A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-18 / 47. szám
PRÁGÁI ETŰDÖK I \ 1 az Óvárosi városháza tornyán, aztán a kakasszó után átvágtam a Károlyhídon, megállapítva, hogy a 600 éves szobrok semmit sem öregedtek. Aztán megcsodáltam a gyönyörű arányú Kisoldali teret s valamelyik sörözőben kipihentem az út fáradalmait. Aztán megépült a metró. Most sincs kedvem földalattival utazni. Gyalogolni szeretnék, mint régen, de mire mindezt végiggondolom, már rég a metró egyik kocsijában ülök és pár pillanat múlva megérkeztem. A város fölött emelkedő hegyre, Petfinre azonban felgyalogolok. Innen a legszebb a város. Az utcák moraja már megszűrten érkezik ide. Az idő szép, így a padokon csaknem minden hely foglalt. Többnyire fiatalok, matikaóra elől menekülő diákok, kimenős katonák, délutáni műszakban dolgozó emberek. S többnyire párjával. Csak egyetlen pádon látok szabad helyet. Igaz, ott is üldögél egy idős pár, de talán nem zavarom őket. Már éppen engedélyüket akarom kérni, hogy leülhessek, amikor energikus vita üti meg a fülemet. — Nem, Jirinka, nem úgy van, ahogy te énekeled - állítja meggyőződéssel a férfi. - Figyelj rám, majd én elénekelem — s máris rázendít egy ismerős dél-csehországi népdalra a szegény fiúról, akinek tiltják a gazdag lányt szeretni, bár az is szereti őt, így nincs kiút, csak a faluvégi halastó. Az idős asszony pillanatig hallgatja, Az első randevú izgalma vibrál idegeimben, valahányszor a „városok anyja", Prága felé közeledem. Ha vonattal vagy gépkocsival érkezem, már Český Brod után elfog az izgalom, ez a furcsa bizsergés. Kamaszos türelmetlenséggel várom, lesem, mikor tűnnek fel a távolban a füstölgő kémények, a külváros első házsorai. Külön élmény, amikor az első villamos is előkanyarodik valamelyik utcából. Ilyenkor szinte kedvem volna kiszállni az autóból, odamenni a villamos vezetőjéhez, leparolázni vele, mint otthon szoktam K. P. bácsival, a szövetkezet kocsisával, s megérdeklődni: hogy szolgál az egészsége, hogy vannak a gyerekek, az asszony, milyen a kereset. De még külön ízt kap ez az érzés, ha az „égből" tekintek le a városra: ha repülőgépen érkezem. Először egy vékony, nagy ívekben kanyarodó cérnaszál (az új autópálya) jelzi, hogy közeleg a főváros. Aztán az apró házcsokrok összefüggő tengerré sűrűsödnek, s közöttük szeszélyesen kanyargó újabb fehér vonal: a Moldva folyó. Az új külvárosok derűs házkockái úgy fogják körül a kormos belvárost, mint barackmagot a gyümölcs rózsaszín húsa. S mire az ember mindezt végiggondolja, máris zökken a gépmadár: Ruzyné. Prága légikikötője. Megérkeztünk. Az ember rendszerint határozott céllal érkezik egy-egy városba: üzleti tárgyalás, értekezletek, családi ügyek, látogatás, egyebek. S az esetek többségében mindössze néhány napra. S amikor aztán pontot tesz a hivatalos ügyek után, felmerül a hamleti kérdés: hogyan lehetne hasznosan eltölteni a visszaindulásig rendelkezésre álló időt? Egy pohár sör jólesne valamelyik patinás prágai sörözőben, mondjuk az „U Pinkasű" nevűben. Itt a legjobb a pilzeni, meg a fokhagymás pirítás. De a prágai utcát számomra semmi sem pótolja. No meg a prágaiakat, akiket - szerintem - csakis az utcán lehet igazán megfigyelni. Ki ne tudná, hogy Prága egyik legvonzóbb és „legprágaibb" negyede Smíchov? Különösen így őszidőben, mikor a smíchovi dombok fáit rőt festékkel fröcskölte be október. így hát jó hangulatban sorakozom a 128-as autóbusz megállójában. Igaz, hogy a busz késik, de az idő szép, kár lenne bosszankodással elrontani a hangulatot. Lám, itt előttem ez az elegáns