A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-10-21 / 43. szám

B

gy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt p Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánoson állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövű fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

— Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságoson csöndes, — mondta öreg barátom. — A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska „zajgásából" én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepek a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani ...

— Tarts velem. — folytatta barátom. — Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dűlőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.

— Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk” bánt . . .

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvű elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól, (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta” az aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

Sándori elvörösödve mondó:

— Kérlek, ne nézz hátra ... Az én kedvemért. . . Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

— Szervusz, kapitány!

(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)

Nem volt feltűnően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de

öreg» sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerűsége és a sok munka, sok pihenés, (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyű menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap leteltével sajátkezűleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte típusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr kesztyűbe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyú volt verve és rövid zsemlyeszínű bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.

— Szervusz, kapitány! — ismételte foghegyről vetve a szót.

Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg vadászkalapját.

— Régen láttalak, kapitány!... A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm .. .

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva, csakhamar eltűnt lovasnőjével az út kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és

mint általában mindig, most is dühös gúnnyal kezdte:

— Szeretem ezeket a „fölvilágosodott”, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szociálizmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, — ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, — a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. H,ej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:

— A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kelleng küldeni, hanem ide Európába, a „modern” hölgyek közé, mert itt nagyobb szüksége volna a térítés munkájára.

így szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:

— Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinned, csak a nevelése volt elhibázva. Rács-: ky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt,

KRÚDY GYULA

mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai leheltek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civil-életben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy- Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni és birkózni tanította meg Klórót, a többi az jött magától. Azaz, a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bújja!” De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisán védte fiatal húgát: „Ugyan

kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.”

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések utón elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha kis húgát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én

otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevésszavú emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

S mi történt ekkor?

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfisoknak való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot, öreg koromban kell hébekorba újságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és azért volt jó a középkor. . .

. . . Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltűnt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:

10