A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám

ÉDES SZÜLŐFÖLDEM — Menj, apa, elboldogulok én vele egyedül is - indította a hosszú útra a fia.- Érjetek hamarább haza és várja­tok bennünket. De azért helyén le­gyen az eszed! - mondta a felesége, és búcsúzáshoz tartotta az arcát. Megcsókolta először őt, aztán a fiát, és mintha egyszerre nagyon sietős lett volna az útja, majdnem szaladt a mo­torkerékpárjához. Még egy utolsót in­tett, és rápattant a járműre. Éppen akkor rohant be a gyors az állomásra. Kicsit szomorkásán, hervadton futtatta a motort a kisebb fiáért. A szeplősök szeplőséért, akit emiatt szinte mindenütt felismernek. Jövőre járja ki az általános iskolát. Még nem tudta eldönteni, mi­lyen pályát választ. Ha hazajönnek, neki valamivel könnyebb lesz. Töri a magyar szót. Ezt-azt meg is ért. Fogé­konyabb a nyelvekre, mint a bátyja. Igen, neki könnyebb lesz. Igen, jövő­re hazajönnek. Véglegesen leteleped­nek itthon. Legmegszokottabb foglalko­zásait gondolta bele a motorkerékpár zúgásába. Éppen Rozsnyón szaladt keresztül, ahová az apjával járt vala­mikor a vásárba. Vajon pontosan mu­tatja-e még az időt a toronyóra? Haza kell jönnie. Nem történhet másképp. Nem bírja ott tovább, összeroppan a végén. Mindig fáradtan kel. Sose pi­heni ki magát. Meg már pozsonyi új­ságíró barátjának sem mer írni. Ö is bolondnak nézi, vagy eszelősnek, aki mást sem tud, csak gyerekes siránko­zással azt hajtani: „Haza megyek, haza akarok menni, jövőre, meglásd, már otthon is leszek. Visszavár a szülőföldem!" Vele is tavasszal ismerkedett össze, mint a feleségével. Csak nem az Elba partján, hanem a lakásán, ahová Dé­­činbe szakadt magyarokat keresve tévedt be. Sápadt, koravén férfi be­nyomását keltette az újságíró. A végén azon nevettek sokáig, hogy egyidősek, KONOZSI FELVÉTELE harmincasok, leventék voltak mind a ketten a háború esztendeiben. De ta­lán nem is azon nevettek önfeledten, hanem a szerencsén. Hogy egymásba botlottak. Ő magyart talált az idegen városban. Ö meg magyart láthatott vendégül a házában. Magyarul folyt a szó egész este. A felesége jobb híján illedelmesen mosolygott rájuk még vacsora közben is. A fiai is a magyar szóra füleltek. És bár nem értették, mégsem álmo­­sodtak el. Még fent voltak, amikor ki­léptek a házból. Hármasban, mert a felesége is velük tartott. Már otthon is ittak, jókedvük volt. A legfelkapottabb zenés mulatóban ragadtak a székhez. Záróráig mulattak, táncoltak, szórakoz­tak a fülsüketítő zenebonában. És ott is magyarul társalogtak. Hogyan volt az iskolában, a leventében, kivel mi történt a háború után? Újságíró barátja ideges volt. Gyor­san felhajtogatta a bort. Hamar meg­ártott neki. Nehezebben forgott a nyelve, és ijesztően csuklott. Ö is szé­dült, vitte a feje, csak a felesége volt józan. Mosolygott rajtuk. Nem megve­tően, inkább megbocsájtóan. Amint hazafelé botladoztak a macskaköve­ken. A hűvös, csillagos tavaszi éjsza­kában. A falusi lakodalmak legszebb nótájával dalolták végig Déčin leg­hosszabb utcáját: „Megvágtam az ujjam, jaj, de fáj..." Meg háborús nótákkal: „Tintaceruzával írott tábori levél . . ." Még mindig élesen emlékszik arra, aminek akkor tartották magukat. Sze­rencsétlen fiúknak, a háború vadonjá­ban nőtt gyerekeknek. Azóta is tart a barátság, megy-jön a levél évente egy­szer, esetleg kétszer, s az övében visszatérően mindig ott a fogadkozás, jövőre mór hazai lesz a cím, a levelet felvevő és továbbító posta. Jövőre mór otthon lesz a családjával.. . Mert ugye a szülőföld visszahív .. . Haláláig visszavárja a fiát! Ejnye, mi az, micsoda felelőtlenség? Öklömnyi kövek hevernek szanaszét az úton. Ahogy lerepültek a teherautóról. Háta mögött tátja valahol óriás száját a vigteleki kőbánya. Ahogy múlik a reggel, úgy növekedik az országúti forgalom. Autóbusz, gépkocsi, bicikli, motorkerékpár, és a nap fényes az égen, nyugalmas a vidék a minden várak legbüszkébbjével, a minden tájak leggyönyörűbbjével, az előtte lélegző, hullámzó szülőfölddel, ahol majd nem­sokára életreszólóan megveti a lábát. Igen, itt a cselekvés ideje. A költöz­ködés időpontja nyár eleje. Amikor az iskolásoknak is megkezdődik a vakáció. A felesége már rábólintott a szándé­kára. A fiai sem ellenkeznek. Jöhet, amire mindig vágyott. Következhet a hazatérés.