jelenleg nem képes annyi villamos energiát gyártani, hogy fedezze az ország szükségleteit. A különbséget behozatallal pótoljuk részben a Szovjetunióból, részben pedig Romániából. A behozatal csökkentésének érdekében jelenleg fokozott ütemben folyik az új erőművek építése. Az áramtermelést hő-, víz- és atomerőművek végzik. A hőerőművek a szén, fűtőolaj vagy földgáz elégetésévei gőzt termelnek, s a gőz hajtja az áramfejlesztő turbinákat. A szén elégetésekor nagy mennyiségű füstgáz és pernye kerül a légkörbe és sok salak marad vissza. A salak elszállítása és elhelyezése, esetleg hasznosítása igen nagy gondot jelent. A keletkezett füst többféle gázt tartalmaz. Hogy az erőművek közelében a keletkező gázoknak ne legyen nagy a koncentrációjuk, magas kéményeket építenék, így a füst nagyóbb területre szóródik szét. A széndioxidot a zöld növényzet bontja el, úgyhogy az élő világra nincs káros hatással. Ellenben az égéskor keletkező kéndioxid egy bizonyos koncentráción túl már káros tehet az élővilágra. A megengedett elviselhetőségi érték 0,3 mg/m-*, sajnos Csehszlovákia néhány területén ezt az értéket túllépték. Egyelőre azonban ezen csak úgy tudunk „segíteni", hogy a keletkező mennyiséget nagyobb területre szórjuk szét. Ez csak átmeneti megoldás. Az igazi megoldás az lenne, ha a füstből a kéndioxidot teljesen ki tudnánk vönni, miint ahogy a kormot és pernyét szűrőberendezésekkel le lehet kötni. A kazánban keletkezett túlhevített, nagy nyomású szárazgőz a gőzturbinába áramlik, ahol mechanikai energiává ólakul ót: megforgatja a rotort, ez pedig a hozzákapcsolt villamos generátor forgórészét. A generátor a mechanikus energiát villamos energiává alakítja át. A így nyert villamos energia azután o hálózaton keresztül a fogyasztóhoz jut. Komoly gondot okoz a nagy erőművek építési helyének megfelelő kiválasztása is. Nagyon sok gazdasági, műszaki és egyéb tényező játszik itt szerepet. Ezek közül a,z egyik például az elegendő vízmennyiség. A turbinából kiáramló gőzt — ha pl. távfűtéshez nem hasznosítják — le kell hűteni, ehhez hűtővíz szükséges. A hűtési fólyamatban nagy mennyiségű víz párolog el, amit folytonosan pótolni kell. Ez a mennyiség másodpercenként több köbméter is lehet, ezért a nagy erőműveket mindig folyó mellé, illetve közeiébe telepítik. A szénszállítás is komoly probléma. A nagymenynyiségű szenet vasúton vagy más módon az erőművekhez kell szállítani. A környezetvédelmi tényezők szintén szerepet játszanak. Nem lehet olyan területre erőművet építeni, ahol a kéndioxidszenynyeződés a megengedett határokat is túlnőtte már. Minisztériumi rendelet tiltja például erőmű építését Észak—Csehországiban, ebből az okból. Ezenkívül még sok más itt nem említett tényező játszik szerepet az építendő erőmű helyének kiválasztásában. Mészáros Péter villamosmérnök (Folytatjuk) V. Bistika felvétele „KEZDETBEN VALA..." A budapesti Gondolat Kiadó „Magyar História" — sorozatának egyik újabb köteteként jelent meg a közelmúltban Bakay Kornél: A magyar államalapítás című munkája (1978). Mielőtt az említett művet bemutatnám, nem lesz tolón érdektelen — ha csak néhány mondatban is — magával a sorozattal, annak célkitűzéseivel, jellegével megismerkednünk. A Heckenast Gusztáv és Juhász Gyula által szerkesztett sorozat célja a magyar történelem egyes korszakainak, jelentős eseményeinek a bemutatása. A képekkel is gazdagon illusztrált kiadványok közül ez idáig tizenkét kötet látott napvilágot (többek között: Fodor István: Verecke híres útján..., Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada; Bitskey István: Hitviták tüzében; Laczkó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája stb.). Most pedig nézzük a fiatal magyarországi régész, Bakay Korínéi munkáját, amelyben bemutatta a 10-11. század magyar történelmét. „A régész szerző kevesebbet vagy többet adhat, mint historikus kollégája?" — teszi fel a kérdést a könyv írója már az előszóban. A kérdés tulajdonképpen álproblémákhoz (és esetleg álvitákhoz) vezethet! A régész se többet, se kevesebbet nem tud nyújtani oz államalapítás időszakáról, mint a történész — csők mást. Mindketten más-más eszközökkel, anyaggal dolgoznak; ezáltal természetesen másmás oldalról nyernek bepillantást az általuk vizsgált korszak életébe is. Teljes képet csupán részeredményeik összevetéséből nyerhetünk. (A régészetnek olyan kultúráik vizsgálatában van döntő szerepe, amelyekről írásos forrásaink nincsenek: ilyen az őskor és részben a népvándorlás kora. A magyar államalapítás időszakára azonban már aránylag nagy írásos forrásanyaggal is rendelkezünk: itt o régészet mór nem játszhat kizárólagos szerepet!). Bakay, bár hangsúlyozza, hogy „a régész nagyítóüvegón át szemléli az eseményeket", végülis — nagyon helyesen! — a fentebb tárgyalt elvet követi. Az írott forrósokra éppúgy támaszkodik, mint a tárgyi emlékanyagra. A régészet eredményeivel csak olyan mértékben foglalkozik, amennyiben azokból általános tanulságok is leszűr hetőek. A bevezetésben a szerző bemutatja az olvasónak azt a környezetet (a Kárpát-medencét és környékét), ahová a félmilliónyi magyarság került 896 után, majd a 10. század magyar történelmének forrásaival ismerteti meg. A következő fejezet a megtelepedő magyarok életmódjával foglalkozik. Eléggé részletesen tárgyolja a kérdést, amire szükség is van, hiszen sok problémára adott már aikafmot. Hosszú ideig tartotté magát az az elképzelés, hogy a keletről érkező magyarság kizárólag állattartásból élt, és a földművelést csupán a honfoglalás után tanulta válna el a szilávoktól. Nos, az újabb kutatások mindinkább cáfolni látszanak ezt a feltevést, és a kutatók többsége „a 10—11. században bekövetkezett hatalmas gazdasági-társadalmi változásokat nem külső hatások, hanem belső fejlődés eredményének tekinti". * A 9. századi arab források is ez utóbbi véleményt támogatják, óm a döntő szót ebben a kérdésben a régészetnek kell kimondania (ez idáig ugyanis nem tártak fél a 10. századra keltezhető magyar települést!). Ezután két fejezet a fiatal magyar óHam katonai szervezetét tárgyalja. Először oz ún. kalandozásokkal foglalkozik, amelyekről megállapítja, hogy — sok régébbi felfogással ellentétben — azok nem voltaik szervezetien rablások. Minden jelentősebb portya valamilyen komoly politikai eseménnyel is összhangban volt. Jó képet rajzol a szerző a nyugati mintára megszervezett erős katonai szervezetről is. A továbbiakban a magyar társadalom 11. századi képét, majd a királyi megyerendszer kialakulását hozza közelebb a könyv írója az olvasóhoz. Egy egész fejezetet szentel a magyar koronázási jelivényeknek, bár nincs köztük olyan darab, amelyet már az általa vizsgált korban is királyi méltóság jelvényként használtak volna. Nem foglalkozik azonban egy olyan magyar uralkodói attribútummal, amely I. István koráiban nagyon is használatos lehetett! A lándzsára mint koronázási jelvényre gondolok. Erről a kérdésről egyébként Kovács László tollából olvashattunk nemrég egy kitűnő értekezést (Egy elfelejtett magyar királyi jelvény; Tiszatáj 1976/10, 35—40. o.), amelyben — a koronázási palást Istvón-ábrázolósa és más források alapján — azt feltételezi, hogy „I. István a koronázás alkalmával III. Ottó császártól a német szent lándzsa típusával egyező, erekllyés(?) szárnyaslándzsát kapott, s azt királyi jelvényként hordozta." A 11. század második felétől aztán már nincsenek adataink a lándzsa ilyen szerepére. Bakay Kornél könyve két, problémák kai telített évszázad történelmét vázolja fel, ahol bizonyos jelenségek megítélésénél a mai napig sem egyezik meg a kutatók véleménye. A szóban forgó munka erőssége pedig éppen az, hogy nem tényeket közöl, hanem utal a vitás kérdésekre, problémákra: ezzel is érzékeltetve, hogy történelmi múltunk megismerése csak alapos, lelkiismeretes munka árán tökéletesíthető. E rövid ismertetésnek természetesen nem lehetett feladata az összes vitás kérdés taglalása és megvitatása. Csupán néhány, mondhatni önkényesen kiragadott példával próbáltam meg érzékeltetni azt a pezsgést, amelybe belekóstolhat az érdeklődő a könyv végig olvasó sóval. LISZKA JÓZSEF
