A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-11-04 / 45. szám

A műszaki főiskola udvarába betért egy fiatal ember, Vaszilij Csagatajev. Meglepődve nézett körül, mintha először látná mindazt, ami réges-rég megszokottá vált. Néhány éven át rótta ezt az udvart, itt pergett le ifjúsága, de nem bánkódott utána: fiatal éveit a megismerésre fordított munkával töltötte, mondhatjuk, ez idő alatt emelkedett fel a magasba, ahonnan jól látható ez a nyugodt, ragyogó esti napsugaraktól felmelegedett nyári világ.

Az udvar kockakövei között gyér fűszálak sarjadtak, s a járókelők sajnálták letaposni, az egyik sarokban nagy szemetes láda állt, nem messze tőle rozzant fabódé, és mellette elhanyagolt magányos öreg almafa éldegélt. Közvetlen a fa mögött egy nagy, legalább másfél tonnás terméskő feküdt, amely ki tudja honnan került ide, s egy kissé messzebb, szinte a földbe nőve, egy XIX. századból itt maradt stabil gőzgép vaskereke.

A bódé mögött öreg kert zöldellt. Most asztalokat állítottak fel ebben a kertben, bevezették az ideiglenes világítást, és úgy, ahogy kell, berendezkedtek. A főiskola igazgatója esti ünnepséget rendezett a frissen avatott közgazdászok és mérnökök tiszteletére. A főiskola udvaráról Csagatajev bement a diákszállóba, pihenni akart egy keveset, és átöltözni az estélyre. Végigdőlt az ágyán, és elnyomta az álom a testi erőnlét azon váratlan érzésével, amely csak ifjúkorban jelentkezik.

Estefelé Csagatajev elment a főiskola kertjébe. Elegáns szürke öltönyét vette fel, és megborotválkozott kézitükre előtt. Távozás előtt, az utolsó pillanatban sajnálkozva nézegette szekrénye sötét belsejét: a szobában levő tárgyak, még ez a szekrény is, hamarosan elfeledkeznek róla, de még ruhájának a szagáról is, és lehelete örökre eltűnik erről a helyről.

A kertben már játszott a moziból meghívott zenekar, az asztalokat egyetA BOLDOGSÁG KÖZEL JÁR AZ EMBERHEZ

len hosszú sorba állították, és felettük érős fényszórók égtek, melyeket a villanyszerelők ideiglenesen a fák közé akasztottak. A könnyed, szinte légüres nyári éjszaka kupolája ráborult az ünnepély közönségére, s az éjszaka egész szépsége ezekben a nyílt és meleg távlatokban, az ég meg a növényzet csendjében nyilvánult meg.

Szólt a zene. A fiatalok ott ültek az asztal mellett, készen arra, hogy szétszéledjenek a haza földjén, készen, hogy építsék a saját meg a mások boldogságát.

A zenész hegedűje néha elhalkult, s úgy szólt, mint valami távoli, egyre gyengülő hang. Ilyenkor Csagatajev úgy érezte, hogy valahol a szemhatáron túl valaki sír, és segítségül hívja. A hegedű hangja ismét magasba szárnyalt, hangja nemcsak panaszkodott, de hívott is — jöjj és ne térj vissza.

Hamarosan megkezdődött a tánc meg a mókák — az ifjúság szokásos ünnepsége. Csagatajev elnézte a közönséget meg az éjszakai természetet; hosszú élet állt előtte a földön, még sokáig dolgozhat, várja a boldogság, mégpedig annyi, amennyit másoknak képes nyújtani.

Csagatajevval szemben egy csillogó fekete szemű ismeretlen fiatal nő ült sötétkék, nyakig begombolt ódivatú ruhában, s ez esetlen és bájos külsőt kölcsönzött neki. A lány nem táncolt, lehet, hogy feszélyezve érezte magát, vagy talán nem tudott táncolni, és le sem vette szemét Csagatajevról. A lánynak megtetszett a fiú barna arca, nagy, tiszta szeme, amely jóindulatúan és komoran meredt rá, tetszett széles, titkos érzésekkel teli szívet rejtegető mellkasa, és tetszett a lágy, puha vonalú száj, amely egyaránt képes sírni és nevetni. A lány nem is palástolta rokonszenvét, és rámosolygott Csagatajevra; a fiú ettől zavarba esett, és nem viszonozta a mosolyt.

Az általános jókedv egyre fokozódott. A végzett diákok — közgazdászok és mérnökök — leszedték az asztalokról a virágokat, füvet téptek a kertben, és a lányoknak ajándékozták, vagy pedig egyenesen sűrű hajukra szórták. Megjelent a konfetti is, ez is emelte a jókedvet. A Csagatajevval szemben ülő lány eltűnt — már ott

táncolt a tarka papírokkal teleszórt kerti ösvényen, s látszott, hogy jól érzi magát.

Az asztal mellett ülő lányokat is boldoggá tette a kollégák figyelmessége, meg a környező természet és a végtelennek ígérkező jövőjük előérzete, amely a halhatatlanság reményét csillogtatta. Csupán egyetlen lány ült ott, akinek haján se virág, se konfetti. Senki se hajolt feléje tréfás vagy kedves szavakkal, de mégis mosolygott, mintha jelezné, hogy ő is részese a közös ünnepnek, és kellemesen, vidáman tölti az estét. Nem túl fiatal arca az első pillantásra nem is volt vonzó, de ha jobban szemügyre vette az ember, gyönyörűnek találta kicsi szemét: színe bizonyára felemás volt, két szeme nem egyformán csillogott a fényben, tekintete naivságot és figyelmességet tükrözött, akár egy magányosan növekedő gyermeké. Élénk érdeklődéssel nézegetett körül és mosolygott. Hirtelen egy ott felejtett rózsát vett fel a szomszédos üres székről, és hanyag, közömbös mozdulattal hajába tűzte, úgy tett, mintha azt vette volna el, ami már régen megilleti, csak éppen elfelejtették neki ajándékozni. Közben a lélekben kiegyensúlyozott ember diadalmas tekintetével nézett maga elé, s félszeg öröm mosolya suhant át arcán . . . Csagatajev látta mozdulatait, de hirtelenében nem értette meg. Már unta a hosszú estélyt, és távozni készült. Ezalatt a lány, a hajába tűzött virággal, eltűnt valahová. Az est vége felé járt, a csillagok egyre nagyobbak lettek, leszállt a késő éjszaka.

Csagatajev elment a fák mellett, és megpillantotta a nem túl fiatal arcú, felemás szemű nőt. Ott állt a fák árnyékában, és figyelte a táncolókat.

Csagatajev odalépett hozzá és meghajolt. A lány kezet nyújtott, és kölcsönösen bemutatkoztak. A nőről kiderült, hogy most végezte el a vegyi fakultást. A fiú, bár jómaga nem tudott táncolni, felkérte, de a lány kitűnően táncolt, és úgy vezette a zene ütemére, ahogyan kell. Szeméből valami belső tűz jóságos melege áradt, arca megszépült, és teste bizakodóan simult a partneréhez. Csagatajev teljesen átadta magát kellemes érzéseinek. A homályos gyermeki emlékekhez hasonló nyugalom és boldogság áradt ebből az idegen, ismeretlen nőből, akivel bizonyára soha többé nem találkozik: gyakran ott él mellettünk a boldogság, de észre se vesszük, és elkerüljük örökre.

A zajos mulatság egész virradatig tartott; azután a kert elnéptelenedett, a vendégek szétszéledtek, csupán az élettelen holmi maradt vissza. Csagatajev és új ismerőse, Vera, megindultak a hajnali pírban fürdő városba. A fiú messze vidéken született, de mégis úgy szerette ezt a várost, mint sajátját, és hálás volt azért a sok-sok évért, amit itt tölthetett, hálás volt, hogy itt tanulhatott, és a kezdetben idegen emberek sok örömmel ismertették itt meg szívét. Elnézte a lányt — arca megszépült, és a kelő nap fényében szinte ismerősnek tetszett.

Múltak a percek, az ég egyre magasabb és derültebb lett, a reggeli nap szakadatlanul ontotta testéből a föld legnagyobb kincsét — a fényt. Vera némán lépdelt. Csagatajev olykorolykor hosszan elnézte, s csodálkozott, hogy miért nem tetszett meg neki egy csapásra, az első pillantásra.

Most, hogy közelről látta az elcsigázottság okozta ráncokat a lány arcán, arckifejezését és felemás szemét — az egyik barna volt, a másik kék — meg lágyan duzzadt ajkát, ennek a nőnek, titokzatos átszellemültségét, az iránta érzett gyengédsége hirtelen egészen elbátortalanította, és szinte szégyenkezve gondolt arra, hogyan latolgatta szép-e vagy sem, mert hiszen ez a nő gyönyörű volt.

— Fáradt vagyok, maga sem aludt — mondotta Vera — Búcsúzzunk.

— Semmiség, — válaszolt Csagatajev — hamarosan elutazom, maradjunk együtt még egy kicsit.

így hát továbbmentek, rótták a hoszszú utcákat, egy helyen megálltak.

— Itt lakom — mutatott Vera egy magas, új épületre.

— Elkísérhetem egészen az ajtajáig? Ha nem lehet, hát bocsásson meg —

ANDREJ PLATONOV

és viszontlátásra, jó éjszakát... Én is fáradt vagyok, olyasmiket mondok, amit nem is illik . . .

— Nos, rendben van — mondotta a lány, és meghívta magához.

A szokásos bútorokkal berendezett, függönyökkel teleaggatott tágas szoba valahogy szomorú és sivár képet nyújtott, mintha valaki hiányozna innen, mintha gazdája régen eltávozott volna, és nem gondolna többet a lakással.

Vera levette nyári kabátját, Csagatajev megállapította, hogy egy kissé teltebb, mint amilyennek az utcán látszott. Vera azután a háztartási holmi között kezdett matatni az egyik sarokban, bizonyára teával akarta megkínálni vendégét, de Csagatajev kérte, hogy ne fáradjon, a nő viszont makacskodott, ott sürgölődött a szoba homályos, függönnyel félig eltakart sarkában, és egy jó darabig hátat fordított a vendégnek. Egy kis idő múlva Csagatajev észrevette, hogy Vera ott áll mozdulatlanul, és semmit sem csinál.

— Mi van magával? — kérdezte Csagatajev. — Bizonyára nagyon elfáradt? Ha megengedi, elmegyek.

Vera hallgatott, s Csagatajev a lány vállának rándulásából megértette, hogy némán sír, csak a könnyek omlanak szeméből, igyekszik megmerevíteni arckifejezését, nehogy felzokogjon.

Csagatajevra szörnyű hatással voltak a könnyek, és szégyenkezett, mint aki vétett, mintha akaratlanul valami bűnt követett volna el.

Vera feléje fordult.

— Tudja... Bocsásson meg, nem vagyok teljesen jól. Hamarosan anya leszek. . . Azaz nem is olyan hamar, de gyermeket várok — mondotta, s már össze is szedte magát, zsebkendőjét arcához emelte, hogy leszárítsa könnyeit. — A férjem nemrégen halt meg, s a gyermek, ha megszületik, nem ismer majd apát, s az anya egyedül kevés lesz neki. .. Ugye igaz? Kevés lesz?

— Igen — hagyta rá Csagatajev.

Felállt. Ideje volt a távozásnak.

Vera odalépett hozzá, s a fiú megkérdezte tőle:

— Miben halt meg a férje, mi baja volt?

— A sebeibe halt bele, alezredes volt, és végigharcolta az egész háborút. Ide szállították az egyetemi kórházba. Kezdetben javult az állapota, egyszer . . . azaz nem, kétszer haza is jött. Azután különböző vesekomplikációk

10