A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-30 / 40. szám
Volt olyan időszak a csehszlovákiai magyar irodalomban, amikor árgus szemek egy-egy regény napvilágra jöttekor azt vizsgálták — jobb ügyhöz méltó szenvedéllyel — vajon az újszülöttben azt tisztelhetjük-e végre, akit már oly régen várunk — vagyis: a szlovákiai magyar regényt. A felfokozott izgalom rendszerint hamarosan lecsillapodott, néhányan csalódottan legyintettek, s ez a mozdulat sokatmondó volt: ismét egy középszerűre sikeredett könyv, amelynek nyilvánvaló értékeit — az író legőszintébb igyekezete ellenére — elhomályosítják gyengéi, no de ami a legfontosabb: nem katalogizálható „a szlovákiai magyar regény” címszó alatt, tehát a süllyesztőbe vele. (Panaszkodni szoktunk prózaíróink terméketlensége miatt, de ha utána számolnánk, hány prózai művet hajítottunk ki végérvényesen emlékezetünkből, talán komolyan elcsodálkoznánk a végösszeg nagyságán.) Ma már beláthatjuk, hogy a szlovákiai magyar regény megszületésére várakozni: meddő tevékenység volt. Még szerencse, hogy egyetlen író sem vette komolyan a kritikusok sóvárgását és nem fogott bele ebbe a regénybe. Alighanem ösztönösen megérezték (ami mások számára is nyilvánvalóvá vált idővel), hogy egyetlen műben összegezni a csehszlovákiai magyarok múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos kérdéseket — emberi erőt meghaladó feladat. A kritikusok is belátták, hogy íróinktól nem az átfogó, a teljes valóságot ábrázolni kívánó történelmi tablót kell számon kérni, hanem sokkal inkább a művészileg értékes alkotásokat. Ám nem titkolhatjuk, hogy még ma is kedvesebbek számunkra azok a művek, amelyek közvetlenül a csehszlovákiai magyarokról, sorskérdéseinkről szólnak, mint azok az alkotások, amelyek látszólag kitágítják a kört és általános emberi problémákkal foglalkoznak, vagy éppen az ellenkezőjét cselekszik: néhány ember egymáshoz fűződő kapcsolatát veszik bonckés alá. Ez a tény — akárcsak a fent említett időszak „elvárása” — valószínűleg önismeretünk elégtelenségével, hiányosságaival, fehér foltjaival kapcsolatos. Érthető, hogy mindenekelőtt az írótól — aki nemcsak másokhoz, de mások helyett is szól —, a művészembertől várjuk, hogy a csehszlovákiai magyar valóságot hitelesen ábrázolja, de közben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez nem kizárólag az ő feladata, elvégre történészek, szociográfusok és néprajzkutatók is vannak a világon, akik mindmáig sok mindennel adósaink. A csehszlovákiai magyar írót mindig nagy felelőssége tudatosítására intették, s a temérdek elvégzendő munkával ijesztgették. Nem csoda, ha ebbe sokan belefáradtak vagy éppen görcsösen igyekeztek megfelelni a várakozásnak, még akkor is, amikor tudták, hogy nincs elég erejük és kitartásuk hozzá. • * • A csehszlovákiai magyarság történetének van egy — jóllehet rövid, mégis fontos — korszaka, amelyről sokáig nem illett beszélni. Arról a második világháború utáni három esztendőről van szó, amely igen sok megpróbáltatást és szenvedést tartogatott a csehszlovákiai magyarok számára. Íróink is többnyire átugrot-LACZA TIHAMÉR tók ezt az időszakot s ha már végképp nem tudták kikerülni, néhány mondatnyi utalással gyorsan napirendre tértek felette. A hatvanas években több olyan alkotás született, melynek cselekménye a jelenben vagy a közelmúltban játszódik ugyan, de bizonyos események szorosan összefüggenek az 1945-től 1948-ig terjedő korszakban történtekkel. Ügy látszik a hetvenes években jött el az ideje annak, hogy az említett időszakot alaposabban megvizsgáljuk, illetve jelentkezzék az író, aki megpróbálja művészileg is ábrázolni. Hogy Duba Gyula volt az, aki