A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-22 / 30. szám
Atallósi péróban a szociális érzékű ember keresve sem talált megnyugtató élményt. Hihetetlent, de való igazat annál inkább. A falutól teljesen különálló, vagy fél kilométernyire fekvő „település" már messziről is hihetetlennek mutatkozott. Több mint félszáz olyan épület, amelyről az ember csak azt hihette, hogy látomás, vagy legjobb esetben egy szocio-filmparódia forgatásának élethűen megépített, illetve eltúlzott díszletei. Nem véletlen a múlt idő használata, mert a tallósi péró - az a bizonyos - szinte egyik napról a másikra eltűnt a föld színéről. A buldozérek még a dombot is eltolták, amelyre épült. Így aztán ezen a nyáron másodszor álltam földbe gyökerezett lábbal a taHősi faluszélen, amikor arra vitt az utam s hűlt helyét láttam a pérónak. Tudtam: a folu, a járás illetékesei vagy egy évtizede iparkodnak, hogy felszámolják azt, amit nem olyan könnyű felszámolni. Ezek szerint sikerült a „lehetetlen" — állapítom meg magamban, s már indulok is a helyi nemzeti bizottságra, az elnök, Dohányos Mihály után, hogy megtudjam, hová lett a falu „idegenforgalmi nevezetessége"? De előbb még megállók egy háznál. Az egyetlen háznál, ami a péróból megmaradt, ami nem ház, nem viskó, nem putri, hanem valami megnevezhetetlen, olyan, mint a többi volt. Farkas Móricnak hívják a gazdát. Ö a cigánybíró. Apját, nagyapját még vajdának titulálták. Mert hogy Farkaséknál öröklődik e tisztség. Az ötvennégy éves családfő tizenhárom gyereke közül hat még kiskorú, a tizenöt unoka között meg már egy nagykorú is van. Farkas Móric az építőiparban dolgozott, amíg dolgozott. Fél esztendeje húzódó betegállományát egy komoly infarktus előzte meg. A népes család valahány tagjának rendhagyóan szép a szeme és rendhagyóan kék is. Ezekből a szemekből olvasom ki a restellkedést, amiért úgy laknak, ahoqy laknak. Kiolvasható belőlük a vágy: jó lenne végérvényesen kilábolni a cigánysorsból. De hogyan? Az egyik lányuk ápolónőnek indult, néhány gyerek nekivágott Csehországnak... jó lenne hitelesen kideríteni; meddig jutottak. Az egyik legényfia idehaza dolgozik, a hnb építőbrigádjában. Az ő szemében azt a vágyat, azt az elhatározást látom lappangani, ami talán majd átjuttatja a fiút azon, amin elődeinek még nem sikerült átvergődniök. Farkas Móric panaszkodik, hogy épp ő, a bíró maradt meg irmagnak a péróban, illetve hát a péró helyén. No de nem sokáig, mert hogy néhány nap múlva lakást kap a faluban, még pontosan nem tudni hol, de kap. A buldozér már két hete ott áll a ház közelében, várja az utolsó feladatot. Dohányos Mihály hnb-elnök legutolsó találkozásunk óta sem szokott még rá a dohányzásra, s úgy látszik, nem is fog, amíg Dohányos Mihálynak hívják - csakazértse! Ellenben néhány öreg tallósi ciqányasszony még mindig nem szokott le a pipáról. Erről váltunk néhány kedélyeskedő mondatot, aztán a lényegről beszélgetünk: hová lett a péró, hogyan sikerült végre felszámolni, s vajon jól sikerült-e? Tekintete azt mondja: szegény ember vízzel főz, de az is több a semminél. Aztán az adatok: a félszáz viskóban félszáz család élt, számszerint négy-öt száz lélek, télidőben annál is több, mert olyankor sokan hazahúzódnak Csehországból, hogy az ősi közösségben átteleljenek. Sok baj, sok gond volt mindig is a péróval. Most talán kevesebb lesz? Talán. Magától persze nem oldódik meg a gond, de hogy a péró lakóinak nagy részét sikerült elhelyezni a faluban, az sok mindent elindíthat, mert a faluközösség közvetlen példája talán civilizáló hatással lesz. Úgy látják, az évtizedeken át példátlannak számító tallósi cigányprobléma épp azért alakulhatott olyanná amilyenné alakult, mert a cigányság teljesen elszigetelve élt a falutól. A második világháború elejéig a tallósi péró is a faluhoz tartozott, de aztán leégett - olyannyira, hogy azt kellett gondolni, valaki módszeresen felégette, felgyújtotta. Ekkor települtek ki a Dinnyés-dombra, az egykori lóvásározó dűlőbe, ahol állt egy ház, a cédulaháznak nevezett viskó, oz a bizonyos, amelyik még most is áll, a bíró, Farkas Móric a lakója. De már csak valóban néhány napig — erősíti meg az elnök. Két cigányember épített csak házat a faluban, néhányon vettek valamilyen olcsó, öreg házat, sokan a környező falvakba telepedtek. Ami pedig megmaradt a péróból, az volt a bizonyos, a semmihez sem hasonlítható, azt nem sikerült évtizedeken keresztül felszámolni. Aztán 1978-ban véglegessé vált az elhatározás, mert lehetőség is adódott. A falutól még távolabbra eső Jegenyés-majorban végleg kiürült tizenhat volt béreslakás. Egyforma, szobakonyhás lakások sora, egyetlen hosszú uradalmi 12
