A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-15 / 29. szám
Jöjjenek be, uraim, mindenkit szívesen lótok! Elöljáróban szeretném megmagyarázni, hogy a megbeszélt interjút el kellett halasztani, mert vannak bizonyos kórházi szabályok, s ezeket illik be is tartani. Tehát nem rajtam múlott. A fotósok rendelkezésére állok... Tessék! Még egy felvételt? Rendben van, tessék! Attól tartok, hogy a padok kemények, de ez van, ami van. Ez végeredményben nem Palma de Mallorca, hanem a bolondok részére fenntartott „meleg otthon", ugyebár. Vendégek fogadására nem vagyunk berendezkedve. Sajnálom, de ezeket a rácsokat nem lehet eltüntetni, a tévések találják fel magukat, találják meg a legelőnyösebb szöget... Tudom, hogy miért kerestek fel. Választ várnak tőlem a nagy kérdésre. Szeretnék megtudni, hogy ez a fiatalember, aki önök előtt áll, miért ölt meg két személyt, hiszen — ahogy mondani szokás - jó partit csinált, amikor elvette feleségül azt a lányt. Erre mit tesz a hálátlan kölyök? Éppen azokat küldi a másvilágra, akik rávezették a csillagokig vezető ösvényre. Érdemleges választ csak úgy tudok adni, ha meghallgatják, hogy mi történt velem és hogyan éltem két évvel ezelőtt. Tehát vissza a forráshoz, uraim! * Tavasz volt, huszonkettedik életévemet töltöttem be, és titokban abban reménykedtem, hogy hamarosan elnyerem az irodalmi Nobel-díjat. Nagy tévedés, uraim. A kézirataimat rendre visszaküldözgették a szerkesztők. Tulajdonképpen szóba se álltak velem, hiszen nem volt „nevem", őszintén bevallom: nyomorogtam és nyomorogni nem szégyen, de kellemetlen. Egy napon aztán - ebben benne volt a sors keze - a háziasszonyom három levelet tett az asztalomra. Két számla, igen. A harmadiktól nem vártam világmegváltó hírt, de azért azon a napon valami mégis megváltozott. Conrad úr írt! Conrad úr tudomásom szerint archeológus, aki a Nílus-deltában végzett kutatásokat. Én ettől a nagy tudóstól levélben interjút kértem. Gondoltam, ha az írásom bekerül valamelyik magazinba, akkor felfigyel rám a közvélemény. Egy ilyen színes írás megalapozhatja a jövőmet. Két nappal később felkerestem a tudóst. Tíz perccel a megbeszélt idő előtt már ott toporogtam Conrad úr csodálatosan szép villájának a küszöbén. A professzor lánya fogadott, aki olyan ronda volt, akár a Nílus valamennyi krokodilusa. Bocsánat, szegényke erről nem tehetett, de a természet nem volt kegyes hozzá. Samathának hívták. Romantikus név, nem igaz? Samatha bevezetett a szalonba, s ez a szalon inkább múzeumra hasonlított. Kések, nomád népek szerszámai, köcsögök, ékszerek. A lány azzal távozott, hogy azonnal beküldi az apját. Egyedül maradtam a „múzeumban" és körülnéztem. Szemem megakadt egy érdekes fényű ezüstgyűrűn. Hatalamas zöld kővel volt kirakva, s ez a kő valamiféle bogárra hasonlított. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek: a gyűrűt próbaképpen felhúztam az ujjamra.- Maga az az író? - szólalt meg valaki a hátam mögött. Megfordultam. Egy idős, magas férfi állt előttem. Arcát alaposan lebarnította az afrikai nap. A kezét nyújtotta felém. Én természetesen hanyagul visszaintettem. A professzor felhördült.- Az én gyűrűm? - kérdezte.- Én csak ...- Nem tesz semmi. Nem nyeli le, nem igaz? Mégis szeretném valamire megkérni: tegye vissza a helyére, jó? Beleegyezően bólintottam. Megforgattam az ujjamon a gyűrűt: egyszer, kétszer, háromszor. Minden hiába. Olyan vadul ráncigáltam azt a vacak gyűrűt, hogy majdnem felordítottam a fájdalomtól. Conrad úr lánya szappannal kente be az ujjamat, de ez a kísérlet sem járt eredménnyel. Már véreztem is.- Van egy barátom - mondta kínkeservesen.