A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-12-09 / 50. szám

Irodalmunk klasszikus alkotásainak meg-megújuló kiadása egyrészt szükségszerű, másrészt értékítélet hordozója is, hiszen általában az idők folyamán legjobbnak, legmaradandóbbnak bizonyult művek kerülnek így a „megfiatalodott" olvasóközönség kezébe. Eltekintve a kritikai kiadásoktól — amelyek jórészt szakemberek számára készülnek — s egy-egy alkotó műveinek sorozatban való megjelentetésétől, a különböző műnemek és műfajok folytonosságában és fejlődésében alapvető jelentőséggel bíró alkotások — gondoljunk csak diákkorunk rosszemlékű „kötelező olvasmányaira" — számtalan külön kiadást is megérnek. Ezeknek a műveknek az ismerete nem létszükséglet, de az általános műveltséggel rendelkező ember szellemi adattárában megvan a kijelölt helyük és szerepük.

Ahhoz, hogy tájékozotton mozogjunk az epika berkeiben, szükséges ismernünk a kezdeteket — a verses epikát, a középkori lovagregényt, a barokk eposzt, a klasszicizmus, szentimentaliz-GYURKOVITS RÓZA:

nemzeti múltunk művészi értékeiben az általános érvényűn kívül a sajátosan egyénit is keresik, valamint „a múlt erőfeszítéseinek tiszteletét... a szó szellemi értelmében" épp abban látják, hogy igenis: kellő tisztelettel és türelemmel rágják át magukat a végeredményben még ma is érthető — transzformálást sem feltétlenül igénylő — eötvösi körmondatokon.

Nem vonjuk kétségbe Majtényi Zoltán és a kiadó jószándékát, amikor menteni szeretnék a menthetőt. De: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve! Egy ifjúsági kiadvány elsősorban a fiataloknak szól, a fiatalok pedig, akikhez A falu jegyzője eljut, elsősorban diákok. A „tüstént fölfogható információkhoz szokott olvasók" meg" állapítás pedig buktató: igénytelenséga társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában a teknősbéka hátára íratik a nap, melyen fölemésztetni fog, úgy sok ember arcán, anélkül, hogy maga gyanítaná — fölírva hordja végzetét." (Eötvös) „Az ember külseje sorsának egy része. Arcunk, amikor a társaságba lépünk hol rokonszenvet, hol idegenkedést kelt; mint ahogy Angliában a teknősbéka hátára írják, mely napon fogják elfogyasztani, ugyanúgy sok ember is, anélkül hogy gyanítaná, arcára fölírva hordja végzetét." (Majtényi)

Biztos, hogy ugyanazt mondják mindketten? Szerintünk a részvét nem azonos a rokonszenvvel, az elidegenedés sem az idegenkedéssel, és az „arcon hordott végzet”-hez nyelvérzékünk és szövegértelmezésünk sokkal megfelelőbbnek tartja Eötvös kifejezéseit, mint az új változatéit. Az ilyen fajta „fordítást" egyébként sem érezzük megokolhatónak, s úgy látjuk, itt bizony a „túl-magyarosság" betegségével találkoztunk. Ez a „minderláron-érhetőbbet- és magyarabbat-akarás” aztán meg is

nőt: hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nemes vala", valamint „hogy minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintájából kiszállt, mint miután vele beszéltünk.” Ezzel szemben Tengelyit a természet által különös jelekkel felruházott kiválasztottként ábrázolja, és fontosnak tartja kijelenteni, hogy „Tengelyi százados nemes lévén, a fennforgó esetben a természet az úzus által is segített.''

Az átdolgozás a nemzetközi arisztokrácia külső jellegzetességeinek töredékes felsorolására szorítkozik, és Tengelyiről is csak annyit közöl, hogy szegény ember, de a természet kiválasztottja, akinek megjelenésében van valami tiszteletet parancsoló nemesség. Arról, hogy a falu jegyzője valóban született nemes, a harmadik fejezetben Macskaházy és Rétyné beszélgetéséből — véletlenül — értesülünk. Így aztán az átdolgozó nyugodtan játszadozhat a bírálatokkal, tompíthatja és kirekesztheti egy részüket, másokat pedig kiélezhet, túlhangsúlyozhat. Tengelyi az első fejezetekben a szegényember sze-EÖTVÖSRŐL ÉS A ..FELTÁMADÁSRÓL

II

mus és romantika jellemző alkotásait, az orosz és francia regény kiváló képviselőit. Ugyanígy szükséges ezt a fejlődésláncot végigkövetnünk nemzeti irodalmunkban, hogy száraz irodalomtörténeti tények helyett inkább a művek azonos és eltérő jegyeinek felfedezése útján jussunk olvasói kalandhoz és maradandóbb tudáshoz. Ehhez a „kalandhoz" két lényeges dolog kell: jól megválasztott olvasmányok és önfegyelem, mert nem mindig állunk szemben könnyű feladattal. Próbára teszi az olvasót a nyelv nehézkessége, kezdetlegesebb formája, a stílus körülményessége, a rétorika szabályait szigorúan követő mondatok, a műfaj és a korstílusok illetve stílusirányzatok azóta már elavult kliséi, s a számunkra mármár banalitásnak tűnő történetek.

Irodalmunk klasszikus alkotásainak meg-megújuló kiadása ... Az irodalompártolóknak öröm, néha azonban üröm is vegyül ebbe az örömbe, s gondolkodásra kényszeríti az embert: mit olvassunk, miért olvassunk?

A Móra Ferenc Könyvkiadó 1978-ban ismét megjelentette Eötvös József A falu jegyzője című regényét Majtényi Zoltán átdolgozásában. A sorozat, amelyben ez a megújított mű napvilágot láott, a „Magyar klasszikusok ifjúsági kiadása" megtisztelő címet viseli, s a szándék világos: az átdolgozó vonzóbbá, élvezhetőbbé, korszerűbbé akarta tenni Eötvös halódó szövegét. Megmenteni és feltámasztani A falu jegyzőjét, mielőtt végképp az irodalmárok és ínyenc könyvbarátok csemegéjévé válna. „Miért érje utol A falu jegyzőjét is ez a sors? Eötvös híres körmondatait éppen a sok mondattani tisztátalanság, homály és tekervényesség teszi olvashatatlanná. Sajna, éppen klasszikus mintáik latin világosságában szűkölködnek. Hol van arra manapság idő, hogy a tüstént felfogható információkhoz szokott olvasók türelmesen végigböngésszenek egy-egy ilyen tartalmilag nagyigényű, de ágas-bogas és nyelvtanilag tökéletlen körmondatot? Ki fárad azzal, hogy mai mondatképleteink szerint idomítsa? Ki gyürkőzik neki, hogy lehántsa róluk a felesleget?" (Majtényi Z.: Néhány szó a regény átdolgozásáról). Az ilyen indoklások és érvelések elfogadhatatlan kitételek még akkor is, ha kiemelik az átdolgozó által elvégzett munka bonyolultságát és igényességét; és remélem, akadnak még jónéhányan — akik olvasták és olvassák Eötvöst! —, akik

re nevelést eredményez. így folytatva írhatnánk egyenesen szinopszist kényelmes, időhiányban szenvedő ifjainknak . . . Optimista véleményünk mégis az, hogy a modern prózát és költészetet olvasók között Eötvös az eredetiben is visszhangra talál; s a fent említett igénytelenek aligha olvassák majd az átdolgozott regényt, hiszen számunkra ott vannak Szilvási „időszerűbb" történetei, A falu jegyzője meg nem éppen bestseller. Pedig tisztában vagyunk azzal, hogy a felújítás elsősorban nekik készült, s ők képviselik a döntő többséget. Ami a számunkra fontos: a regény meséje nem szenved csorbát. Sőt, sokkal dinamikusabb, gyorsobb lesz a rövidítések által, sokkal áttekinthetőbb, egyszerűbb, világosabb és szórakoztatóbb. Eötvös korának aktualitásai, amelyek terjedelmes írói eszmefuttatásokban voltak kifejtve — számunkra már kevésbé érthetően —, nem terhelik a meseszövés szálait.

A nyelvileg zavaró periódusok — Eötvös híres körmondatai! — is leegyszerűsödnek, marad a majdnem eötvösi szemlélet, a megnyirbált (de így is erősen ható) bírálat, melyet Majtényi néhány helyen sokkal inkább hangsúlyozhat és kiélezhet, mint azt az író a maga korában tehette. A körmondatok lerövidítése és feldarabolása sokat segít az áttekinthetőségben, természetesen az eötvösi stilisztikum rovására.

.......a nagyszerű kastély, . . . ., s melynek dóriai rendszer szerint épült tornácán az alispán úr délután pipázni szokott, s gát kapuja előtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott. .." — olvassuk Eötvösnél, Majtényi pedig a következőket írja: „Pompás kastély; ...dór stílusban épült tornácán az alispán úr délutánonként pipázni szokott, gótikus mívű kapuja előtt az instánsoknak, a kérelmezőknek egész serege téblábolt állandóan.” Ez esetben, úgy látjuk, a „dóriai rendszer" dór stílussá változtatása még indokolható, viszont a „gát kapu" — „gótikus mívű kapu” kifejezésekben (amellett, hogy megváltozik a jelentés!) Majtényi szövege az archaizálóbb, s erőszakolt „az instánsoknak egy egész serege mélázott" megmagyarítása is. Nem egyedi esettel állunk szemben; főleg azt kifogásoljuk, ami a kifejezések értelmének megváltoztatásával kapcsolatos, mert leggyakrabban az eötvösi szöveghez való hűség is értelmes jelentést közvetítene. Pl.: „Az ember külseje egy része sorsának. Az arc, mellyel

