A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-11-04 / 45. szám

Egy igazi bácsi pince

a pincéhez járás a férfiak privilégiuma volt. Az asszonynép évente egyszer — ha a szüretet nem számítjuk — Luca napján ment, mehetett ki a pincéhez. Kolbászt, sült oldalast, disznótoros maradékot vittek ilyenkor magukkal. Luca napján nagy volt a vidámság. Ettek, ittak, mulatoztak. Ök — mármint az asszonyok — fogyasztották el a fölaggatott, „állanyi való szőlő" utolsó fürtjeit is. A rokonok, sógorok, komák Luca napjának estéjén meglátogatták egymást a pincénél.

Borospincéje minden régi bácsi lakosnak volt. A borospince építése-készítése is figyelmet érdemel, annál is inkább, mert az „igazi” bácsi pincékből alig maradt mára öt-hat mutatóban. Ezek többsége is gondozatlan, pusztulásra ítélt, roskadozó építmény.

A borospince építésének az volt az első mozzanata, hogy a jövendő pince helyén „eltakarították a partot". Vagyis a fákkal-bokrokkal, giz-gazzal benőtt domboldalt megtisztították, majd a dombot „levágták egyenesre”. Amikor ezzel az első földmunkával elkészültek, akkor „kivájták a lyukat”. A régi időkben 4—8 méter hosszú lyukat „csináltak”. Amikor a lyukat kiásták, telehordták száraz szőlővenyigével, s azt elégették benne. Az így „kiégetett

A „lyukba” a hordók alá „csontérfákat” tettek. A csontérfa rendszerint vörösfenyő — azaz „rendesfenyő” volt. A csontérfák alá követ, vagy fát helyeztek, hogy ne a földön feküdjenek. A boroshordók a csontérfára kerültek, s faékekkel támasztották ki azokat. A faéket „kötőfának" is nevezték. A „lyuk” hátsó falában volt a „vakablak". Ebben birka-vagy marhafaggyút tartottak, amellyel időnként a csap szárát és „nyelvét" szokták bekenni;

az előbbit, hogy ne dagadjon, az utóbbit, hogy jól forogjon. Télen, a téli pincejárás idején ide hozták le a „lyuki asztalt” és valami padot. A téli hidegek idején ugyanis a présházban nem igen lehetett — még bor mellett sem — „elücsörögni" órákon át. A „lyukban” üres hordót soha nem tartottak. Az üres hordók kint — helyesebben: fent — voltak a présházban. Az üres hordókon kívül a présházban tartották még a prést, ha volt, s a kádakat; de itt volt a „sutyódorong", más néven a „csömöszlőfo” is, a lévó, puttony, fertály és a fickó társaságában. Az utóbbi alkalmatosságok a borkezeléskor használatos, keményfából készült merő- és mérőedények voltak. Ma is használatosak. Közülük a „fickó" volt a legkisebb űrtartalmá. Az a mondás járta, hogy „aki egy fickóval megivott, annak már jókedve volt".

A présház berendezéséhez tartozott egy asztal, amelyet vagy otthonról hoztak — „kopott" asztal — vagy itt „eszkábálták” össze; ez „kecskelábú” asztal volt. Az asztal mellé egyszerű, négylábú, vagy „karospad” került. A „tékát” vagy egyenest a falba építették, vagy pedig fölszegezték rá kampósszöggel. A tékában tartották a poharakat, sonkát, szalonnát, juhsajtot, hagymát, diót stb.

A szőlőtermesztés, szőlőművelés, borászat napjainkban már a tudomány korszerű vívmányai szerint folyik. Az egykori szőlőtermesztés-művelés nyomait már csak itt-ott látni. A „bekerített földek” is lassan eltünedeznek. Az Újhegy gátját már félig elhordták, a Pusztaódalt, egykori növényállományát, szőlőt, gyümölcsfákat 1977 tavaszán egy területrendezés alkalmával a szó szoros értelmében legyalulták a gépek a föld színéről. Ami még — részben — érintetlenül őrzi a régi termelési és gazdasági formát az az öreghegy. Szívem szerinti cselekedet volna meghagyni ezt a domboldalt olyannak, amilyen századokon át volt.

A Pincesorra se ismernének rá nagyapáink, ha valami isteni csoda folytán föltámadnának. A domboldalon ugyan ma is egymás hegyén-hótán állnak a borospincék, de legtöbbjük már az utóbbi 10—15 évben épült „modern" pince, az egykoriakra, az „igaziakra" se kívül, se belül nem hasonlítanak. Nem is borospincék azok mór, inkább amolyan hétvégi házak, nyaralók; némelyikben rádió, hűtőszekrény, sőt televízió is akad . . .

De a régi szokások még élne"k!

A búcsi pincesoron ma sem mehet végig se otthoni, se idegen járókelő, anélkül, hogy valamelyik nyitott ajtóból rá ne köszönnének, szíves hívó szóval: „Gyere már be egy pohár borra . . .”

lyuk” tartóssá, viszonylag szárazzá és szinte változatlan hőmérsékletűvé vált. A lyuk elkészülte után építették fölépontosabban elé a tulajdonképpeni „pincét" azaz a présházat. A falak építése pontosan úgy történt, ahogy a lakóházaké (sárfal), azzal a különbséggel, hogy a présháznak egyáltalán nem készítettek alapot. A szalmával összegyúrt sarat egyenesen a földre rakták. A tető is ugyanúgy készült, mint a lakóházak nád-teteje, csupán annyi volt az eltérés, hogy a présháznak nem készítettek padlást. A falakat, ha jó agyag volt, abból készítették, amit a „lyukból” kiástak. Ha ez homokos volt, akkor a fődásásból hoztak az építkezéshez agyagot. A falakat „betapasztották", elsimították és fehérre meszelték. Kívül a fal tövét 70—80 centi magasságban szürkére festették. Ezt a szürke sávot „ujjal megböködték” — ez volt a fal külső dísze.

13