fiatal nő sem ideges. Finom bőrkabátján megcsillan az alkonyi nap fénye, vöröses haja szinte lángolni látszik az ellenfényben. Akár a filmen - gondolom. A hölgy nem sokat törődik a világgal, minden figyelmét gyönyörű foxterrierje köti le, „aki" már kevésbé türelmes. Izgatottan rángatja a pórázát és időnként szemrehányóan néz gazdájára. Ez a kutya sértődött — állapítom meg. S már sejtem is, miért. Mert ma nem személyautón utazik. Mert ez a kutya nem szokott villamoshoz, buszhoz. Persze, az autó elromlott és most őfajtisztasága kénytelen velünk együtt utazni. Kárörvendőn pillantok a foxterrierre. Úgy kell neked, koma. Utazzál csak te is villamoson. S különben is, soha ki nem állhattam az arisztokratákat. Se emberben, se állatban. De az utca végén már fel is tűnt a busz. A hölgy előttem előveszi táskáját, s buszjegyet keres benne. Talál is, de közben kiesik táskájából egy sárga pénzdarab. Gurul egy kicsit, aztán megáll a járdaszegélynél. Húszfilléres. Nem nagy összeg. így gondolja a hölgy is, mert felé sem néz többé. Ekkor egy jó ötvenes, ballonkabátos férfi kiválik a sorból. Odaballag a járdán heverő húszfilléreshez, felemeli és udvariasan a hölgy kezébe nyomja. — Tessék — mondja és komótosan visszaballag a helyére. A hölgy zavarba jön. — Ezért nem volt érdemes lehajolni - mondja kissé élesen, szinte sértődötten. — Nekem más a véleményem — kapcsolódik be a beszélgetésbe egy szakállas, szemüveges fiatalember. — Mert ezért, hölgyem — mondja, kivéve a hölgy kezéből a húszfillérest és az állami címerre mutatva — talán még magának is érdemes lenne lehajolni. Ekkor futott be a busz. Nem volt sem üres, sem tele, így gyorsan felszálltunk. Már indult, amikor az ablakon kipillantva látom, hogy a foxterrieres hölgy lent maradt a járdán. S ki tudja miért, háttal állt az induló busznak. A technika könyörtelen valami. Lépten-nyomon beleszól az ember életébe. Így a prágai földalatti is. Az ember sok éven át hozzászokik egy-egy útvonalhoz, amelyen alkalomról alkalomra végigsétál, élvezi az utca nyüzsgését, újra és újra megcsodálja az annyiszor látott dolgokat. Egyik ilyen kedvenc útvonalam az Óvárosi téren kezdődik és a Moldva túlsó partján, a Kisoldalon, a Malostránské náméstín ér véget. Eddig mindig régi ismerősként üdvözöltem a pontosan érkező apostolokat majd látható örömmel ő is csatlakozik a férfihoz. Hangjuk tisztán szárnyal az őszi lombok alatt, innen-onnan furcsáló pillantásokat küldenek feléjük, de ez őket a legkevésbé sem zavarja, énekelnek tiszta hittel és nagy-nagy boldogsággal. Ott állok pár méterre tőlük, nem merem őket zavarni. Az asszony ráncos keze a férfi térdén nyugszik, rajta pedig, mint fázós gyermeken egy felnőtt meleg kabátja, a férfi széles tenyere pihen. így dalol a két fehérhajú öreg fent Prága „fölött", a Petrin egyik sétányán. Nem vesznek tudomást a világról, amely már túljutott rajtuk, s amelyet ők szemmel láthatóan azért nagyon szépnek és jónak tartanak. Ahogy nézem, s hallgatom őket, megmagyarázhatatlan asszociációval a béke jut eszembe. Igen, ez így, ilyen módon, ilyen formában a tiszta béke! Mert hány évtizede énekelhet így együtt ez a fehérhajú házaspár? Nagyon régen, az biztos. Dalolásuk minden bajt, minden veszedelmet túlélt — még a háborút is, mert ezek a kedves, bájos cseh népdalok így egymás után, a két öreg ajkán, számomra ebben a pillanatban az emberiség elsőszámú kívánságát, a békét jelképezték, hogy a fehér hajú öregek az egész világon ilyen szívből jövő természetességgel énekelhessenek, mint ők ketten. Szöveg és képek: AGÓCS VILMOS 4
