A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-10 / 6. szám

a® in - Kivel? - kérdezte egy-XIII szerre 0Pu is meg anyu is.

A bomba robbant. Őszintén szólva nem számítottam ilyen robbanásra, és már visszacsináltam volna az egészet, de nem lehetett. Ráadásul még Murika is bejött. Izgatott tanácskozás kezdődött. Láttam, nagy vihart kavartam fel. „A gyerek nem tehet róla.1' „A Mariska sem varr többé nálunk." „Nem ártana Veruskának egy kiadós pofon, mindenbe beleüti az orrát." „Nincs kizárva, hogy az a perszóna biztatta fel Mariskát." Ilyesmik röpködtek a levegőben, egymás szavába vágva beszélteié, aztán megegyeztek abban, hogy kikérdeznek, mondjam el töviről hegyire, mi is játszódott le köziem meg a között a nő között. Kissé azért átírtam a szerepeket. Gondoltam, ha Mariska úgyse jön többé hozzánk varrni, akkor neki mór úgyis mindegy.

— Hát úgy volt — mondtam megfontoltan -, hogy az utcán szembejött velem Mariska. Kérdi, hogy hová megyek. Az autóbuszhoz, feleltem, indulok már hazafelé. Mondta, hogy kerüljek a piac felé, tejfölt akar venni meg tojást, ilyenkor mór olcsóbban adják. Hogy aztán majd elkísér a buszhoz. A piacon aztán rámutatott egy asszonyra, hogy nézd, ez a te nagyanyád, köszönj neki. Aztán én köszöntem.

— Ki hitte volna, hogy ilyen alattomos az a lány! És te mindjárt elhitted, hogy egy ismeretlen nő a te nagyanyád? Ennyire buta lennél? És ő visszaköszönt neked? Tudta, ki vagy te egyáltalán? — Összevissza beszéltek, kérdeztek megint, azt sem tudtam, mire feleljek először.

— Persze hogy visszaköszönt — mondtam aztán. - Azt is megkérdezte, hogy én vagyok-e az Öllé Veronika. Mondtam, hogy igen.

— Ugyancsak figyelemmel kísérhet minket, ha a Verát megismerte! — Ezt talán anyuka mondta. De hát be is kellett fejeznem a történetet valahogy.

— Aztán hívott a cukrászdába, hogy majd sok mindenről elbeszélgetünk, de én mondtam, hogy nincs időm, az autóbuszhoz kell sietnem, nem késhetek el. Ha láttátok volna, milyen szájtátva hallgatták szegénykéim ezt a vad históriát.

— Hallatlan! — mondták. Aztán folytattam a mesét.

— Elbúcsúztam, és ő is mondta, hogy szervusz, Veronikám, csókoltatom az otthoniakat!

A hatás fantasztikus volt.

— Hogy micsoda? - egymásra meredtek. Elképesztette őket a megvetett nagymama pimaszsága, apu tért magához elsőnek. Mind a két vállam megragadta, és élesen a szemem közé nézett.

— Vera, te hazudsz! Valid be őszintén, hogy csak kitaláltad ezt az ostoba históriát!

— De hát hogyan találhatta volna ki — kérdezte Murika -, hiszen eddig hírét se hallotta annak, hogy nagyanyja lenne.

— A végén minden elhittek, csak azt nem, hogy csókoltatta őket. Ilyet még gúnyból sem mondhatott. Hát visszakoznom kellett, hogy talán nem hallottam jól, mór futottam, mert féltem, hogy lekésem a buszt, inkább csak úgy gondoltam, mert más nénik is csákoltatni szoktak benneteket. Hát aztán ebben maradtunk.

Egy kicsit elmerengtek a történeten, amelynek nemcsak mulatságos oldala volt.

Firtuszné már a kertben leste őket:

— Jaj, hogy mennyit késtek, mióta vár az ebéd.

Minden lelkiismeret'-furdalás nélkül ültek asztalhoz, és mindent kitűnőnek találtak. Senki sem vette észre azt a mozdulatot, amellyel Margit fehérre vált arccal a főzelékmerő kanalat eltüntette és a levesmerővel helyettesítette.

Micsoda szégyen, micsoda botrány lett volna, ha Erzsébet észreveszi a kanalat! Remegett a keze, mikor megORDÓDY

KATALIN

KEREKES KÚT

fogta a levesestál két fülét, és a hangja is, amint magára erőltetve a gondoskodó háziasszony mosolyát, körülhordozta szemét az asztalnál ülőkön, és megkérdezte, óhajt-e még valaki levest. Az ajánlatot közfelkiáltással elutasították, akkor valamennyire megkönnyebbült, és sietve tálcára tette az öblös edényt, ment vele a konyhába. Legszívesebben leszidta volna Firtusznét, de még azt sem tehette, mert nehéz lett volna megmagyarázni neki, miért olyan égrengető hiba, ha az a főzelékmerő a vendégek kezébe kerül.

Leöblítette, megtörölte s helyére tette a merőkanalat, aztán egyet gondolva ismét elővette, a munkaszobában álló lomtároló szekrény zugában elrejtett ócska dobozba ejtette.

Kizárt dolog, hogy Erzsébet emlékezett volna erre a kanálra, talán sosem látta a készletet, de a Dégenfeldcímert ismeri, s könnyen megakadt volna rajta a szeme. Miféle magyarázattal szolgált volna? Hogy érezték volna magukat a gyerekek? Megborzongott. Még rágondolni is rossz. Könnyelműség volt ezt a kanalat kinn hagyni a többi evőeszköz között. De mikor jó hasznát vették, és soha semmi galibát nem okozott.

Akkor, mikor az ezüstkanál története kezdődött, ő még nem lakott Kerekes kúton, és anya is élt még. Zsófikóék nászútról jöttek haza, és első látogatásuk persze a szülőknek szólt. Ott ültek mind az asztal körül, Zsófika lelkendezve mesélte az élményeket, Ferenc büszkén hallgatta, mintha bizony a nászút költségeit ő viselte volna. Akkoriban még idegenkedett ettől a nagyétkű, dölyfös természetű fekete bikától, aminek tartotta. Később aztán sógora is megszólalt, arról kezdtek tanakodni, hol is kellene levizitelniük. Édesapa és anya annak idején nem vizitelgettek, és most szinte tisztelettel és nem kis belső kevélységgel néztek a fiatal párra, hogy íme, hová jutott a kislányuk, úri szokások szerint vizitelni fog. Ferenc új kocsija, melyet a házasságba hozott, kint állt a ház előtt. Gyönyörű, felhőtlen volt az égbolt, úgy tetszett, örökös ragyogás vár rájuk.

Akkor néztek csak nagyot apáék, mikor Ferenc megemlítette, illendőnek tartaná elmenni Pétre is, hogy Dégenfeldéknek bemutassa a feleségét.- Szent isten - sikkantotta el magát anya -, csak nem fogtok a báróékhoz is látogatóba járni?

— De igen — mondta Ferenc olyan hangon, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne —, két okból is. Az öregem haláláig a báró intézője volt, és egyben igen jó embere, a másik, hogy mi vagyunk a vadászkastélyuk új birtokosai. De még van egy harmadik ok is: mint gyerek sokat játszottam a fiatal báróval, míg csak valami magyarországi intézetbe nem küldték. Négy évvel lehet fiatalabb nálam. Még legényember, talán nem lesz ellenére a barátság felújítása.

Ferencet hizlalta apósa és anyósa áhítatos arca. De Margit tudta, hogy apa áhítata nem fenntartás nélküli, mert mikor Zsófikáék visszarobogtak Kerekes kútra, és ők eltűnődtek az élet kiszámíthatatlan útjain, egyszer csak megjegyezte:

— Fölkapaszkodó ember a vejünk, hallod-e - nézett a feleségére.

Anya bólogatott, de inkább elismeréssel, mint elmarasztalóan, mire apa kételkedve ingatta a fejét.- Nem tudom, talán el is túlozza a dolgokat.

Néhány hét telhetett el, befutottak Zsófikáék, mert meg akarták mutatni, milyen elegáns vizitelő ruhát csináltatott Zsófi. Anya össze is csapta a kezét, mikor megmondta, hogy mit fizetett a varratásért. Nővére ragyogott az őt körülvevő csodálat füzében, mert apának, bár nem dicsérte szóval, a tekintete beszédes volt, neki meg egyenesen belesajdult a szíve Zsófika toalettjének látványába. Alig negyedóráig tartott a jelenés, ismét beültek a kocsiba, és elgördültek a péti kastélyba.

Legjobban azt szerette volna, ha visszafelé megint útba ejtik őket, és elmesélik, milyen volt a látogatás a báróéknál. Zsófika azonban sokáig nem mutatkozott. Valamelyik délután aztán ő ült fel az autóbuszra, és kiment Kerekes kútra.

