A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-09 / 50. szám

E sorok írójának nevén kívül annyi köze van Erdélyhez, hogy édesapja az egykori Monarchia idején Brassóban szolgált a közös huszároknál, ö maga pedig az 1919-es esemé­nyek feldolgozása kapcsán szívesen foglalkozott erdélyi témakörrel. A sors úgy hozta magával, hogy mint a CSEMADOK ligetfalusi (Petržal­ka) helyi szervezete által rendezett társasutazás résztvevője 1978. au­gusztus 5—13 között 58 éves ko­romban portyázhattam be először Erdély tájait. Augusztus 5-én 46 résztvevővel léptük át Rajkánál a magyar ha­tárt. Voltak köztünk az óvárosi, ve­­reknyei (Vrakuňa) és oroizvári (Ru­­sovce) helyi szervezet tagjai közül, a negyvenhetedik volt a sofőr, sze­rencsénkre olyan, aki már többször járt ezen az útvonalon. Megállás nélkül robogunk át a magyar fővároson és csak Gödöl­lőn álltunk meg, betérve az egykori Grassalkovich-kastélyba is. Ugyan­az a Grassalkovich Antal építtette, akinek volt pozsonyi (Bratislava) palotája most az úttörőké. A gö­döllői kastélyban viszont szociális otthont rendeztek be idős, beteg város után elhanyagoltnak láttuk azt az emlékművet, amelyet Petőfi és a vele együtt elesett honvédek közös sírja fölé emeltek. Az emlék­műnél, majd Farkaslakán Tamási Áron sírján is koszorút helyeztünk el. Korondon a helyi fazekasok müvei iránt érdeklődtek a társas­­utazás résztvevői. Ebéd után indultunk Déva irá­nyába. Útközben megálltunk Gyu­­lafehérvárott, ahol — az erdélyi fejedelmek egykori fővárosában — alig találtunk magyarul értő em­bert. A kiszolgálók azonban előzé­kenyek. Déva előtt, egy Simeria nevű falu kempingjében kaptunk szállást, innen indultunk Déva és Vajdahunyad várának meglátoga­tására. A dévai várban Kőmíves Kelemenné balladájára emlékez­tünk, Vajdahunyadon pedig sajnál­koztunk azon, hogy a közeli vasérc­feldolgozó üzemek pora ellepi a várépületet. Karánsebesen egyetlen embert találtunk, aki magyarul beszélt, de az is Szatmárnémetiről származott oda. Viszont bőven hallottunk ma­gyar és német szót Temesvárott, Klapka György tábornok szülőváro­sában. Itt töltöttük — jó hangulat­emberek részére. Innen a Horto- ban — utolsó romániai éjszakán­bágy és Debrecen felé folytattuk kát. Másnap tovább utaztunk Arad az utat. Megnéztük a várost, felé, ahol megkoszorúztuk a vér­a nagytemplommal, az egyetemet, tanú honvédtábornokok síremlékét, a Nagyerdőt s az állatkertet, csak Aradon, a Köztársaság körúton kár, hogy a Déri Múzeum megte- nyargaló csehszlovákiai villamoso­kintése nem volt a programban. De kát látva, elfogott a honvágy, hi­akik buzdításomra velem jöttek, szén városunkban — Bratislavában nem bánták meg. Éjjeli szállásra — is hasonló szerelvények közle-Artandra utaztunk, kempingje pár- kednek. száz lépésre van a román határtól. Nagyszalontára egy kis kerülővel, Másnap továbbrobogtunk Kolozs- Világoson át indultunk, onnan az vár felé. A Királyhágón áthaladva egykori megyeszékhelyen, Zarándon az útmenti magyarlakta falvakban át tértünk vissza a főútvonalra. Za­szép szőtteseket kínáltak a helyi ránd ma jelentéktelen település, asszonyok, még cserealapon is- Nagyszalontán koszorút helyeztünk hajlandók voltak túladni portékáju- el Arany János szülőházán, az em­kon. Kolozsvárott a Hotel Astoriá- lékmúzeumban is találkoztunk Av­ban szálltunk meg. A kolozsvári ram láncú képével, azután irány műemlékek gondozása példás. A Nagyvárad. Zuhogott az eső, a Ru­legnagyobb érdeklődéssel Mátyás likovszky-temetőbe nem mehettünk király szobrát kerestük fel, már el, visszatértünk hát Ártándra, út­csak azért is, mert Fadrusz János, közben a vámcédulák kitöltésével a szobor alkotója városunk szülőt- bíbelődve. Vasárnap Hajdúszobosz­te. Marosvásárhelyen Avram láncú lón a termálstrand vizében pihen­lovasszobrát találtuk a görögkeleti tűk ki némileg az utazás fáradal­katedrális előtt. mait. Utolsó pihenőnk Budapesten, Szováta hosszan elnyúló falu, a Városligetben volt. Innen aztán a fürdő újabb településként csatla- Rajkáig megállás nélkül hajtott az kozik hozzá. Itt élő gyermekkori autóbuszvezető. barátomnak írtam, de sem a fürdő Erdélyi utunk mind a 46 résztvevő parkolóhelyén, sem utólag levélben számára felejthetetlen szép emlék nem jelentkezett. marad. A segesvári kirándulás sokáig emlékezetes marad. A gyönyörű szász városban várakozásunk elle­nére sok magyarul tudó emberre találtunk. A gondozott műemlék­Dr. FOGARASSY LÁSZLÓ BIZALMAS TÖRTÉNET (C. M. 29 éves rajzolónö vallomása egy ifjúsági pszichológiai tanácsadóban) . . . Pontosan hat órakor lépek be a megszokott cukrászdába, hogy találkoz­zon! Lacival. Négy idősebb asszony, vagy ahogy mi ketten elneveztük őket: a vének tanácsa, megszokott helyén ül a sarokban, előttük üres kávéscsészék, már csak a szódavizet kortyolgatják. A cukrászda belső terméből kellemes zene hallatszik, de Lacival úgy beszél­tük meg, hogy kint az előtérben várom meg, aztán elmegyünk sétálni. Kávét kérek, mire az ismerős pénz­tárosnő csodálkozva mondja: — Bent kiszolgálás is van ... Idegesít a megjegyzés, zavaromban nem találok jobb kifogást, minthogy itt akarom meginni a kávémat. Leülök egy asztalhoz, előveszem a cigarettámat és várok. Jön vagy nem jön? S ha nem jön Laci, akkor miért? — Kész a kávé — szól felém a pénz­tárosnő, s a helyemről felállva érzem, hogy néznek. Végignéznek! Különösen a vének ta­nácsa. Lassan, tetőtől talpig, minden részemet és porcikámat; a szívembe látnak! Most rólam beszélgetnek. S mintha tudnák, mi történt a múltkor Lacinál, amikor a szülei nem voltak otthon ... Ők mindent tudnak. A vének tanácsa! De hadd örüljenek, ez az egyetlen szórakozásuk. Délutánonként ide ülnek, pletykálnak és bámészkod­nak. Csak tudnám mit bámulnak raj­tam? A húsz évemet? A farmeremet vagy a csizmámat? Cigaretta, három, négy: egész héten nem szívok ennyit. De most muszáj szívnom, mert ideges vagyok. Egy éve járok már Lacival ... A múlt vasárnap lettem az övé ... ö már régebben ostromolt ezzel, de most én is akar­tam . .. Negyed hét is elmúlt, hol késhet ilyen sokáig? . . . Az utcán busz fékez, húsz-huszonöt éves fiúk szállnak ki belőle, néhányon betódulnak a cukrászdába. Az egyik leül velem szemben. Kávét meg limonádét iszik és bámul. Kétség­telen, miattam ült ide és provokálni akar. Ha lehetne, a legszívesebben ki­­ölteném rá a nyelvemet. Ha Laci most belép, napokig hallgathatom a szemre­hányásait, hogy kikezdtem egy fiúval. Fét hét múlt tíz perccel. Laci