A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-22 / 30. szám
Búcsú BÁBI TIBORTÓL A cigarettafüst felhőiből dereng felém töprengő arca. — Érted, öreg? — kérdezi újra meg újra, miközben irodalmunk kérdéseit magyarázza szenvedélyes őszinteséggel. Mert Bábi Tibor mindent szenvedélyes hittel, prófétai megszállottsággal csinált. Élete, munkássága összefonódott a mi létünkkel, a csehszlovákiai magyar irodalom valóságával. Mert mindig a valóságból indult ki. Emlékszem az első verseskötete (Ez a te néped) visszhangjára és Fábry Zoltán költőt avató, költőt köszöntő tanulmányára. Fábry benne látta a vox humana és Győry Dezső nemzedékének folytatóját, a folytonosságot. Munkabírása, hajnalokba nyúló vitázó kedve szinte legenda számba ment. Vérbeli újságíró volt. Keveset ült az íróasztal mellett. Újságíró korszakának java részét inkább a „terepen”, kis falvakban, városokban, vonaton, várótermekben töltötte és riportjai, emberi sorsokat ábrázoló és bemutató írásai, novellái mindig megmozgatták az olvasók képzeletét. Élmény és valóság ötvöződött kerek egésszé ezekben az írásokban. Mindig érdekelte a közélet, szocialista életünk, kultúránk és nemzetiségi létünk kérdései, problémái és ezekről bármikor hajlandó volt véleményt mondani. Az utóbbi időben már kicsit megfáradt, az arca fakóbb lett és egyre gyakrabban szedte elő a sokszínű tablettákat. — Meghalunk, öreg — mondogatta. De közben még új tervekkel foglalkozott, verseket, tanulmányokat ígért. A Patak és forrás című kötetben megjelent elbeszéléseit, riportjait olvasom, lapozgatom át újra. Ezekbe az írásokba szőtte bele álmait, fiatalságát és a mi életünket, önéletrajz és társadalmi korszak keresztmetszete. „Az én lelkem a forrás, örökké buzog, minden percben újjászületik, minden percben más vagyok.” így személyesíti meg önmagát a forrásban, mely mindig kedves jelképe volt és A Forrás éneke című megrázó versciklusban csúcsosodott ki. A halál ténye mindig megdöbbentő. Váratlanul ért bennünket is a hír s most, hogy búcsút veszünk barátunktól, elvtársunktól, úgy érezzük, hogy ez nem a végső búcsú, hiszen műveiben itt él majd közöttünk továbbra is. OZSVALD ÁRPÁD ^em hittem, hogy a kór ilyen ^ hamar győzedelmeskedni fog a szervezetén. Pedig régóta tudom, hogy beteg. Táskájában aggasztóan sokasodtak a gyógyszeres dobozok. A költő élete utolsó esztendeiben gyógyszert hordott a táskájában. A különféle tabletták szinte teljesen kiszorították belőle a könyvet. Fáradt, agyongyötört lett ötvenhárom éves „öregségére". A korábban élénk, eleven szeme reménytelenséget sugárzott. Egészségi állapotának romlásával párhuzamosan gyengült a látása. A járásával sem volt elégedett. Egyre nehezebben vonszolta a lábát, gyakran megállt pihenni, erőt gyűjteni. Tudta, hogy utolérte a legrettenetesebb dolog. Belekapaszkodott görcsösen, és már nincs ereje szabadulni a szorításából. Nem hittem, hogy bekövetkezik az a pillanata, amikor nem látom többé. Hiába keresem, nem találom majd sehol. Sem ligetfalusi lakásán, ahol sokszor hajnalig égett a villany a szobájában, sem kávéházakban, ahol nyugtalanságáról, hirtelen ingereltségéről ismerte minden pincér. Sokáig a Grand volt a törzshelye. Itta a kávét, várta a barátokat, a pályatársakat. Beszélgetni szeretett velük. Barátai akkor még keresték is az alkalmakat, hogy leülhessenek nemzetiségi irodalmunk egyik legnagyobb költőjének az asztalához, aki már második verskötetében (Hazám, hazám) megírta okulásul mindenkinek, hogy nyolc testvér közül csak ő maradt meg magyarnak. Nem volt könnyű vele a találkozás. Szellemi fölényével, műveltségével nyomasztóan nehezedett barátaira, beszélgető társaira, ö volt az, aki mindent tudott. Mindenkinél többet tudott, öt hallgatva sokszor gondoltunk arra, vajon költő-e csakugyan vagy pályatévesztett gondolkozó? Mikor Fábry azt írta, illetve úgy adta fel számunkra a leckét, hogy háromezer „Elmegyek, öreg!“ év kultúrájának az ismeretében cselekedjünk, ő, akárcsak az eminens tanuló, már tudta a leckét, mosolygott a nagyon is szükséges figyelmeztetésen. Ismerte a filozófiai rendszereket, az irodalmi irányzatokat, az egyetemes magyar és a világirodalmat. A háború utáni zűrzavarból ő lépett elő költőként a legfelkészültebben. ö maga is tisztában volt szellemi fölényével. De soha nem bántott meg senkit az önérzetében. Úgy gyülekeztünk a harmadszori újrakezdés éveiben, mint égen a felhők, tépetten, rongyosan, alig látható foszlányokban, de azzal az eltökéltséggel, hogy majd egy nagy, egész tájakat, vidékeket takaró felhő lesz belőlünk, esőt hozó, életet fakasztó ... Olyan természetesnek képzelte el költői elhivatottságát, mint hogy van nap, hold, vannak csillagok, van költő, aki esőt vivő felhőként száll el vidékek és tájak fölött, áztatja a szomjas földet, életre kelti a szárazságban fonnyadásnak indult leveleket. Akárhová ült le, köré telepedtek gond formájában az új életet választó parasztok, a munkáslányok, a vén Kovács Dömötörök, az anyókák, a csitrik, a katonák, a diákok, akikből mérnököt farag az idő, a Balogh Balázsok, az Ács Júliák, a Török Rozálok, a Verő Jánosok, a Vilmi bácsik, a vasolvasztók, és hosszan folytathatnám a sort. Akárhová ült le, mindenüvé elkísérték a közösségi gondok. Mindenütt kipattantak fejéből halhatatlan verssorok. Olyanok, mint amilyeneket Klára című versében írt a szövőgyári munkáslányról: Meghalt minden este, hajnalra feltámadt ajándékul vinni kezét a világnak. Pályája végéig egyedül küszködött közösségi gondokkal, zord elmúlással. Pedig haláláig kívánta a társaságot. Haláláig újra akart kezdeni mindent vagy folytatni, amibe belekezdett. Az örökös nyugtalansága volt a legnagyobb betegsége. Az állandó izgalomállapota. Kis ligetfalusi szobájában ó volt leginkább a valamennyiünk jövőjét virrasztó költő, az Ady- Fábry gondolatfolytonosság: „őrzők, vigyázzatok a sztrázsán!” ö, Bábi Tibor, Báb és a nagy múltú Tornác fia, sok szép vers megálmodója, továbbadója, sok szép akarásunk kezdeményezője, az igazság szenvedélyes keresője, népe sorsának felvigyázója, az ötvenes évek nemzedékének egyik legmarkánsabb költőegyénisége. Elment, itthagyott bennünket örökre. Mert már maga is el akart menni. Mint aki elvégezte és jól végezte a dolgát, elköltözött más tájakra, más vidékekre, az elmúlás végtelen birodalmába. Nagyon hiányzik a helye. Nem is tudom elképzelni, hogy már nincs. Hogy már nem megyünk együtt kávéházba, író-olvasó találkozóra, zabosi lakására. Hogy már nem lelkesedünk együtt valami számunkra nagy gondolaton, vagy nem veszünk össze jelentéktelen kicsiségen. Szenvedélyesen tudott szeretni és gyűlölni, a tréfát nem értette. És halálosan komolyan vett mindent. Az elmúlást is. Legutóbb, mikor utoljára találkoztunk, már nem volt kedve beszélgetni. Annyit mondott csak: „Elmegyek, öreg! Nekem már el kell mennem . . ." Megszoktuk nála, hogy minden úgy történik, ahogy mondja. Mint ahogy úgy is történt valóban. MACS JÓZSEF 10
