A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-11 / 46. szám
tok, hogy jobban tartson a tapasztás. A sárfalakba szilárdságuk növelésére a sarkakon venyigét ágyaztak beléjük. A vertfalaknak a sárfalaktól eltérően deszkából zsalut készítettek. A zsaluk közé döngölték le aztán a nedves földet, majd a zsalut fokozatosan megemelve újabb rétegeket döngöltek rá egész a szükséges magasságig. A falba kötőanyagként szalmát, venyigét és fűzfavesszőt szoktak rakni. Több faluban akadtak olyan emberek akiket rendszeresen hívtak falakat rakni. A Caram alsó folyásánál elterülő falvakban különösen jó hírnek örvendtek a bényi (Bíňa) falrakók. A két világháború között a Garam mentén a legelterjedtebb építési anyag a vályog volt. A vályogkészítés minden faluban a cigányok egyik legnagyobb munkalehetősége volt. A vályogvetést a falu szélén az agyagos talajú vályogvető helyeken végezték. A nyers anyagot általában már az előző nap elkészítették. Először a földet „megvágták" (fellazították) és „beágyazták", ami annyiból állt, hogy pelyvát kevertek a földhöz, megöntözték és lábbal meggyúrták. Másnap kezdődött a tulajdonképpeni vályogvetés. A vályogvetőformát a „módlát" vagy „moldlát" meg nedvesítették és kézzel egy adag agyagot gyúrtak bele, majd nedves kézzel elsimították. Amikor a vályog megszikkadt, akkor kifordították a módiából és szárítás céljából „piramisokba" rakták. Egy piramis alját tíz darab válog képezte. A piramisokat egymás mellé szokták rakni. Ezek voltak a „kúpok". Egy téglavető átlagban naponta 400—500 vályogot tudott elkészíteni. A sárfalakat, vertfalakat és a vályogfalakat egyaránt szokták tapasztani. A tapasztást általában az asszonyok végezték úgy, hogy a lótrágyás agyagot a falra verve „tapasztódeszkával" lesimították. Az új falakat kétszer-háromszor szokták átmeszelni, melyet aztán minden tavaszon megismételtek. A Léva (Levice) és Zselíz (Želiezovce) közötti falvakban gyakran építették kőből a lakóházakat is. Építkezésre a vámosladányi (Mýtne Ludany) és a gyarmati (Hont. Vrbica) bányákban fejtettek követ, melyet aztán a helyszínen faragtak szükség szerint. BUDAY ENDRE n. falépítési TECHNIKÁK A Garam mentén régebben a gazdasági épületeknél gyakran alkalmazták a vázas sövényfalat, melyet „vesszőfalnak“ vagy „fonott falnak" hívtak. A fal vázát az épület sarkain, az ajtóknál és az ablakoknál a földbe süllyesztett oszlopok és az ezeket felül összekötő sárgerenda képezte. Ebbe a vázba egymástól 40— 50 centiméterre függőlegesen botokat vertek a földbe, melyeket aztán fűzfavesszővel befontak, majd pelyvás sárral betapasztottak. Ritkább esetben és csak ideiglenes célzattal készítettek falakat kukoricakóróból és napraforgószárból is. A földfalak közül egyaránt ismert volt a „sárfalnak" nevezett fecskefal, és a „vertfal" vagy „verett fal". Mindkét falnak ezen a vidéken . kőből alapokat készítettek, melyek kissé kiemelkedtek a föld színe fölé. A sárfalakat úgy készítették, hogy először megfelelő mennyiségű agyagos földet hordtak össze. Ezt aztán pelyvával és szalmával keverték össze, majd megöntözték és lovakkal meggyúratták. A fal rakását legtöbbször csak másnap kezdték el. Az előkészített anyagot két-két ember hordta „saraglyán" a fal közelébe, ahol a „falrakók" villával 60—70 centiméter vastagságú falat raktak. A falakat „velesztákban”, rétegekben rakták. A falrakók a falakat általában három-négy velesztában rakták meg a kívánt magasságig. Minden nap egy velesztányit emelkedett a fal, melyet a falrakók gondosan elegyengettek, villával „megtapsóták” vagy „bekaristóták". A bekaristolás nem volt más minthogy a friss falra villával vonalakat húz-
