A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-30 / 53. szám

— Louisa ... ? — Itt vagyok. Már hazaérkezett, uram? — Szeretnék megvacsorázni. — Ennek semmi akadálya, uram. Rög­tön terítek. A házvezetőnőm kilói ellenére igen fürgén munkához lát. Lependerül a konyhába, néhány másodperc múlva ismét megjelenik az ajtóban. Kezében egy hatalmas tállal. A vacsorával. — Louisa ... Ezerszer megmondtam, hogy nem vagyok díjbirkózó! — Sokat dolgozik az úr, s ezért sokat kell enni! Nem vitatkozom. Idősebb hölgy, nem akarom megsérteni. Ugyan mihez kez­denék nélküle? Bemard - mondták a barátaim —, öregem, valóságos gyöngy­szemre bukkantál. Ha megnősülsz, nos, akkor készülj fel a legrosszabbra. Ez a ÜJ SZTÁR: A FÉRFI FOTOMODELL A divat- és reklámfotók férfi mo­delljei a közelmúltig hátrányos hely­zetű rétegnek számítottak. A hölgy­­modellek betegre keresték magukat, a felső tízezer a tenyerén hordozta őket, kalandjaikkal tele volt a pletykasajtó, a filmrendezők közülük választották ki sztárjelöltjeiket. Pá­lyafutásuk végén, amikor „kiöreged­tek“ (a fotómodell lány számára 25 év a „nyugdíjkorhatár“), mindig találtak gazdag üzletembereket vagy playboyokat, akik éppen ilyen fele­ségre vágytak. A férfi fotomodeliek viszont fiatal korukban sem pénzre, sem hírnévre nem számíthattak, aztán pedig nem tudtak mit kezdeni magukkal, volt foglalkozásukat be sem merték val­lani az új munkáltatónak. — A férfi fotomodeliek csillaga most fölemelkedett — magyarázza a Wilhelmina nevű nagy New York-i fotomodell-ügynökség igazgatónője. — Minden előítélet szétfoszlott, a nő nehezen adja ki a kezéből a kor­mánybotot. Én ilyenkor csak mosolygok és témát változtatok. Senkinek se vallom be, hogy a nősülés gondolatát régen ki­vertem a fejemből. Egynéhányszor meg­inogtam, de az utolsó pillanatban min­dig visszaléptem, mert felsejlett előttem Brigitte emléke. Igen, Brigitte szép arca, karcsú alakja, és én ezt az eszményi nőt egyszerűen megfojtottam. Sohasem felejtem el azt a jelenetet. Brigitte a szemembe vágta, hogy elhagy, . vége. Én ekkor elkaptam a nyakát és ... Fellapozom az újságot és azt a cik­ket olvasom, amely a ma esti színházi bemutatót méltatja: „Elsőműves szín­műíró darabját láthatjuk, aki többször megfordult szép városunkban, s remél­jük, hogy a bemutatásra kerülő mű férfidivat és a férfikozmetika szé­dületesen fejlődik. A férfi fotomo­­delleknek ötször annyi munkájúk van, mint régen, keresetük annyi, mint a nőké, , vagyis óránként 75— 100 dollár. Egykettőre olyan híressé válnak, mint a filmszínészek. Rá­adásul még az előnyük is megvan, hogy nem öregszenek ki olyan ha­mar, nem kell tartaniuk a ráncok­tól. A markáns vagy kissé kiélt fér­fiarc nagy kincs a piacon. A férfi fotómodell sikere világjelenség. A nemzetközi piac elsőrendű sztárjai Rob Yoh, Matt Collins és Peter nem okoz csalódást. A ma esti bemu­tató sok izgalmat ígér..." A színházban minden zsong. Ismerő­sökkel találkozom, elbeszélgetek velük a divatról, a szerelmi kalandokról. Végül megtalálom a helyemet. Éppen jókor, mert a függöny felgördül. Der­­medten látom, hogy a színpadkép a szülői ház szalonjának hű mása. Idege­sen fészkelődöm a széken, mert ebben a szobában fojtottam meg a kedvese­met. A szüleim akkor éppen elutaztak, s mi ketten birtokba vettük a hatalmas lakosztályt. Vitorláztunk, nagyokat úsz­tunk a nap minden szakában. Végül mégis egy levelet találtam az asztalon: „Bemard, kedvesem! Négyszemközt akartam beszélgetni veled, de ehhez nem volt bátorságom. Szembe kell néz­ni az igazsággal. Mi nem tartozhatunk össze. Te vagy az én legjobb barátom, de többet ne várjunk egymástól. Egy időre eltávozom. A te barátnőd: Bri­gitte .. Szinte nem akartam hinni a szemem­nek. Újra és újra elolvastam a levelet. Mit volt mit tenni — felhívtam telefo­non. Nem hiába, mert sikerült rábe­szélnem, hogy keressen fel. Szó nélkül bevezettem a szalonba.- Gondolkoztam, Bemard — mondta. — Mindent meggondoltam. Olasz­országba távozom, ahol várnak. Férj­hez megyek. A télen megismerkedtem ott egy egyetemistával. Szeretem. Eny­­nyi az egész: szeretem. Gazdag szókinccsel rendelkezem. Gondoltam, van értelme a beszédnek, de Brigitte nem engedett a negyven­­nyolcból. Ekkor megragadtam a nyakát.- Bemard ... ! Mit csinálsz? Miért? Ezek voltak az utolsó szavai. Miért?- kérdezte. Fel kell ugranom a székemről, mert a színpadon az egyik színész a nevem­ben szólít. Egy 25 éves fiatalember - én is annyi idős voltam, amikor a „sze­rencsétlenség" történt — kisétál a színre és mondja:- Nagyon szép tőled, Brigitte, hogy eljöttél és látni kívánsz. Tehát a darab az én nevemet viseli, és ugyanabban a díszletben „élünk”. A történet valahol a tengerparton ját­szódik. Nehéz gondolatoktól terhesen lépek ki a szünetben a folyosóra. Ki­­somfordálok az utcára, és percekig bolyongok - a sötét mellékutcákban. Cigarettára gyújtok, majd visszamegyek a nézőtérre. Leülök, és máris hallom a szöveget:- Brigitte! Itt vagy. Hát ez gyönyö­rű ... Megtörténik az, amitől a legjobban rettegek. A színész felbontja a boríté­Keating, az angol Christian Brumel, a francia Alain Jerry és Ramunt­­cho, a nyugatnémet Rudi Molacek, az olasz Pedrini a legkülönbözőbb típusokat képviselik. A főbb típu­sok: a romantikus, a talpig úri­ember, a tejfelesszájú ifjú, a kemény fickó, a szexcsillag (specialitása: fürdőnadrágok és alsónadrágok be­mutatása), a sikeres üzletember, az értelmiségi, a diák. Olasz találmány és kitűnő exportcikk a „lázadó ifjú típus“: elszánt arc, égő szemek, rengeteg haj, óriási szakáll és bajusz. A férfi fotomodeliek évi keresete 24—35 millió lírának felel meg. A leghíresebbek, akik nagy áru­házak, cigaretta- vagy italgyárak reklámkampányaiban vesznek részt, többet keresnek, mint egy orvos vagy ügyvéd. A 36 éves Peter Keating, aki éve­kig reklámszakember volt, azután lett fotómodell, tavaly 100 000 dol­lárt keresett azzal, hogy az ő arcá­val reklámozták a Cuervo nevű italt. — Amikor reklámmodell lettem, a szüleim kétségbe voltak esve — mondja Keating. — Most már büsz­kék a sikeremre. Akármit mondanak a szülők, egy­kot és olvas. Fejből tudom a szöveget. Nem vagyok ura az indulataimnak. Magam elé suttogom a levél tartal­mát: „... szembe kell nézni az igaz­sággal, mi nem tartozhatunk össze ...“ Most! Brigitte bejelenti távozását és Bemard gondolkodás nélkül elkapja a nyakát. Nehezen viselem el ezt a jele­netet. Istenem! Borzalmasan éreztem magamat akkor, igen, akkor és most. Brigitte élettelen teste a padlóra zu­hant, majd a karjaimba vettem, be­gyömöszöltem egy zsákba és a nehéz kővel együtt a tengerbe dobtam. Éjjel az autóját egy meredek szikla széléről belöktem a szakadékba. A nyomozás szerencsétlenséget állapított meg, és az ügyet lezártnak tekintették. Senki sem kutatott Brigitte holtteste után. A színész a színpadon felnyitja a bőröndöt, onnan előhúzza a zsákot. ZSÁK - ez a színdarab címe. Találó cím, az embert megüti a guta. Gyor­san hazasietek, én ezt az írót nem ün­nepelem. Tehát a gyilkosságnak van szemtanúja! Természetesen álom nem jött a szememre. Csak forgolódok a fekhelyemen, és szörnyű dolgokra gon­dolok. Reggeli Louisa behozza a reg­gelit és az újságokat. A harmadik oldalon interjú a színmű szerzőjével. A neve lean-Claude Serrault. A cikk végén elhűlve olvasom: Megmondhat­ja-e lapunk olvasóinak, hogy mi ihlette önt a színmű megírására?" A válasz: A párizsi bemutató napján a televízió­ban mindent megmagyarázok. Megkap­ja a választ a most feltett kérdésre is ...“ Ha ez a csepűrágó mindent felfed, akkor nekem befellegzett. Telefonálok Serraultnak, bemutatkozom, mint újság­író. Hízelgek, agyondicsérem a darab­ját és közlöm vele, hogy szívesen meg­írom az életrajzát. Mindenbe bele­egyezik. Megadom a címet, hiszen ta­lálkoznunk kell. Egy elhagyott víkend­­házba hívom, távol a várostól, távol a kíváncsi szemektől — és a rendőrök­től. Egy órával később megjelenik. Ma­gabiztosan mosolyog. Én gondolkodás nélkül lövök. Estében elkapja az ajtó­félfát és ijedt szemmel kérdi: — Miért? — Én vagyok Bemard! Te pedig mindenről tudsz, hiszen megírtad! Az író szinte csak leheli az utolsó mondatokat. Elmotyogja, hogy nem tud semmiről. A szüleim halála után meg­vásárolta a szalon bútorzatát, és az egyik fiókban megtalálta Brigitte búcsú­levelét. Elmesélték neki, hogy a lány autószerencsétlenség áldozata lett. A többit az írói fantázia szülte . . . re több jó családból való, egyetemet végzett fiú áll be fotomodellnek, mert vonzza őket a jó kereset, meg a fotóstúdiók kellemes, vidám, fesz­telen légköre. A Correire della Sera volt főszerkesztőjének 20 éves fia, egyébként közgazdászhallgató, szin­tén beállt fotomodellnek. A leghíre­sebb milánói fogorvos 25 éves fia szigorló orvos létére reklámokról mosolyog ránk. — Csak a pénzért csinálom, de re­mekül szórakozom közben — mondja. Aztán itt vannak a középkorú urak. Rájuk is nagy szükség van a szakmában. Ha végigpillantunk egy képeslap reklámfotóin, rögtön lát­juk, hogy míg a hölgyek egytől egyig hamvasan fiatalok, a reklám­férfiak zöme már túl van első fia­talságán : keménykötésű, markáns, kisportolt harmincas-negyvenes fér­fi, vagy megnyerő, elegáns negyve­nes-ötvenes úriember, akiről csak úgy sugárzik, hogy élete csupa siker. De nemcsak ilyenek vannak. Vég­tére az olvasók sem mind sikeresek és atlétatermetűek, sőt. A reklám pedig hozzájuk szól. Ezért aztán a kedélyes, vagy- kissé ügyefogyott, jócskán kopaszodó, pocakos foto­­modelleknek is nagy a keresletük. 22

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom