A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-11 / 46. szám
íiem látja, hogy a _es árnyakkal“ vannak „uzömhösen fogadja a világ -uiönbözőbb tájairól érkező borzalmas híreket. 1938-ban Forbáth, a költő elhallgatott, s lírája a háború után sem szólalt meg újra. A „miért hallgatott el?“ kérdésre Dobossy László próbál válaszolni a Jegyzet Forbáth Imréről című elemzésében: „Legvalószínűbben azért, mert magyar kommunista költő létére nem oldhatta föl a szocialista realizmus és a szürrealizmus akkor kiéleződött ellentétét“. Igen, Forbáth elhallgatásában valószínűleg ez játszotta a főszerepet, a Magyar Nap 1938. március 27-i számában megjelent A költészetről és magamról című vallomásából azonban kitűnik, hogy a korabeli irodalmi viszonyok sem voltak éppen ártatlanok ebben az elnémulásban: „Meg kell mondanom — írja Forbáth —, hogy bolond ember, aki egyre önmagával társalog, és beteg író az, aki csak az asztalfiókjának ír. Azonban ilyen bolond és beteg ma az írók legtöbbje Csehszlovákia magyar társadalmában, melyben visszhangtalanul hangzik el a költők éneke, s hol a festők képei s a szobrászok szobrai idegen testként romlanak a társadalom közömbös organizmusában. Legenda azonban és csalás, hogy a művész az utókornak alkot! Az igazság az, hogy élő emberek az élők számára alkotunk, s alkotásunk legfőbb ösztönzője éppen az ő figyelmük, elismerésük, aktív együttműködésük. A vers sohasem statikus valami, hanem része egy folyamatnak, a szellemi anyagcsere folyamatának író és közönség között. Keserű, de igaz megállapítás az, hogy ez a folyamat minálunk csökkenőben van, és gyakran torz képet mutat.. Forbáth Imre kétségtelenül a legjelentősebb képviselője két világháború közti nemzetiségi líránknak. Nemcsak eszmei, ideológiai téren haladta meg a polgári humanista költőket — köztük Győryt és Vozári Dezsőt is —, hanem esztétikai szempontból is magasabb szintre jutott, mint ők. Bár Forbáth lírájában rengeteg a redundáns elem, az ún. „halandzsa“-szöveg, költészetének jelentőségét ez nem csökkenti. A szóbanforgó jelenség ugyanis az egész avantgarde mozgalomra jellemző. Forbáth lírája két kultúra érdekes szimbiózisa: ez a költészet a cseh avantgardizmussal párhuzamosan fejlődött, s magába olvasztotta a cseh kultúrát, de mindvégig megmaradt magyar költészetnek. Dobossy László írja róla A közép-európai ember című könyvében: „Ma, amikor egyik legfőbb törekvésünk a szomszéd népek műveltségi kincseinek fokozottabb megismerése, ápoljuk kegyelettel Forbáth Imre emlékét, aki legszebb vallomása fölé ezt a címet írta: Magyar költő Prágában, így jelezve, hogy küldetésének érezte a magyar forradalmi mozgalom szellemének szétsugárzását más tájakra, s a megújhodott cseh művészet értékeinek közvetítését hozzánk .. Forbáth Imre emlékének ápolása azonban nem kegyeleti aktus: költő voltáról, témavilágának sajátos újszerűségéről, formai vívmányairól, eredeti egyéniségéről, ma is aktuális antimilitarista gondolkodásáról mindennél meggyőzőbben tanúskodnak versei. Nemcsak nemzetiségi líránk legjelentősebb felmutatható eredménye ez az életmű, hanem az egyetemes magyar szocialista irodalom egészében is előkelő hely illeti meg. FORBÁTH IMRE VERSEI: FAVÁGÓK ELÉGIA Szívünkben fekete tűz ég, S a kezünkben suhog a balta: Favágók vagyunk, a favágók Erdők mostohamagzatja. Kérges a kezünk, férges az agyunk S a munka meddő: Suhog a balta, zuhan a fa, Marad az erdő! Különös az erdők éneke: Figyelj, ihol tölgyek zúgnak, Tompa, gyászos favágódalaink A lombok fölé kúsznak. Mert robottól kormos a föld, Mert mérgezett vérrel van teli: Borúsan zúg az erdő, Favágósóhaj rengeti. Mert távolból orkán üvölt, Testvér jajjal van megrakva: „Jobb a farkas, mint az ember” Suhogj, suhogj favágóbalta! Mert édesebb bornál a bosszú, Százszor finomabb: Hej, társaim! Gyullad már az erdő? Igen ...! Pipacsnál pirosabb!! Ismerd meg furcsa sorsomat, te Utánam jövő, Ismerd hát meg az álmok generálisát, A költőt, a hazugot, a hőst és komédiást, A megroggyant vándort, a letört gentlemant! Kinek délmagyar erdők zúgtak bölcsődalokat, S kit enyhén ringatott a szőke Balaton. A kormos házak tűzfalai között, óriási árnyékok alatt kókadón Itt élt a messzi, napfényes vidék szülöttje, Itt száguldott a kimérák után Á bolondul kék szemű, nyugtalan szívű, A folyton szenvedő és mindig lázadó, Forrón vágyakozó, örökszerelmes fiú! Hiábavaló és szörnyű tudományoktól szomorú, Gonosz kísértésekkel színültig teli, Itt kóborolt késsel a fogai között, Vérszomjasán és szerelmesen, Az ősi Kőhídon és Kampa szigetén ... Ám gyümölcstelen maradt a láz, Visszhangtalan maradt a forró ügetés, Egykor tiszta homlokát bekente a kételyek sara, Fekete szárnyával csapkodja már az unalom. A Moldva sötét vizénél tágranyílí szemekkel Bámul a csillagokra ősi rettegéssel, Árnyékokkal viaskodik s mint az őszi lomb, Mit hideg szél kopaszt, úgy fogynak évei. Jaj! még fiatalon és nagyon megromolva, Békétlen szívvel néz sorsának holdfogyta elé. FOTO: KÖNÖZSI GARCIA LORCA a nagy spanyol népköltő emlékére, akit a felkelők Granadában kivégeztek Eltörtétek a lantját s a szívét, ezt a vérvörös spanyol narancsot földretapostátok, miért tettétek ezt, gyilkosok? hiszen édesen, mint fiatal anyák bölcsődala úgy zengett ez a lant, mint tavasszal a kék andalúziai szél, mint Granada felett az ezüst hold éjfél-éneke, azon az éjszakán tágranyílt szeme halott tavában szomorúan úsztak a csillagok, s az irgalmas szél nedves levelekkel takarta be csupasz mellkasát, mért kellett meghalnia? életről énekelt, s ti százezer fegyverrel hoztátok a halált, szabadságról dalolt, s ti csak kovácsoljátok népetek bilincseit, jövőt hirdetett, s a ti gyászos lépteitek nyomán fekete zászlóit gőgösen lengeti a Múlt, ó, én tudom, költőknek poklokat járni adatott, míg gonosz röhejét hallatja a pénz, sárga bag oly szemekkel figyelnek az éjszaka démonjai, de halljátok a történelem döngő lépteit az évszázad boltívei alatt? már kél a szabadság napja mindenütt az emberlakta földeken, vörösen, mint Garda Lorca szíve, mint egy gyönyörű spanyol narancs! 11