végülis vállalkozott rá — talán nem is meglepő, nevezetes szociográfiai műve — a Vajúdó parasztvilág — megjelenése után szinte magától értetődőnek tartottuk, hogy elszánja rá magát. Már korábban bizonyította, hogy az adott korról sokat tud, nem kell könyvtárakban forrásmunkák után kutatnia, hogy hiteles képet rajzoljon róla, az eseményeket is jól ismeri, írói képességei is alkalmassá teszik őt ennek a komoly feladatnak az elvégzésére. Ha szemügyre vesszük Duba Gyula eddigi írói pályafutását, felfigyelhetünk egy sajátságos fejlődésre: humoristaként kezdte, s ekkor még jobbára embertársai hibáira, gyarlóságaira, mindennapjaink fonákságaira figyelt oda; később komoly hangvételű, önvizsgáló elbeszélések írójaként folytatta, aki a világban elfoglalt pillanatnyi helyét és az idővel változó életérzését kísérelte meg rögzíteni — váltakozó sikerrel, hogy aztán szociográfusként és az Ívnak a csukák írójaként eljusson legmeghatározóbb élményeinek forrásvidékére: a gyermekkorba, s feltörje bensőjének legféltettebb burkát. Tehát közel huszonöt évig tartott amíg „önmagához” sikerült eljutnia. Nem véletlen, hogy új regényének, az Ívnak a csukáknak a hőse egy, a kamaszkorból már éppen kilábaló fiú (Nagybene Péter), aki — számos jel utal rá — az író alteregója. Sőt, azt kihangsúlyozandó, hogy a regény színtere valóban az író gyermekkora (helyesebben: fiatalkora), a további fontos szereplők (Körtefejű, Bakai Jóska) is fiatalkorúak még, és Péter barátai. Az ötödfélszáz oldalas regény majd’ háromnegyed része az 3* kalandjaikat, mindennapjaikat meséli el. A főszereplő természetesen Péter, bár meg kell mondani: nem tipikus főhős. Az események többnyire nem vele történnek, hanem inkább körülötte zajlanak; ő csak megfigyel, elraktároz — tehát többékevésbé passzív szemlélő (s persze egy kissé intelektuális alkat is), aki elsősorban lelkileg fejlődik. Ez a nyilvánvalóan érdekes folyamat azonban nem hajtóereje a történetnek, legalábbis az író nem hangsúlyozza ki ezt. Duba Gyula szándéka ugyanis az volt, hogy egy délszlovákiai magyar falu (regénybeli neve: Füzesnyék) háború utáni felocsúdását, életét és megpróbáltatásait mutassa be. Az író a krónikások alaposságával minden fontos vagy annak vélt eseményről tudósít. A krónikás azonban nem a narrátor szerepét tölti be, észrevehetően szoros szálak fűzik Péterhez, olyannyira, hogy az ő szemével látja és láttatja a történteket, noha ugyanakkor Péterről is sok mindent elárul, kivált amikor a Lenke iránti érzelmeiről esik szó. Közvetlenül csak azokról az eseményekről értesülünk, amelyeknek Péter is szemtanúja volt, s ez nem mindig szerencsés dolog. Péter ugyanis a kamaszok törvényei szerint éli az életét, szívesen csatangol barátaival a mezőn, a folyóparton, sőt kisebb-nagyobb csínytevésekre is kapható — s ezekről az író részletesen beszámol, sokszor a kelleténél is aprólékosabban, miközben egyéb fontos eseményeknek egyáltalán nem vagy csak kevés hely jut a regényben. Az olvasó joggal kifogásolhatja az összefüggések mélyebbrehatoló elemzésének hiányát. Ezt a felnőttek sorsának ábrázolásával lehetett volna pótolni, hiszen elsősorban mégiscsak őket érte a trauma, a felnőttek azonban csak jelen vannak a könyvben, s még Péter szüleiről is alig tudunk meg valamivel többet. Az ágyhoz kötött nagyapa figurája még a legárnyaltabban megrajzolt; a detektoros rádió jóvoltából — melyet Péter készített neki — rendszeresen tájékozódik a külvilág eseményeiről, ő informálja a füzesnyékieket róluk, de az izgató kérdésekre, a miértekre ő sem tud kielégítő választ adni. Mint ahogy tanácstalan a kommunista Kis Mihály is, a nagyapa vitapartnere, akit a sors iróniájaként