A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-03 / 5. szám
^ ■■ ■■ Gomor népi építészete III. A KISPARASZTI NÉPI ÉPÍTÉSZET Az előző részben már említettem, hogy az egyes építészeti irányzatok rányomták bélyegüket a kisnemesi építészetre. Ez a hatás megfigyelhető a gömöri kisparasztok házainál is, de természetesen nem olyan mértékben, mert elsősorban a megvalósításhoz hiányoztak a szükséges anyagi feltételek. A kisparasztok egyeztetve saját lehetőségeiket, igényeiket és ízlésüket az építkezésben is megpróbálták követni a kisnemeseket. Sokak szemében egyetlen vágy a gazdagon díszített oszlopos-tornácos ház, az állatokkal teli istálló és a hatalmas csűr volt. Mindezek ellenére mégsem beszélhetünk a kisnemesi építkezés gépies másolásáról vagy utánzásáról. Előfordulnak ugyan kivételek, de mégis a kisparaszti építészetet az alkotó formálás jellemzi. Sok esetben a szegényebbek építményei egyszerűségükben, formai tisztaságukban messze felülmúlták a díszítéseiktől pompázó kisnemesi házakat. A kisparasztok telkeinek beosztása lényegében megegyezett a gazdagabbakéval. A különbségek inkább a telkek és épületek nagyságában és számában mutatkoztak meg. Az utcához legközelebb került a két- esetleg három helyiségű ház. Ezután következtek a gazdaság nagyságától függően a gazdasági épületek. A telkeket régebben nem is kerítették, hiszen nem volt miért. Később vesszőből font „pacsittal" vették körül a baromfiudvart, majd az egész telket. A pacsitkerítésen „hágcsónak” nevezett átjárót csináltak, mely általában térdmagasságig bevert karókból állott. Néhol az utca felől is pacsittal kerítettek, másutt viszont „palánknak” nevezett deszkakerítéssel. Az utcára kétszárnyú kapuk nyíltak. A szögletes kapuoszlopokat a felső végüknél mélyen bevágták és fokozatosan díszítették. Csíz környékén ismertek voltak a „lészakerítések” is, melyek inkább a barkóknál gyakoribbak. A környező falvakban pacsitnak egy falépítési technikát neveznek, mely nem azonos a más vidékeken ismert fonott fallal. Itt,, pacsitnak" azt a vázszerkezetes falat nevezték, melynél a függőleges tartó oszlopokra kívülről és belülről is vízszintesen léceket szegeitek, és a közöttük keletkezett teret szalmás sárral töltötték ki majd lesimították. A gömöri falvak mentén a múlt században több kisebb-nagyobb téglaégető működött. A vályog és égetett tégla alapanyaga abban különbözött egymástól, hogy a vályogba pelyvát, az égetett téglába pedig homokot tettek. A téglákat a tulajdonos monogramjával ellátott „motlákkal” formálták. így a monogram természetesen rákerült minden téglára. A nyers téglákat „kazalba" rakták és sárral körültapasztották. A kazal közepében lévő üregben fával tüzeltek. Egy kazal téglát a tüzeléstől függően 3—5 nap alatt égettek ki. Égett téglából inkább csak a tehetősebbek építettek. A szegényebbek vályogból, vagy a két téglafajta rétegesen való keverésével építették házaik falait. A fából készült zsilipéit falakat csak a gazdasági épületeknél alkalmazták. Az ólak alját az „ormos" gerendák és a „hídlás" képezte, falát pedig a „boronák”. A házak tetejét valamikor szalmával fedték be. A zsuptető „motringoknak" nevezett kettős kévékből állott, melyeket a tetőszerkezeten vízszintesen rögzített „boronafákhoz“ kötötték. A kisparasztok házainak a beosztása az utcától számítva: ház — pitvar, vagy elsőház — pitvar — hátsóház. A ház szó a mai értelemben itt is szobát jelentett. A bútorok elhelyezésére szintén a párhuzamos elrendezés volt a jellemző. A gazdagabb házakban a szobák mögött lévő kisebb helyiségek a szegényebbeknél teljesen hiányoznak. Ugyancsak hiányoztak az oszlopos tornácok, melyet az oromfal síkjában lévő egyetlen oszlop inkább csak jelzett mint körülhatárolta a tornácot. Az oromfalak díszítésére a szerénység jellemző. A mértéktartó ablakkeretezéseken évszámon és néhány virágdíszen kívül alig találunk mást. Nem egy háznak éppen ez az egyszerűsége adja meg a szépségét. BUDAY ENDRE