A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-16 / 38. szám
GÁL SÁNDOR: Ritka az olyan nap, hogy ne hozna a posta számomra levelet. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, inkább csak a tényszerűség kedvéért. Gyorsan azt is hozzá igyekszem tenni, hogy e levelek — legyenek hivatalosak vagy magánjellegűek — tartalmazzák a feladó nevét, címét stb., már ahogy ez lenni szokott a leveleket küldő és a címzettek között. Alább nem is ezekről a levelekről lesz szó, hiszen ezekre — ismervén a feladót — magán — vagy hivatalos módon válaszolhatok, ahogy a tisztesség s az egymás közötti emberi kapcsolatok mértéke — az illem, ha úgy tetszik — megkívánja vagy megengedi. Olykor azonban olyan levelet is találok a postaládámban, amelyen sem feladó, sem postai bélyeg, de még csak postai pecsét sincsen. Csupán a nevemet gépeli rá a feladó, aki olykor bizonyos halaszthatatlanul fontos gondolatait ilymódon kívánja tudomásomra hozni. Például tavaly ősszel. egy VÁLASZ EGY LEVÉLÍRÓNAK bélyeg és pecsét nélküli képeslapon a következő elmés szöveget olvashattam: „Tisztelt Gál úr! Nagyon köszönjük a korai ébresztőt, s szeretnénk megköszönni, hogy így nem pazaroltuk el a szombat délelőttöt, bár szívesen aludtunk volna még pár órácskát, hiszen ön is bizonyára nézte — az este közvetítette a tévé — a Ki mit tud? döntőjét... Sajnos, az Ön korai szőnyegporolása pihenésünket lehetetlenné tette... Ha legközelebb a szőnyegeit kell porolni, kérjük, ne szombaton reggel tegye stb. stb. ..“ A levéi tartalma igen meghökkentett, s még egy kevés lelkiismeretfurdalást is éreztem. Mert valóban, azon a bizonyos szombat reggelen fenemód megcirógattam dolgozószobám porral megrakott szőnyegét. Csak az zavart, hogy a levél alján nem leltem meg a feladó nevét és címét. Hogy közölhettem volna így vele, hogy sajnálom a reggeli lármát? Bár tudomásom szerint délelőtt kilenc és tíz között az szőnyegporolás nem számít csendháborításnak.. . Szóval, ezt a kedves és szellemes levél szerzőjével nem közölhettem. S azt sem, hogy — utólag bevallhatom! — fogalmam sem volt arról, hogy azon a bizonyos estén a „Ki mit tud?“ döntőjét közvetítik. Továbbá azt sem közölhettem a levél szerzőjével, hogy szívből utálom a szőnyegporolást, de hát időnként ezt az undok munkát is el kell végeznie valakinek a családban. Mert ugye ha már megvan az a szőnyeg, jobb, ha nem poros... Valahogy így eltársaloghattunk volna szép egyetértésben ismeretlen levélírómmal, s gondolom, mindketten megnyugodva állapodhattunk volna meg abban, hogy a világ főbb dolgai nem igazodnak sem a délelőtti alváshoz, sem a szőnyegporoláshoz. Telt-múlt az idő, s a postaládámban csak tisztességesen lebélyegzett leveleket találtam. A minap azonban megint csak olyan lapult a többi között, amelyet „magánposta“ kézbesített. Feladó, bélyeg, bélyegző sehol. Pedig mostanában nem poroltam szőnyeget, „Ki mit tud?” se volt. . . Kíváncsian bontottam fel a titokzatos küldeményt, s hát uram-fia, láss csodát — egy vers volt benne. Egyenest nekem címezve, eképpen: Gál folyója. A vers pedig imigyen szól: Ha horgászni tudsz a nagy Folyóban Zsákmányodnak felméred értékét Melyben a költő fényes verseivel önmagán szűrte át népe keservét Az első olvasást Kíváncsiságodnak szenteled A másodikat csámcsogva ízleled Harmadszorra könnybe lábad szemed Vagy ökölbe rándul kezed S ezzel intesz búcsút A távolodóknak Szép, szép, bólogatok, csak az a baj, hogy a szerző elfelejtette műve alá odakanyarintani a nevét. Csak azt nem értem, miért? Nyilvánvaló, hogy a Folyó című verseskötetem — mert arról szól az ismeretlen szerző költeménye — mindenkinek nem tetszhet. Sőt, elképzelhető, hogy ilyenek többen vannak. És akadnak, akik ezt nyíltan meg is mondják. Valahogy így: „öregem, azért ez a mi valóságunk mégse ilyen fekete. Van itt derű is, fény is.