Csehországba deportálnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a kamaszok még kevésbé értik az egészet, s egyébként is fontosabb számukra, hogy alaposan kiismerjék a természet titkait, az állatok szokásait és főleg saját érzelmeiket. Ügy látszik, az író is egyetért velük, mert részletesen leírja kalandjaikat. A detektoros rádió készítésének ismertetése olyan aprólékos, hogy ennek alapján bárki elkészítheti. A halak és a nyulak szokásairól az író egy biológust is megszégyenítő alapossággal számol be. A beteg katonaló kikúrálásának leírása pedig nemcsak megható, de szakmailag is hitelesnek tűnik. Mindezt érdeklődve olvassuk, sőt néha még lélegzetvisszafojtva is, de egy idő után erőt vesz rajtunk a nyugtalanság: most már szeretnénk valami másról is hallani, főképp azokról a drámai feszültségű eseményekről, amelyek lejátszódnak a faluban. A színrelépő felnőttek azonban mintha csak holmi szeméremből igen szűkszavúan nyilatkoznak. Inkább csak sejtjük, hogy alighanem a jobb idők jöttére várnak és ezért türelmesen, zokszó nélkül fojtják magukba keserűségüket, gondolván, hogy így hamarabb vége szakad a megpróbáltatásoknak. Mondom: ezt az olvasó inkább csak gyanítja, nem az író ábrázolja így. A regény cselekménye nem nevezhető fordulatosnak: csak az történik meg benne, ami az adott korban egy jellegzetes délszlovákiai magyar faluban megtörténhetett: csehországi deportálás, kitelepítés, kocsmai verekedések, csempészkedés, orvvadászat stb. Jól sikerültnek érzem az indítást, a Nagybene család visszatérését a front miatt kiürített faluba. Duba ebben a részben a lényegre koncentrál, nincsenek felesleges kitérői, mindennek, amit leír, szerepe van. A későbbiek során ez a figyelem lankadni látszik, az érdekes leírásokat túlhalmozza, ugyanakkor sokszor ismétli is önmagát. Különösen az epizódfigurákkal nem tud mit kezdeni: gyakran beléjük botlunk (leginkább a kocsmában , és szinte mindig ugyanazt művelik. Kalmi, a félnótás legény poharakat rágcsál vagy a nyelvét döfködi; Tyúkász, a hordótolvaj állandóan iszik; Gamó, a nem éppen tiszta múltú csendőr pedig mindúntalan fenyegetőzik és ordibál — egyébként ő és a nem sok vizet zavaró komiszár képviselik az államhatalmat a faluban. Ismét le kell írnom: hiányzanak a regényből a markáns felnőtt hősök; az ő egyéni drámáik ábrázolásával feszültséget és lendületet vihetett volna regényébe az író. Füzesnyék helyét nem nehéz kijelölni a térképen: valahol ott kell lennie a Garam és az Ipoly által behatárolt területen. De ez csupán földrajzi meghatározás, mert valódi helyének kijelöléséhez ismernünk kellene a történelmét is. A falu múltjáról, a lakosság osztálytagozódásáról azonban nem sok szó esik a könyben. • • • Ügy érzem, az írónak az arányok harmóniáját nem sikerült megteremtenie. Helyenként nagyon szépek és plasztikusak a leírások, az ember gyönyörködve olvassa, aztán váratlanul egy semmitmondó rész következik. Tiszteletre méltó terjedelme ellenére is torzónak tűnik ez a könyv, hiányzik belőle a drámai feszültség, a valóságos konfliktus. Péter számára például az a felismerés jelenti a legnagyobb megrázkódtatást, hogy Lenke Bálinthoz jobban vonzódik, mind hozzá, noha amikor erre rádöbben, már úgy is egyre megy, hiszen Lenkéék már minden holmijukat felpakolták arra a tehervonatra, amely Magyarországra viszi őket. És végezetül egy, talán meghökkentő vallomás: kénytelen vagyok beismerni, hogy Duba Gyula új könyvét tulajdonképpen csak fenntartásokkal nevezhetem regénynek, sokkal inkább illik rá az a jelző; történelmi olvasókönyv. Aki elolvassa, azt hiszem, igazat ad nekem. TÖRTÉNELMI OLVASÓKÖNYV (Duba Gyula: ívnak a csudák) 11
