A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-11-25 / 48. szám

(Szubjektív vallomás Lipcsey György szobrairól) Egy huszonéves fiatalemberről, név sze­rint Lipcsey Györgyről lesz szó az aláb­biakban. Egy szobrászról, akit néhány óvatos ítész fumigálóan fafaragónak titulál, de talán csak azért mert kizá­rólag fából faragja szobrait. Mindig diófából. Esztendők óta halogatom hogy ír­jak róla. Most amikor végre papír fö­lé ültem, elkerülhetetlenül tisztáznom kell e sokévi halogatás okát, okait. 1973-ban, amikor először láttam Lip­csey szobrait, bizony megdöbbentem. És gyanakodtam is. Mert szinte való­színűtlennek látszott, hogy az ember egyszercsak véletlenül ráakad egy ti­zenhét esztendős gyerekre, illetve an­nak vagy félszáz olyan szobrára, ame­lyek láttán bizony nem könnyű megta­lálni a minősítés szavait. Az is mód­felett furcsa volt, hogy valahol Csalló­köz közepén van az országút mellett egy faluszéli ház, s abban a házban különleges szobrok szenderegnek, a­­melyekről a szomszédokon kívül alig van embernek tudomása. Akkor úgy éreztem, hogy rohannom kell a nagy hírrel lapomhoz, miszerint felfedeztem az új Michelangelót. Mégse rohantam, pedig nem vagyok óvatos. Attól meg nemigen tartottam, hogy túllövök a célon, mert a pallérozatlan ízlésű em­ber szemében is nyilvánvaló leheteti, hogy e félszáz szobor látványa manap­ság igencsak ritka látvány. A Lipcsey­­család faragó fia akkor a városban tanonckodott s mert személyesen nem találkoztam vele, az egész ügy hátte­rét valahogy nem találtam elég hite­lesnek, valószínűnek befejezettnek. Nem úgy a szobrokat. Azok döbbenetes ha­tást váltottak ki bennem. Miért nem írtam mégis e nem min­dennapi élményről, ezekről a furcsa, sehova se sorolható szobrokról, arról, hogy valahol Csallóközben, egy útszé­­li házban, egy ismeretlen kamasz . . .? És miért nem pótoltam e mulasztást a későbbi évek során, minekután már többször alázatos tiszteletemet tettem Lipcsey régi s a közben készült szob­rai előtt — anélkül, hogy alkotójuk­kal személyesen tudtam volna találkoz­ni? Mert közben katonáskodott is, itt a fővárosban, ahol magam is élek. Még üzenetet is hagytam neki, tele­fonszámot, hogy hívjon, keressen fel. De nem tette meg. Csak a legutolsó nyáron tudtam meg az okát, vajon miért is nem. Mert rendkívül szerény, önmagát menedzselni még esetlenül sem tudó ember. Öt a világból leg­jobban csak az érdekli, hogy ideje, fája, szerszáma legyen, hogy faraghas­son. Ennél többre mintha alig vágyna. De lássuk előbb a saját mulasztá­som okait! Lipcseyről — mint kiderült — akkor már a szomszédokon kívül is tudtak egynéhányon. Egy híradó-tudó­sításban felröppentett valamit a tele­vízió, mert az amatőr képzőművészek dubnicai kiállításán díjat kapott. Egy levelező ötsoros hírben értesíted róla egy lapot, hogy Csallóközben él egy ügyes, fiatal fafaragó. Aztán hallottam egy furcsa ötletről is, miszerint az „ügyes kezek kiállításán", díszpárnák, tarka horgolmányok társaságában ál­lították ki néhány szobrát. Ettől rettenetesen méregbe gurultam és úgy véltem, nehéz lenne egy sze­rény írással helyreállítanom azt, amit már elkezdtek rontani. Meg nem tud­hattam: hátha őt sérteném meg. Te­kintélyem pedig kevés van ahhoz, hogy bombasztikus tehetségek ünnepélyes avatását celebráljam, -mert hiszen sem művészettörténész, sem tudós esztéta nem vagyok. Lipcseyt meg lassan kezd-, lék felfedezni, úgy, hogy rossz helyre rakták, ahol ugyan a mezőnyből ma­gasan kitűnt, no de ez mit sem ért, mert csupán annyit jelentett, hogy a hímzőasszonyok közt ő volt a legjobb fafaragó. Mondom, zabos voltam, — de nem ám a szobrokra. Inkább értük, alko­tójukért voltam haragos. Aggódtam, amiért e közszemlére rendkívül érde­mes alkotásokat, — rendhagyó erénye­ik és tulajdonságaik miatt összetévesz­tik valamivel, amihez semmi közük. Az ember könnyen beskatulyázódik, mert könnyen beskatulyázzák. Még az olyan is, aki abban üt el az átlagtól, hogy neki három füle van. Mert egy szép napon azt veheti észre, hogy beskatu­lyázták a háromfülűek közé, még ak­kor is, ha az egész világon egyedül neki van három füle. Aztán már bi­zonygathatja önmaga antropológiai kü­lönlegességét. Nem hiszik el neki, mert önmaga párját aki nincs, nem tudja fölmutatni. Cest la vie! Lipcsey György nem is hangoskodik, saját ügyeiben, mert egyébként is halk­­szavú ember, szobrász, aki természeté­nél fogva különben sem a szájával akar bizonyítani, hanem a szobraival. És elsősorban önmaga előtt. Faragni, faragni, mert nincs annál csodálato­sabb, mint amikor az ember előtt ka­varogni kezdenek a formák, izzani kezd a gondolat, a látomás, az élmény s munkálni a megfogalmazás keserve, öröme. Egyetlen gondolatnélküli szob­ra nincs. Egyetlen olyan, amelyik ki­zárólag a figurális utánzás erényeit hordozná csupán. Szobraiban követke­zetesen megjelenik valami sajátosan megfogalmazott része a világnak, va­lami nem kitalált, ami azontúl hogy igaz, fölismerhetően az ő formanyelvén kimondott igazság. S a pláne, hogy ennek a rendkívül fiatal művésznek igenis van saját formanyelve, amelyet rendhagyó módon adottságként birto­kolt már legelső szobrainak születése idején. Dehogyis akarom misztifikálni Lip­csey György művészetét, vagy kivált annak genezisét, de úgy érzem, hogy róla szólván el kell mondani egy alap­vetően fontos adatot: többszöri pró­bálkozás után sem vették fel a főisko­lára. Amikor ezt megtudtam, háborog­­tam, aztán motoszkálni kezdett bennem a vigasztaló, a megnyugtató gyanú: talán azért is nem vették fel, mert hát­ha úgy látták, hogy az akadémiai képzés netán megtévesztené e fiatal alkotó öntörvényű fejlődését, amitől közben elbizonytalanodhat s ez inkább ártana, mint használna neki. Nem a hályogkovács analógiájáról van itt szó, hanem inkább arról, hogy az ember­nek nyilvánvalóan csak egyetlen anya­nyelve van. E képletes értelemben Lip­csey anyanyelve pedig minden jel sze­rint a szobrászat. Lipcsey nem őstehetség. Szerencsé­re nem az. Nem is csodagyerek. Az effajta minősítés könnyelmű és felüle­tes lenne, pontatlan, tehát nem is tisz­tességes. Azért nem, mert az ú. n. ős­tehetség, a szülői elfogultság szenté­lyében csodagyerekké szentelt nebuló manapság egyre több bokorban terem, miáltal e kategória értéke és hitele úgy kopik, mint a patkolatlan hátasló pa­tája. Szobrai láttán az emberben könnyen felidéződik az afrikai törzsi művészet egy-egy vonása, és a prekolombiánus alkotások néhány jellemzője is. Ez az azonosítási módszer kiválóan alkal­mas annak felismerésére, hogy Lipcsey nem eklektikus szobrász. Műveiben az esztétikai értelemben vett egzotikum a legdominánsabb vonás, mert akkor is ösztönösen fejezi ki önmagát, ha is­meri a huszadik század európai szob­­rászatának irányzatait és mérföldköve­ket jelentő alkotásait, valamint a klasz­­szikus görög és román stílusokat. Szobraiban nem a valóság van jelen egzotikumként, hanem a valóságot vizs­gáló és megjelenítő szemlélet. És ez is ösztönösen. (Lipcsey a művészettör­ténet iránt csak azután kezdett érdek­lődni, miután jó néhány szobrot már el­készített.) Úgy vélem, — és ez megnyugtató — hogy szerencsés rend van ebben a fiatal művészben. Aggasztó viszont s valahogy még mindig nincs rendjén az, hogy ki tudja miért, talán az akadé­miai titulus híján, talán más miatt, de ahogy kezdik tanulni a nevét, továbbra úgy sorolgatják őt be egyre inkább a népi fafaragók egyébként nagyon is rangos és megbecsülendő soraiba. De attól, hogy a népből való, hogy ke­nyérkereső foglalkozását tekintve a du­­naszerdahelyi kultúrotthon plakátfestő­je, attól még nem feltétlenül népi fa­faragó. Lipcsey György ténylegesen is az, amivé a szobrai minősítik. Egyéb­ként is vele együtt úgy gondolom, hogy túl mindenen, — ebben a vonatkozás­ban csakis a szobrok fontosak, mert az igazi értékrendben azok határozzák meg alkotójuk pontos helyét, rangját. A többi pedig kevésbé fontos. 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom