A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-16 / 51. szám

A Medvesalja népi építészete II. ÉPULETFALAK, TETŐSZERKEZETEK, TETŐ­FEDŐ ANYAGOK A medvesalji falvakban a földépítkezés gyako­ribb volt mint a fa, de a gazdasági építmé­nyeknél nagy mértékben használták a fát is. A földfalaknak ezen a vidéken rendszeresen készítettek kőből alapokat. Ezekre az alapokra építették aztán a „vertfalat". A vertfalú háza­kat egyszerűen csak „vertháznak" hívták. A vertfalak készítése azonos volt az előző ré­szekben már említett eljárással. Tehát a földet két deszka közé döngölték. A deszkákat foko­zatosan feljebb húzva újabb rétegeket raktak rá. Hogy a vertfalak szilárdabbak legyenek, kötésnek fűzfavesszőt raktak beléjük. Ismeretes volt a sövényfalak készítésének két módja is, melynek alapját a sövénykerítések képezték. Az egyszerűbb változatnál a vessző­ket földbe vert botok közé fonták, melyeket felül a „sárgerendával" rögzítettek. Ez volt a „gát". A másik a “pacsíkfal". A pacsiknak már bizonyos vázat készítettek. Először a földbe vastag oszlopokat helyeztek. Ezeket alul, közé­pen és felül „riglinek" nevezett fákkal össze­kötötték, majd közéjük fontak botokat. Mindkét sövényfalat a gazdasági épületeknél alkalmaz­ták. A sövényfalú pajtákat, törekeseket nem szokták betapasztani. A tyúk- és libaólakat ellenben törekes sárral tapasztották be és leg­többször ki is meszelték. A lakóházaknál a vertfalakat később kiszorí- j tották az ellenállóbb vályogfalak. A vályog­készítés azzal kezdődött, hogy az agyagos föl­det búzatörekkel „összevágták", vízzel meg­öntözték és meggyúrták. Magát a vályogot vályogvető formákkal készítették, majd rneg­­száritották. A Medvesalján a gazdasági épületeknél gyakran találkozhatunk még ma is a borona­falak egyik változatával a zsilipéit fallal, melyet ezen a vidéken csak „boronának" hívtak. A bo­ronafalaknak kőből alapot készítettek. Ezekre az alapokra helyezték rá a talpas vázszerkeze­tet, melynek függőleges részeibe vájatokat vés­tek. A vályatokba csúsztatták bele a kétoldalt megfaragott „boronákat" (zsilipeket). Kőből kizárólag a ház alá és a dombolda­lakba épített krumplisvermek falait készítették. A tetőszerkezetek építése a falakra hosszá­ban ráhelyezett „sárgerendákkal" kezdődött. Ezekre kerültek a szarufák, melyeket felső részüknél „kakasülővel“ erősítettek meg. Ké­sőbb elterjedt a tetőszékes szerkezet is. A cserép előtt a legelterjedtebb tetőfedő anyag a szalma volt. Elvétve használták a ná­dat és a „sindelyt" is, melyet más vidékekről hozattak ide a módosabb gazdák. A szalmatetőt „zsúfnak" hívták. A zsúfokat kizárólag a kézzel csépelt rozs szalmájából készítették. Az egész munkafolyamatnak fontos része volt a „bábu“-készítés, mely gyakorlott kezet igényelt. A bábuknak nedves szalma­­kötéllel úgynevezett „fejet" kötöttek, és az alju­kat egyenesre levágták. Ismertek voltak a ket­tes és a hármas bábuk. A bábukat a tetőszer­kezetre szintén szalmakötéllel vagy dróttal rögzítették. A zsúfot a ház „üstökén" (gerincén) a kendertörés után megmaradt „pozderjával" erősítették meg, és két felén „kalodával" szo­rították le. A tetőformákat tekintve legelterjedtebbek a sátortetők és a csapott tetők. Az egyszerűbb gazdasági építmények ágas­­fás-szelemenes szerkezettel készültek, különö­sen a törekesek. Készítésük módja azonos az előző részekben leírtakkal. Különbség csak a megnevezésekben mutatkozik. A függőlege­sen beültetett oszlopokat „ágasnak" hívják itt is, de az ágasokra vízszintesen ráhelyezett fákat már nem szelemeneknek, hanem „druga­­fáknak". A szerkezet felállítása után ezeket az építményeket szabadon befedték szalmával. BUDAY ENDRE

Next

/
Oldalképek
Tartalom