“ Más megint megrögzött pesszimistának tart, s csak rálegyint az egészre. De amikor lehordanak vagy legyintenek — ott vagyok; előttem, fülem hallatára, szemem láttára cselekszik meg SZEMÉRMES ezt. Nem mint a levélbeli vers szerzője, aki pedig — versből látom — háromszor is átrágta magat — hol kíváncsian, hol csámcsogva, hol könnyezve — a köteten. Tisztelem is érte, hiszen oly ritka ma az ilyen olvasó... Csak az a kár, hogy az ismeretlenség ködébe burkolózik. Feltehetően, végtelenül szerény, nem kívánja a nyilvánosság csodálatát; de az is lehetséges, hogy egyáltalán nem szerény, hanem gyáva féreg. Ki tudja? A szőnyegporolás miatt fölháborodott polgártársam magatartása sokkal nyilvánvalóbb, hiszen őt álmából vertem fel. Vagy lehetséges, hogy a névtelenség mögé bújt vers szerzőjének szerény munkácskám álmatlan éjszakát okozott?! Lám, mily rokon indulatokat szabadíthat fel a szőnyegporolás lármája és egy verseskötet csendje! Pedig — hogy a lányom legújabb „szószerzeményével“ folytassam — a konfrontáció sokkal egyszerűbb módja is rendelkezésére állt volna a névtelen levél, illetve vers szerzőjének. Az ugyanis, hogy meglátogat. Mert ugye akit a szőnyegporolás zaja álmából fölver, valahol itt lakik, feltehetően abban a háztömbben, amelyben magam is. Az kizárt dolog, hogy az én szőnyegporolásom zajára a szomszéd utcában valaki felébredjen... Továbbá az illető ismer, tudja a nevemet, a kapuszámot, sőt azt is tudja, hol a levélszekrényem, s egészen idáig' eljönni is bátor. .. De tovább már nem. Pedig a levélszekrénytől csak tizenkét emelet választ el, s a felvonó működik. Még csak lépcsőt sem kellene másznia. Nálam azután mindent megbeszélhetnénk; a szőnyegporolást, a verseket, s azt hogy a névtelen levelezés nem méltó a tisztességes szándékú emberekhez. De mivel eddig senki se vállalta a névtelen küldemények szerzőségét, jónak láttam mindezt a nyilvánosság előtt elmondani, mivelhogy az évek során megrögzött szokásommá vált, hogy minden hozzám küldött levélre válaszolok. Ezek után természetesen kíváncsi vagyok, vajon jelentkezik-e újra a „szemérmes, ismeretlen szerző“. VÍZBE VESZŐ NYOMOKON o Elszakadva otthonától, idegen környezetben élve érzi az ember igazán, mit jelent számára a szülőföld. Baranyai (polgári nevén Schneider) Júlia ; a vadvizek, nádasok világában, Monyoróson szü- | letett, s hosszú — kényszerű — távoliét után tért ; vissza a honi tájra. Ettől kezdve szenvedélyesen ! érdeklődik a múlt iránt, a Drága-szög tárgyi és j szellemi emlékeinek gyűjtése ad értelmet életének. - E nagy szakértelemmel és féltő szeretettel végzett ! kutatómunka egyik eredménye a Vörösmarti Mű- I zeum, a másik pedig az 1978-ban már második í kiadást megért Vízbe vesző nyomokon című műve \ (első kiadása 1976-ban jelent meg). A könyv nehezen sorolható bármelyik műfajhoz is, „annyira ■ sajátos, egyéni műfajú könyv, amely a kutató tudós tárgyilagosságát, a vidék szerelmesének lírai hevüí letét s a vízbe vesző nyomokon merengő tanú j : elégikus hangulatát ötvözi egységbe a történeti, kultúrtörténeti esszé stílusában“. Baranyai öt fejezetre osztotta könyvét. A Vidék távoli múltjából című első fejezetben Baranya leg- jj ősibb történelmével ismerteti meg az olvasót. Fog: lalkozik a hun vándorlásokkal s bemutatja a I Vörösmarton 1942-ben talált, drágakövekkel éke- | sített hun aranycsatokat, amelyek ma a zágrábi múzeumban láthatók. A Baranya reneszánsz-kori 1 irói című fejezetben főképpen Janus Pannonius életrajzi adatait veszi számba, költészetét elemzi. I Közli — Borenie Hugo eszéki zenetanár gyűjtéséből — egy Janus Pannoniusról szóló népdal kottáját és szövegét. Ismerteti Laskai Osvát egyházi szónok í és író munkásságát, kinek „szava már a török árnyékában vergődő magyarság hangja”. A török I hódítások és a reformáció című fejezet a legterjedelmesebb. Ebben a higgadt történész szemével íi látjuk a mohácsi vész előzményeit, a csatát s az [ I azt követő zilált társadalmi állapotokat. Hiteles i, I források alapján pillanthatunk be Baranya településtörténeti és népességi viszonyaiba. Sztárai Mihály, a XVI. század nagy írója és nyelvművésze, j laskói lelkész lobogó lelkesedéstől űzetve, a haladás, újítás megszállottjaként érkezett Laskóra, hogy Alsó-Baranya népével megismertesse az emberiség £ új fejezetét és terjessze a reformációt. A reformá; ció hívei közül Sztárain kívül foglalkozik még dr. Szegedi Istvánnal, Tolnai Bálinttal, a Lipsiusfordító Laskai Jánossal, az Aesopus-fordító másik Laskai Jánossal, valamint Laskai Csókás Péterrel, aki a híres 10 nyelvű Calepinus-szótárba megírta a magyar részt s ezzel az európai nyelvek közé sorolta nyelvünket. A szerző lebilincselően ír Veresmarti Mihályról (1572—1645), aki csatározásai során Nyitrán, Komjátiban, Érsekújvárott, Nagyszombat- | ban, Pozsonyban, Vágsellyén is hosszabb-rövidebb ■ ideig élt, vitázott. Képet kapunk a Hercegszőllősi Kánonokról, megismerkedhetünk a növényvilág iránt érdeklődő Beythe Istvánnal s a nagyharsányi I csata lefolyásával. A hódoltság után című fejezetben az 1696. évi / összeírás adatait olvashatjuk, majd a kuruc sza|||i badságharcok baranyai eseményeiről tájékozódhatunk. Ugyancsak terjedelmes az 5. rész, amely : A szabadságharc és a kiegyezés korától napjainkig címet viseli. Ebben a szabadságharc néhány helyi | vonatkozásáról tudósít a szerző, majd Ács Gedeonnak, Kossuth papjának hányatott életével ismertet meg bennünket. Néhány elfeledett dráva-szögi író (Ács Zsigmond, Balogh István, Újlaki Kornél Dezső stb.) munkásságát is méltatja. Baranyai Júlia a néprajz tudományában is jártas. Ezt bizonyítja a Kopácsról, a halászfaluról szóló tanulmánya, továbbá a többi baranyai települést (Vörösmartot, Csúzát, Laskót, Hercegszőllőst stb.) tárgyaló írása, valamint a dráva-szögi „fíketők” pontos leírása. A Herceg Jánosról és Fehér Ferencről — tehát a kortársakról — írott sorok, egy helyi monda közreadása, — de szinte az egész könyv Baranyai szépírói tehetségéről tanúskodik. Baranyai Júlia könyve a kulturális emlékek tárháza. Szűkebb hazájának földjét járva a szerző lépten-nyomon a múlt emlékeit kutatja, vallatja, az irodalomból is igyekszik kiszűrni mindazt, ami szeretett Baranyájával, a Dráva-szöggel kapcsolatos. Bár a Vízbe vesző nyomokon tőlünk távoli vidék múltjába kalauzol bennünket, mondanivalója számunkra is tanulságos. Vidékeink kulturális kin- | cseinek sürgős összegyűjtésére, feldolgozására ösztönöz bennünket. (Forum, Újvidék) URBAN ALADÄR 14