- Hohó, fiú, lassabban a testtel - dorgálja meg egyik szabálytalanul elő­ző motorkerékpáros társát. - Annyira nem kedves az életed? - teszi még hozzá, miközben a szeme szerelmesen issza a táj szépségeit. Hirtelen és egészen váratlanul gép­kocsi szalad ki elé a bárkái bekötő­­útról. Megdermed benne a vér. Meg­bénulnak az izmai. Feljajdulni sincs ideje. Csörömpölve hull bele a gép­jármű oldalába. S neki mintha szárnyai nőttek volna - repül. Úszik a levegő­ben. Aztán mint a lelőtt madár - zu­han. Arcát az anyaföld felé fordítja. Rongycsomóként vágódik a porcfüves árokba. Érzi, halálos az ütés. A szülőföld vas­marok szorítása. Tudja, itthon marad véglegesen. Nincs többé visszatérés. Eszméleténél van, vagy már eszmélet­lenül látja? Az anyja jön felé. Az apja jön felé. Ápolónő testvére térdepel mellé és vizes ronggyal törölgeti a vér­ző homlokát, száját. Aztán a temetőből is felé indulnak néhányon. Meg a falu apraja-nagyja is körülállja, és mintha hatalmas kórust képeznének és az ének nyelvén be­szélnének hozzá, a szél zúgásánál is erősebben: „Hazajöttél, fiam, szerelmetes gyer­mekünk? Hazataláltál végre?" „Köztünk maradsz, fiú, így lesz jó neked!“ „örülünk, az ég is örül, nézz csak fel, legalább egyszer, nyisd ki a sze­med, egyetlen borús felleg sincs az arcán!" „Fáradt gyermekünk, testvérünk, le­gyen neked könnyű az otthoni föld . . Nyöszörgő hang szalad ki a száján, és mint a körhinta, úgy forog ég, föld, minden fölötte. Mondani már nem tudta, amit gondolt. Pedig ordítani akarta: „Haza készültem, de nem így. Higy­­gyétek el, emberek, nem így. Még vár­hattál volna rám szülőföld. Lehettél volna türelmesebb. Hiszen a feleségem és a nagyobb fiam már elmentek. A kisebb fiam vár. Mi lesz velük? Mi lesz velem? Csak még egyszer ereszd el a kezem, édes szülőföldem”... HARMINC ÉV A NÉPMŰVELÉS SZOLGÁLATÁBAN A CSEMADOK MEGALAKULÁSÁNAK 30. ÉVFORDU­LÓJÁRA MEGHIRDETETT KÉPES VERSENY Csehszlovákia dolgozóinak dicső feb­ruári győzelmét követően rövidesen sor került a nemzetiségi kérdés rendezésé­re. Még abban az évben megjelent az Új Szó, majd a a következő esztendő­ben megalakult a CSEMADOK, akkori teljes nevén a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete. Meg­alakulását pártunk Központi Bizottsága kezdeményezte. Javaslatára összehívták az alakuló közgyűlést, amelyen részt vettek pártunk magyar nemzetiségű tagjai kipróbált harcosai. Az alakuló közgyűlés küldöttei elfogadták azokat az alapelveket, amelyek szerint az egyesület a jövőben végezni fogja munkáját. Az alakuló közgyűlés külö­nösen hangsúlyozta, hogy a CSEMA­DOK fő küldetése a proletár nemzet­köziség szellemében ápolni a magya­rok, a szlovákok, a nemzetek és nem­zetiségek testvéri barátságát, ugyanak­kor harcolni a nacionalizmus minden megnyilvánulása ellen. Feladata továb­bá a haladó és forradalmi munkás­­mozgalmi hagyományok alapján a for­májában nemzeti, tartalmában szocia­lista kultúra fejlesztése. Az alakuló közgyűlésen felszólalt az SZLKP KB küldötte is, aki a következőket mon­dotta: „Nehéz feladat előtt állunk, ked­ves barátaim, nem lesz könnyű kigyom­lálni az emberek agyából az évszáza­dokon át beléjük palántáit maradi vi­lágnézet csökevényeit, nem lesz könnyű megküzdeni a múlt gyakran vissza­­vissza térő politikai és szellemi kísér­tésével. Ám azért vagyunk itt, mi régi és új harcosai az új világrendnek, hogy megküzdjünk és legyőzzük őket." KÉRDÉSEK: 1. Mikor (év, hónap, nap) és hol volt a CSEMADOK alakuló közgyűlése? 2. Ki üdvözölte az alakuló köz­gyűlést az SZLKP KB nevé­ben? 1. 3® VERSENY­SZELVÉNY CSEMADOK 15

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom