A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-18 / 47. szám
A VÄZOV UTCAI A négyemeletes épület mögött ma már nincs semmi. Lebontották a régi, dohos, földhöz lapuló házakat. Állandóan változik, csinosodik a Duna-parti város, számos negyedében egészen új külsőt kapott. Az említett sarokház négy emelete a lakóké, a földszint harmadik osztályú vendéglátóipari üzem, pincehelyiségeiben pedig jó nevű borozó várja vasárnap kivételével mindennap déli 12-től hajnali háromig a vendégeket. Zene, finom ételek, hordósborok. Ezt olvashatjuk a reklámtáblán. Valóban jó lent a felszolgálás. A helyiségek, a söntés, az asztalok és a kényelmes székek jó közérzetet keltenek. Sokan járnak ide szórakozni. Nem az a célom, hogy reklámot csináljak a borozónak, hanem hogy képzeletem és ismereteim segítségével felelevenítsem a bratislavai Vazov utcai sarokház mozgalmas életét az ötvenes évek legelején. Nagyon kellett akkor a magyar kultúra céljaira ennek az épületnek a földszintje és pincéje. Nem a legjobb állapotban volt. De a teremtő igyekezet gyorsan rendbe tette. Fent, a nagy teremben egyik napról a másikra klubtevékenység kezdődött. Politikai és kulturális lapokban lehetett ott böngészni, s ismerkedni is lehetett azoknak, akiket egyazon közös szándék hozott össze. A szórakozás lehetőségei közül a sakk és a billiárd sem hiányzott. Egymást követték az összejövetelek, a baráti találkozók a sarokházban, a CSEMADOK helyi szervezet otthonában. Fent társalogtak, ismerkedtek, beszélgettek, előadásokat hallgattak, lent a pincében, a nézőtéren vagy a kicsinyke színpadon meg színjátszók, táncosok és dalosok próbáltak. Határtalan lelkesedés fűtötte az oda jóró embereket. A környezet nem volt magával ragadó, néha a próbákba még a türelmetlen vagy a nyugalmukban megháborgatott patkányok is „beleszóltak", de ez senkit nem zavart s nem is idegenített el a Vazov utcai hóz CSEMADOK klubhelyiségeitől. Ne felejtsük el, három évvel a munkásosztály győzelme és két évvel a CSEMADOK megalakulása után történt mindez. Az oda járó emberek két alapvető dologban teljesen egy akaraton voltak: fel kell építeni a szocialista társadalmat, és szocialista magyar kulturális munkával fel kell rázni a magyar dolgozókat a korábbi évek okozta csalódásból, kábulatból. Egyszóval az egy akaraton levő emberek a kultúra igazi otthonává varázsolták a klubot. Ismeretterjesztő előadásokat hallgattak, társadalmi munkát végez-SAROKHÁZ A pedagógiai gimnázium énekkarának, a komáromi (Komárno) gimnázium, valamint a Vazov utcai klub néptánccsoportjának és népi zenekarának közös fellépése 1952. július 3-án a Vár szabadtéri színpadán ČSTK felvétele tek, különösen nyáron, aratás idején, s a falujáró csoport ponyvával letakart teherautón járta a vidéket, terjesztette az új utat választó földművesek között a szocialista magyar kultúrát. Személyes emlékeim is fűződnek a sarokházhoz. A magyar pedagógiai gimnázium érettségiző diákja és az iskolai CSISZ-szervezet elnöke voltam ötvenegyben. A Kalinčiak utcától nem esett messze a Vazov utca. Tudtam a CSEMADOK-klubról. Iskolai énekkarunk és tánccsoportunk szoros kapcsolatban állt a klub ének- és tánccsopprtjával. Ág Tibor történetesen érettségiző társam volt ugyanabban az iskolában. Hogyne kísértem volna figyelemmel további útját. Nagy hozzáértéssel s még nagyobb lelkesedéssel vezette a Vazov utcai énekkart, szervezte, toborozta a dalosokat. Itt kell szólnom Takács Andrásról is, akivel még Miskolcon ismerkedtem meg. Együtt laktunk a Búza téri Kossuth Lajos Népi Kollégiumban. Táncos hírét már ott hallottam. Nem lepődtem meg tehát azon, hogy Miskolc után itt, a Duna-parti város Vazov utcai CSEMADOK-klubjában találkozunk. Közös, illetve hasonló volt a sorsunk. Ö a tánccsoportot vezette, a táncosokat tanította az Ág Tiborénál nem kisebb lelkesedéssel. Negyventagú népi zenekar is alakult a pincében. Szerepelni, táncolni, énekelni és még zenélni is lehetett a CSEMADOK-klubban. A pedagógiai gimnázium és a klub falujáró csoportja még Partizánskéban is szerepelt. Cipőgyári dolgozók kérésére adtunk műsort, tettük felejthetetlenné az estét. A vendéglátók ajándéka: egy pár kis piros csizma magyar szövegű ajánló sorokkal. Eszembe jutnak a szabad május elsejék is. Ha nem tévedek, ötvenkettőben a helyi csoport s a Központi Bizottság már körülbelül 200 emberrel vonult fel, s a díszemelvény előtt magyarul énekelték a szép mozgalmi dalokat, a Vazov utcai klub táncosai meg magyar népi táncokat lejtettek. De május elsejei szerepük ezzel még nem ért véget. Délután a Duna másik oldalán, a Ligetben felállított szabadtéri színpadon tarkították a műsort táncokkal és népdalokkal. Az Üj Szó 1952-es bekötött évfolyamában lapozgatok. A július 2-i számban, az egyik oldal alján, feltűnően nagy betűkkel a következő hír jelent meg: „A CSEMADOK 120 tagú népi együttese július 3-án 20 órai kezdettel a pozsonyi Vár szabadtéri színpadán bemutató előadást tart." Ez a hír még július 3-án is olvasható a lapban. Aztán július 5-én napvilágot lát az alakuló együttes ünnepélyes fellépését méltató cikk. A műsort körülbelül 6—8000 ember tekintette meg. Jelen voltak politikai és kulturális életünk neves személyiségei, ünnepi beszédet Lőrincz Gyula mondott. A nagyszerű és sokáig emlékezetes műsoros est sikerének a Vazov utcai gazdag klubtevékenység adta meg az előzményeit. Ott volt a műhely, ott folyt a munka, mely nemcsak a városra, de a vidéki helyi szervezetekre is kisugárzott. A számunkra nevezetes sarokházban. Oda jártak a cérnagyári lányok és a többiek, a helybeliek, a gimnazisták és a főiskolások. S a CSEMADOK-központ dolgozói is. Természetesnek és magukra nézve kötelezőnek tartották, hogy részt vegyenek a helyi szervezet életében. Pathó Károly, a Szabad Földműves főszerkesztője akkor a szövetség szervező titkáraként látogatta a klubot. Erre nagyon jól emlékszem. Arra is, hogy Szarka István, az Új Szó főszerkesztő-helyettese sárga csizmában tévedt a pincébe. Mindjárt be akarták szervezni a tánccsoportba. Volt csizmája . . . Eggyé kovácsolódott társaság tanyája volt azokban az években a Vazov utcai klub. A vidékről felkerült fiataloknak volt hova menniük, volt hol megbeszélniük közös dolgaikat. Még ismerkedésre is alkalmuk nyílt. Rendszeres tóncestélyeket tartottak, s házassággal végződő kapcsolatok szövődtek a falak között. Ha valakinek tánc közben elrepedt a nadrágja, ott helyben mindjárt megvarrták. Igazi, egymást segítő közösségi életet éltek. Nevetésben, jókedvben sem volt hiány. Különösen akkor nem, ha férfiakat maszkíroztak nőknek és fordítva. Nagy népszerűsége volt a szabad, kötetlen, társas éneklésnek. A mozgalmi daloknak. Száraz József, a CSISZ SZKB akkori magyar osztályának vezetője is törzsvendége volt a Vazov utcai sarokháznak. Tőle, az ismert és tisztelt spanyolországi szabadságharcostól tanulták meg a klub tagjai a „Madrid határán"-t. Solo Mária, a munkásmozgalom úgyszintén kipróbált harcosa meg azt dalolgatta velük, hogy „Legyen kérges annak is a tenyere, aki miatt nincs a népnek kenyere". . . A Vazov utcai sarokházra az volt jellemző, hogy aki egyszer betette oda a lábát, az ment másszor is, mindig. Meg aki betette oda a lábát, az nem ülhetett ölbetett kézzel, csinálnia kellett valamit. Bábi Tibor, ismert költőnk is gyakran mutatkozott a klubban. De arra már nem emlékszem, énekelt-e, táncolt-e. Valamit biztosan csinált. Mert valamit csinálni kellett. Ha mást nem, hát beszélgetett, okosította a társaságát vagy a verseiből olvasott fel. Tétlenkedni nem lehetett sem fent, sem lent. A semmittevőt kinézték maguk közül a Vazov utcaiak. Ezért gondolnak sokan jó érzéssel vissza az ebben a sarokházban folyt mozgalmas kulturális életre a CSEMADOK megalakulásának harmincadik esztendejében ... MACS JÓZSEF FIATAL DALOSOK A kassai (Košice) járás legfiatalabb CSEMADOK éneklőcsoportja a hími. Monyok Jolántól, a csoport vezetőjétől tudtam meg, hogy az alig négyszáz lakosú község énekesei az idén márciusban tartották első próbájukat, a Tavaszi szél vizet áraszt... országos népdalverseny járási elődöntőjére készülve. — Ott a 17 tagú csoportból csak kilencen szerepelhettek, mert a többi még nem töltötte be a versenyszabályban megszabott korhatárt. Kilencedikesek voltak — mondja Monyok Jolán. Az elődöntő után a járási döntőben is szerepeltünk. Nem győztünk, nem jutottunk tovább, de számunkra ez a kezdés is nagy sikert és örömet jelentett. Azóta felléptünk egynéhány helyi rendezvényen, a járási dal- és táncünnepélyen Somodiban, valamint a Daloló Alsólánc nevű seregszemlén. Sokak véleménye szerint az idei környékbeli népművészeti rendezvények egyik legkellemesebb meglepetése éppen ez a csoport volt. A 17 egyforma magas és egyaránt jóhangú lány fellépésekor a közönség közül sokan megjegyezték: Ugyan hol is van abban a csöpp faluban ennyi egyforma tehetség? Valóban, kikből áll az együttes? — Egy kivételével, aki már munkaviszonyban van, mind középiskolás: gimnazisták, szakközépiskolások, szakmunkástanulók. Az életkor tehát 15 és 19 év között van, s hogy látszólag egyikük sem nagyobb, illetve kisebb a másiknál, az csupán a véletlen műve. — Hímben eddig nem volt ehhez hasonló ifjúsági éneklőcsoport, s bár évekkel ezelőtt működött itt egy felnótténekkar, de az sem sokat hallatott magáról, így elmondható, hogy hagyomány nélkül indultatok. Nehéz volt a kezdés? — Megerőltetés nélkül túléltük, de azt hiszem, a folytatás nehezebb lesz, mivel nem szeretnénk egy helyben topogni. Ehhez persze változtatni kell a műsoron, javítani az eddigi teljesítményünkön, ami kellő szakember hiányában nem lesz egyszerű. — A formaruha? A helyi nemzeti bizottságtól kaptunk rá ötezer koronát. Igaz, megdolgoztunk érte, mert a CSEMADOK helyi szervezetének erősebb tagjai társadalmi munkával járultak hozzá a kultúrház építéséhez és a mezőgazdasági feladatok elvégzéséhez, mi lányok pedig többször is rendbe tettük a kultúrház belsejét, befestettük az ajtókat, ablakrámákat, megtisztítottuk az ablakokat, kimostuk a függönyöket és ehhez hasonló munkákat végeztünk. — Mik a terveitek? — Elsősorban rendszeresíteni akarjuk a pénteki gyakorlásokat, bővíteni és magasabb színvonalra emelni műsorunkat, s ha akad szakember, akkor megpróbálkozunk a népművészet másik közismert formájával, a tánccal is. GAZDAG JÓZSEF 7