biztosan félreértette és csak hétre jön. Addig várok, egy percig sem tovább. Az idegen srác feláll és elmegy. Végre. öt perc múlva hét. Talán a hatodik cigarettát szívom. Nyílik az ajtó, Tibi, a bátyám barát­ja lép az asztalomhoz. — Szia Mari! Kit vársz? — Szevasz! Lacit. — Lacit? Éppen most láttam. Kocsi­val volt. Azt hittem, idejön. Leül, kávét kér mindkettőnknek, aztán mesélni kezd. Hogy fölvették technikus­nak, tisztességes fizetést ígértek neki, de rengeteg munkája van. A társaság azonban rendesnek ígérkezik, azonnal befogadták, sőt az ifjúsági szervezet bizalmijának is őt javasolták. — Jó neked - válaszolom és meg­próbálok rámosolyogni —, te legalább tűrhetően keresel. Az órámra pillantok. Negyed nyolc! — Gyerünk! — mondom határozottan és fölállok. — Hazakísérlek. Úgyis beszélni aka­rok a bratyóddal. Az utcán kellemes az idő, de én csak pillanatokig érzem ezt, aztán hir­telen bizonytalan szorongás, forróság önt el. Tibibe karolok. Gyorsan hazaérünk, fölszaladunk a harmincnyolc lépcsőn a második eme­letre. Becsöngetek, hogy ne kelljen a kulcsot keresnem. A bátyám nyit ajtót, Tibivel azonnal a kisszobába vonulnak. Egy hétig kellett várnom, hogy Laci jelentkezzék. A hatodik napon Krisztivel, a főnök gépírólányával hivatott ki az irodából. — Vár — mondta Kriszta. — Nem megyek! . . . — De vár . . . Kint a folyosón . . . Kilépek hát a folyosóra, de nem tudom mit mondjak neki. Kérdőre von­­jom, veszekedjek vele? Vagy játsszam meg a közömböst? Amikor odaértem hozzá, lehajtott fej­jel cigarettázott. Megálltam mögötte. Kíváncsi voltam, észreveszi-e, hogy ott állok mellette? Egyszercsak fölkapta a fejét, a folyosó végében álló karos­székekhez és társalgóasztalkához hívott. Kényelmesen leült és mereven rám né­zett. — Este hétig vártalak — mondtam. — Sőt! Negyed nyolcig ... Nem is tu­dod, milyen rossz várni abban a cuk­rászdában. Tibi is odajött hét előtt és azt mondta, hogy látott a faterod ko­csiján. Negyed nyolckor aztán haza­kísért. Gondoltam, hogy legalább tele­fonon fölhívsz ... — Nem tudtam telefonálni... — Tibi azt mondta, hogy rendes vagy, nem szoktál senkit átvágni . .. Rosszul éreztem magam egész éjjel, alig alud­tam valamit... Laci a szavamba vágott: — Nekem ne mesélj. Minden tudok. Azt is, hogy miért nem aludtál egész éjjel. Kilenckor visszamentéi a kávé­házba, onnan pedig a bárba mentél Zolival. Fél kettőig táncoltatok. — Te láttál? — Nem. Egyik haverom mondta. — Hazudott! A születésnapom óta nem voltam a bárban, és akkor te s ott voltál. Nagyon kérlek, szembesíts azzal a haveroddal, aki látott. . . Laci idegesen nyomta el a cigaret­táját. — Nem szeretem a fölösleges cirku­szokat. Én nem nyomozok utánad, nem szimatolok, hogy mikor hol tartózkodói. Az ilyesmi sérti az önérzetemet. Viszont ha valakitől megtudok ezt-azt, nem veheted tőlem rossz néven ... — Még mindig nem árultad el, hogy miért hagytál hiába várni? — Elromlott a káré, sokáig tartott, amíg rendbehoztam a hibát. De há­romnegyed nyolckor már ott voltam. — Azt is látta a haverod? — szaladt ki a csípős megjegyzés a számon. Laci az órájára nézett és fölállt. — Sajnos mennem kell. Szevasz! — Szevasz. (Folytatjuk) 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom