A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-11 / 46. szám
Augusztus közepén különös izgalommal várok egy péntek délutánt. Már napokkal előbb készülök rá: először is beszerzek annyi lőszert, amennyire számításom szerint szükségem lesz, aztán a tizenkettes Bajkált tisztogatom meg, végül a hosszúszárú halászcsizmát veszem szemügyre, hogy tavaly óta nem esett-e baja . . . S persze vásárolok egy üveg Repelent is a tó fölött rajzó szúnyoghadak ellen. Aztán amikor megvirrad azon a bizonyos pénteki napon, ahogy múlnak az órák — lassan, de milyen lassan! - egyre növekszik az izgalom, a mehetnék, amit általában vadászláznak szokás nevezni. Mert délután kezdődik a vadkacsavadászat, a „kacsázás", ahogy egymás között emlegetjük, s ez bizony igen nagy ügyességet igényel. Tudom, nem egyszer tapasztaltam, fácánt lőni sem akármilyen szórakozás, ha pedig nagyvadra vadászik az ember, olykoi hegymászói teljesítményt kell nyújtania, amihez jó fizikai erőnlét szükséges, de a száz kilométert is meghaladó sebességgel húzó vadkacsát „lehozni" a magasból — szerintem - a vadlibázás után a legpompásabb szórakozás. Különösen, ha olyan vadkacsában bővelkedő helyen „kacsázhat" az ember, mint a mi területünkön, a Perén és Alsólánc között húzódó, több mint száz hektáros halastó-rendszeren, ahol tavaly is csaknem kilencszáz .vadkacsát ejtettünk el. Az idén is hasonló ígérettel kecsegtet a gátokkal szabdalt tórendszer, amelynek szélén széles sávban sűrű nádrengeteg nyújt biztos költési helyet az ezernyi víziszárnyasnak. Az első idei vadászat délutánján szép napos idő fogadta a Hím alatt húzódó réten gyülekező vadászsereget; ritka ajándéka az idei nyárnak. A gyülekezési helyen a tavalyi eredmények, élmények felidézése mellett az idei kilátásokat vettük számba. Volt, aki a hideg, esős tavasz s a nem kevésbé mostoha nyár után gyengébbre becsülte a tó kacsaállományát a tavalyinál. Volt, aki legalább olyannak tartja, vagyis hasonlóan eredményes vadászidényt vár, mint a tavalyi volt. A vadászat kezdetét megelőző két hét alatt többször szemügyre vettem távcsővel a gátak közötti nyílt vizeket, s úgy láttam, van elég kacsa — jó közepesnek mondható vadászatra számíthatunk tehát. Persze, október elején bizonyára változik a helyzet, mert az északról délre költöző vadkacsarajok a mi tavunkon hosszabb pihenőt tartanak. Tavaly — becslésem szerint — október közepén mintegy kétezer vadkacsa „pihent" ezen a nyugalmat és rejtekhelyét biztosító vízfelületen, s a zsombékos, sűrű nádasban. Eközben a társaság tagjai felsorakoztak, s az elnök, Bubenkó András, üdvözli a jelenlevőket, Monyok Lajos, a „gazda" pedig az első „kacsázással" kapcsolatos biztonsági és szervezési tennivalókat veszi sorra. E bevezető után az egyes csoportok, vezetőjükkel az élen, elindulnak, hogy körbefogják a vadkacsabirodalmat. Indulás után elhalkul a beszéd, az izgatott vizslák is elcsendesednek gazdáik szavára, olyan körül minden, mintha semmi se lenne készülőben. Mi, akiket közeire, a „körtefához" osztottak be, még várunk, ácsorgunk, hiszen időnk van bőven; az első lövés csak fél óra múlva dördülhet el, s nekünk tíz perc se kell, hogy leérjünk a kijelölt gátakhoz. Ha valahol lassan múlik az idő, hát akkor itt ólomlábakon jár. A tó fölött lusta szürkegémek lebegnek, időnként rekedt kurjantásuk is idehallik. A nád felett halászsas köröz, távol sirályok fel-fel vi I laná ezüst szárnyait látni s egy seregélycsapat sietős gomolygását. Mi azonban még csak most mozdulunk a tó felé. A hosszúszárú vadászcsizmák mélyen süppednek az ingoványba; minden lépés nagy fáradsággal jár. Tavaly bizony egyszer ott is ragadtam csúnyán, s kikerülvén két napig mást se tettem, csak a bűzös iszapot mostam a ruháimból. Még a puskámat is kénytelen voltam megfürdetni. Nem is lőttem azon az estén egyetlen kacsát se. De okultam az esetből, s most kapaszkodom a csizmaszárakba erősen, hogy ha a lábamat mozdítom, a csizma is vele jöjjön . . . A külső gáton, a „körtefától" számítva a második állást kapom. Nem valami jó, mert csak előttem van nyílt víz, mögöttem sűrű nádrengeteg, s ha ide „belövöm" a kacsát, nincs emberfia, aki meglelje. A kacsakeresést nehezíti, hogy az idén jóval magasabb a tó vízszintje, mint amilyen tavaly volt. Az is megtörténhet, hogy a hoszszúszárú csizma semmit sem fog érni. Majd kiderül. Tovább nincs idő a töprengésre. Felcsattant az első lövés, s a gátak közül vadkacsafelhők emelkednek a levegőbe. Sűrűn követik egymást a lövések, szinte összemosódnak. Az én Bajkálom se hallgat sokáig. Egy magányos ruca tart felém nagy sebesen, meghúzom a ravaszt, s a felcsattanó lövés nyomón a kacsa kőként zuhan a mögöttem levő nádrengetegbe. Utána indulok, de két lépés után keserűen tapasztalom, hogy oda én ma be nem jutok. Legalább derékig ér a víz. . . Ahogy visszafordulok, ismét „egyes" kacsa húz felém. A következő másodpercben az ő sorsa is beteljesedett. Odakalimpált a lábam elé. Viszszaálltam kijelölt helyemre egy nádcsomó takarásába, s megfogadtam: csak a nyílt víz fölött szálló kacsákra puskázok. Baloldali szomszédom, úgy látszik, nem tett ilyen fogadalmat, mert a nádas fölött húzó kacsák után dürrogtat — feleslegesen. A tó körül s a tavon ekkorra szinte háborús állapotok uralkodnak. A tapasztalatlan idei kacsanép, amely még vadászokkal soha nem találkozott, alacsonyan húz, s ostobán odarepül minden puskacső elé. Két hét múlva, az életbenmaradáshoz szükséges tapasztalatokkal gyarapodva, az első lövés után felszállnak a magasba. Most azonban még fogyaszthatja az olcsónak egyáltalán nem mondható muníciót az ember — alacsonyan röpülnek a kacsák. Mint a most felém közeledő villámgyors, apró csörgőhím is, a leggyorsabb röptű vadkacsafajta . . . De felé küldött sörétjeim gyorsabbak, s a következő pillanatban az előttem levő nyílt vízre zuhan. Alig marad időm töltényt csúsztatni a csőbe, már ismét tüzelhetek. Elsőre hibázok, s az ismétlésben sincs sok köszönet, mert a „szárnyazott" kacsa bevitorlázik a nádasba. Kár érte. S azért is, amit a szomszédom küldött hasonló módon az előbbi után. Pedig a vizslája derekasan dolgozik. Közben mintha a vadkacsák s a vadászok is elfáradtak volna, néhány percre csend terül a tóra. A nyugalom perceit arra használom fel, hogy számba veszem a zsákmányt. Tulajdonképpen elégedett lehetek, hiszen a szíjhurkokban öt vadkacsanyakat számlálok; kettő a nádban ebek harmincadjára került. Alkonyatig még így is jócskán gyarapíthatom a zsákmányt, ha el nem pártol tőlem a jószerencse. De miért is pártolna? Ni, most is erre röpül egy magányos vadkacsadalia, s én csúnyán elhibázom. Pedig „lövésre jött", láttam a lábát, s — apám szerint — ha vadkacsának, vadlúdnak látni a lábát: lőhető. Pontosabban: csak akkor lőhető. Eközben ismét megtelik zizegéssel a magasság. Landolnak a villámgyors csörgőkacsák, s a lomhább testű tőkések. És már alkonyatig nincs szünet, pukkannak a puskák, s a lövések nyomán összerándult szárnyakkal zuhannak a vízre a színes tollú vízimadarak. A sötétség beállta előtt aztán felhangzik a vadászat végét jelző kürtszó. Ki-ki összegyűjti a lelőtt kacsákat, fel-felvillannak a zseblámpák fényei, s indulunk vissza a délutáni gyülekezőhelyre számba venni az első napi zsákmányt s a zsákmányszerzéskor szerzett élményeket. GÁL SÁNDOR 4