hozza gyümölcsét: „ . . . csak a pacsirták ezerhangú éneke, a távolban legelő falucsorda kolompolása s itt-ott egy földműves lépte szakítja meg az ünnepélyes csendet, amint kaszával a vállán, danolászva hazafelé ballag." íme, a klasszikus példa! Ez az, amit nem engedhet meg magának egyetlen újságíró sem, nemhogy Majtényi Zoltán! Az ünnepélyes csend, mely kaszával a vállán, danolászva ballag hazafelé . . . S amelyet nem átall megszakítani egy földműves lépte! Szegény nyelvművelőink! A lelkűket is kibeszélhetik — hiába, ha egy ilyen durva hiba ebben a könyvben megjelenhetett. Eötvös, aki nem tudott magyarul és aki csak „eminens 10-us" és „eminens 34-us" volt ebből a nyelvből (mint azt Majtényi elárulja az átdolgozás mellett szóló érvelésében), tanítómestere lőhetne az

átdolgozónak: csak a pacsirták

ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán danolva hazafelé ballagott — szakíták félbe az ünnepélyes csendet. . .” Ezt a mondatot kottázni lehetne, amellett szabatos, világos, magyaros és — helyes! Már csak ezért is érdemes Eötvöst olvasni.

A fenti idézetekből is nyilvánvalóan kitűnik, hogy Majtényi milyen aprólékos gonddal írtja Eötvös szövegéből az elbeszélő múltat, a szenvedő igéket, s általában a régies alakokat (pl. a „majdan”-t is „egyszer"-rel helyettesíti).

Az általunk idézett legutolsó mondatban még egy indokolatlan „magyarítást" látunk: munkás — földműves. Bevalljuk, ezen a ponton az a gyanúnk támadt, hogy ez a regény nem ugyanaz, hanem teljesen más. Eddig úgy gondoltuk, pusztán nyelvi változtatásokból és rövidítésekből áll a regény mai „méltó köntösbe" öltöztetése, és hogy Jósika regényeinek mai magyarra fordítója avatott kézzel válogatja meg a kihagyandó és transzformálandó részeket, s ezáltal elkerüli az eszmei anakronizmus veszélyét. Sajnos, nem így történt. Majtényi Zoltán Eötvös főhősét jellemző lényeges adatokat hagy ki „művéből", hamis fénybe állítva Tengelyi Jónást. Eötvös az arisztokráciáról szólva ironikus képet ad kora nemességéről, amely elsősorban külsejével (öltözetével) emelkedik a tömegek fölé, s „némely helyen, hol a művelődés még továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmerepében pózolhat, szubjektív determináltságot objektívnek tüntethet fel vagy legalábbis ehhez közelíthet. A százéves ideológiai differencia akkor ütközik ki a legbántóbban, amikor Tengelyi nemesi levelének eltűnése után azon siránkozik, hogy fia most már nemtelen lesz. Majtényi hibája, hogy az aktualizálásnál nem ügyelt eléggé az egyensúly fenntartására.

Eötvös Taksony vármegyéjében lehetetlenek a „csendes véletlenek", s főleg akkor, ha a kutyabőrös nemesség és annak bizonyíthatósága az alapkonfliktus. A falu jegyzője erőssége éppen megszerkesztettségében van, az arányokban, a fordulatok gondos előkészítésében, a drámai helyzetek gazdaságos kiaknázásában és fokozásában. Tehát, ha az Eötvös ábrázolta világot vizsgáljuk, Taksony vármegyében a jegyző (főleg, ha olyan szegény, mint Tengelyi) csakis nemes lehetett. Azt az illúziót kelteni — mégha rövid időre is —, hogy a tömegből a természet által kiválasztott ember lett Tiszarét jegyzőjévé — hamisítás, amelyet nem ment fel az időszerűvé varázsolás szándéka sem. A jelenhez szóló, időszerű mondanivaló kihámozása klasszikus műveinkből egyébként sem írói feladat. Bízzuk ezt az olvasóra, a gondolkodóra. Bizonyára megleli Eötvös művében is a mára jellemző és találó aktualitásokat!

Majtényi „tüstént felfogható információja" nem biztos, hogy a helyes információ. Csak a mese ugyanaz, a lényeg más; az arányok és a súlypontok áthelyeződtek. így nem támasztható fel Eötvös; csak könnyen emészthető konc vettetik az olvasónak, s hamis képet kapunk arról az íróról, aki a maga korában, nyelvi és eszmei kötöttségeiben híven szolgálta a reform ügyét (hiszen elsősorban politikus volt), a társadalom totális ábrázolására és bírálatára törekedett. Jelentősége éppen abban rejlett, amit hangsúlyozott, s ebben van szemlélete megfejtésének kulcsa... Az ő realizmusa!

Majtényi átdolgozásából csak a számára időszerű „falu jegyzőjét” ismerhetjük meg, s vitatkoznunk kell vele. Lehet hogy a „nyolckötetes vezércikk" megmagyarítása többet használt volna az ügynek, mint az „egykötetes regény".

Eötvösnek mindenesetre az használna, ha Eötvöst olvasnák, nem pedig X vagy Y korszerű és regényterjedelmű értelmezéseit.

14