Zsófi nem túl nagy lelkesedéssel beszélt, mikor a péti vizit lefolyása iránt érdeklődött.

— A fiatal báró, Feri gyerekkori játszótársa, mivel iskolai vakáció van, nem vólt otthon. Azt mondta a báróné, hogy Pestre ment a Király-díjra. Pedig egy héttel előbb Feri bejelentett minket. Az öregekkel Feri persze nem tudott olyan jól eltársalogni. Teát hozattak, a bóróné töltötte be, ami Feri szerint nagyon kedves figyelem volt tőle, de ő nem ivott. Azt mondta, hogy fél óra múlva vendégeket vár, s majd velük kell teáznia. Az öreg báró valami vékony lábakon álló berakott kis szekrényre könyökölt, egész idő alatt nem ült le. Hazafelé Feri ezt azzal . magyarázta, hogy aranyere van. De érdeklődött, hogy érezzük magunkat Kerekes kúton, és örül, hogy az öreg házat felújították. Mondtam, nézzenek majd körül, örülni fogunk, ha tetszik nekik a ház új képe, de a báróné azt felelte, ő már csak úgy akarja megőrizni emlékezetében, ahogy utoljára látta, mikor ott volt, még Adalbert báró életében. A báró megjegyezte, hogy ha a fia hazajön, könnyen lehet, hogy majd ellovagol hozzánk. Aztán a báróné csöngetett, és bejött a szobalány, akit utasított, hogy hozza be a csomagot. A lány ment, és behozott egy selyempapírba burkolt valamit, átadta a bárónénak, és kiment. A báróné a csomagot nekem adta azzal, hogy ez valamikor a vadászlak női vendégszobájának a falát díszítette, kerüljön most vissza a régi helyére. Megköszöntem a szép figyelmességet, és azon gondolkodtam, hogy illik-e mindjárt kibontani és megcsodálni, vagy sem, de még el sem döntöttem, mit tegyek, mikor megint bejött a szobalány, és kérdezte, hogy hol terítsen a vendégeknek. A báróné azt mondta, hogy az ő szobájában. Erre Feri felállt, én is nyomban, és elbúcsúztunk.

Zsófika még hozzátette, hogy Pét igen vacak kis falu, a kastély sem túl nagy, emelete sincs, de a park, az nagyon szép. A fiatal báró pedig egyelőre nem jelentkezett.

Látta, hogy nővére többet várt ettől a látogatástól, és bizonyos fokig csalódott. Ö pedig megkérdezte:

— No és a csomag? Mi volt a csomagban?

Zsófika arca- akkor hirtelen felderült.

— Jaj, te! Egy tükör. Egy metszett tükör ezüstkeretben, a felső rész közepén az ezüst oválisba nyúlik, és a Dégenfeld-címer domborodik rajta. Nagyon szép, gyere, nézd meg, a hálószobában akasztottam fel.

Szaladt megcsodálni a tükröt, és neki is roppantul tetszett.

— Ez gyönyörű - mondta. — Itt te is bárónénak érezheted magad.

— Én Öllé Ferencnének érzem magam - nevetett Zsófika -, és ez nagyon jól van így. Az az érzésem — mondta bizalmasan -, hogy nem kellett volna Ferinek ezt a látogatást úgy forszíroznia.

Ezzel aztán Dégenfeldék jó időre lekerültek a napirendről.

A vizitet egyszer aztán mégis visszaadták. Evekkel később, a háborús időkben. Akkor Kerekes kút ismét Magyarországhoz tartozott, de a front már a Kárpátokban állt. Dégenfeldék átköltöztek Gencskútra, ami szintén Magyarországon volt, csak itt-ott jártak Pétre. A fiatal báró megnősült, ezt mind hallomásból tudták.

Egy délelőtt Ferenc elutazott a megyeszékhelyre, egy szolgabíró barátját akarta megkérni, ne nyaggassák őt a sógora miatt, aki meglógott a katonaságtól. Ő nem tud róla semmit, s hagyják őt békében. A járáson, úgy látszik, valakinek kedve telik az ő zaklatásában. Intsék le a megyétől a túlbuzgó férfiút. Gyula akkor már nem volt a házban. Mikor elment tőlük, nem mondta meg, hogy hol talált új búvóhelyet, csak háború után tudták meg, hogy a tollas Pepinél volt, ahová Olgica révén juthatott.

(Folytatjuk)

10