- Ékszerész. Nála gyakran előfordul ehhez hasonló baleset. A gyűrűt le kell reszelni s aztán újra összehegeszteni. A költségeket természetesen én fedezem.- Reszelővei akar nekimenni ennek a felbecsülhetetlen értékű gyűrűnek? Ezt a ritka példányt Zérosz fáraó ujján találták, aki időszámításunk előtt 2500- ban uralkodott a piramisok országában. Látja ezt a bogarat? Ez egy szent skarabeus, fiatal barátom.- Mit csináljak? - kérdeztem kétségbeesve.- Van egy kiút. Le kell amputálni az ujját. Samatha felsi költött.- Papa! Ezt nem gondoltad komolyan!- Valamit majd csak kitalálunk - mondtam habozva. - Most hazamegyek és a holnap talán ... A professzor visszakényszerített a székre.- Mi! Maga el akarja hagyni a házamat? Ujján a szent skarabeussal? Fiatal barátom, erről szó sem lehet! Nem, nem! Végül megbeszéltük, hogy egyelőre a házban maradok. Valahogy meg kellett szabadulni ettől az átkozott bogártól. Be kell vallanom, hogy Conradék igen kedvesek voltak hozzám s úgy bántak velem, mint egy fáraóval. Hat hét múlott el. Egyik este aztán elkövettem életem nagy-nagy baklövését. Értsék meg: Samatha volt az egyetlen nő, aki körülöttem sündörgött. A szalonban sötét volt. Csak a kandallóban lobogott a tűz. Samatha leült mellém és átölelt. Én marha! Megcsókoltam azt a lányt és ezzel a csókkal betettem a fejemet az oroszlán szájába! Mi történt ekkor? A szoba hirtelen fénybe borult. A professzor dühösen ordított a lányára, a szobájába kergette. Tőlem pedig megkérdezte, hogy tudom-e teljesíteni a kötelességemet. Egy tisztességes férfi ilyenkor. . . Egy hét múlva megesküdtünk. Mindenem megvolt- csak a szabadság hiányzott. A szerkesztők - vannak csodák - egyszerre csak érdeklődni kezdtek munkásságom iránt, írásokat követeltek tőlem. Igen, igen - ismert író lettem. Ismert és népszerű. Samatha úgy ragaszkodott hozzám, mint az éhes kutya a gazdájához. Igen, de ennek a „kutyának" mindig hideg volt az orra. Van, aki az ilyen és hasonló helyzetben nagyszerűen feltalálja magát, de nekem ez valahogy nem ült. Eladtam a szabadságomat! Itt dőzsölök egy gazdag család villájában és minden este útálattal másztam az ágyamba. Samatha azonnal „kezelésbe" vett. Nimfomániás bestia, aki elől menekülni kellett. Menekülni... hova és merre? Hiszen tulajdonképpen jól éltem, túlságosan is jól. Menjek vissza a hónapos szobába? Albérletbe? A szerkesztők a válás után egyszerűen kirúgnak az írásaimmal együtt. Megútáltam saját magamat, az egész életet, tessék ezt nekem elhinni. Emiatt inni kezdtem. Nekem úgy tűnt, hogy a fejemben bogarak mászkálnak. Gyakran előfordult, hogy elkapott a szédülés. Egyszer aztán elájultam. A felébredés pillanatában zenét hallottam. Körülöttem ordítoztak.- Boldog ÚJ ÉVET! - kiáltotta valaki recsegő hangon. Üj esztendő? Tehát több mint két hónapja fekszem eszméletlenül. Fel akartam kelni, de a legyengült szervezet nem engedelmeskedett. Többszöri próbálkozás után végre sikerült felülnöm. Az ujjamon lötyög valami! A gyűrű! Olyannyira lefogytam két hónap alatt, hogy a gyűrűt könnyűszerrel leszedhettem az ujjamról. A többit tudják. A felismerés visszaadta az erőmet. Lemásztam az ágyról, berohantam a szalonba és megöltem a professzort... és a lányt, Samathát. Tudják, kedves uraim, abban a pillanatban, amikor az ujjamról lepottyant a gyűrű, nos, én csak ekkor fogtam fel, hogy tulajdonképpen kelepcébe csaltak. Eladó lány volt a házban, jött egy mafla, ez a tehetségtelen írócska: sózzuk a nyakába Samathát. Ez a trükk a gyűrűvel pompásan bejött. Nem, nem, nem egy őrült fantáziája ez, uraim. A gyűrű belső oldalába ugyanis a „mester” bevéste a szöveget. Ezt: NATHAN BOSCH ÉKSZERÉSZ New York 1978
