A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-30 / 40. szám
Lakótelep, házrengeteg. A házak kivétel nélkül szürkék. Egy szürke Trabantot ápolgató ember útbaigazít. Nagy nehezen meglelem a keresett címet, és belépek a lépcsőház szürkére mázolt ajtaján. A szürke színű postaládák egyikén meglelem barátom nevét. Kinyitom az ugyancsak szürkére mázolt liftajtót, megnyomom a gombot, majd újra megnyomom, aztán összeszorított fogaim között kibuggyantok egy káromkodásnak szánt szürke közhelyet. Ezek után nekivágok a szürke gumipadlóval burkolt lépcsősornak és a szürke falú lépcsőházban felkullogok a kilencedik emeletre. Közben azt leltározgatom, hogy a szürke falfesték alatt lényegében szürke a homok, a kő, a cement, a beton, tehát a panel. Kifújom magam, aztán megnyomom a szürke színű műanyag csengőgombot. — Jó színben vagy — mondom az ajtót nyitó beteg barátomnak, akinek néhány nappal ezelőtt operálták le jobbszeméről a szürkehályogot. Aztán, ahogy ez beteglátogatáskor dukál, kezébe nyomom az egy palack figyelmességet: (Badacsonyi szürkebarát). Ezt szereti. Tényleg beteg lehet szegény, mert a kettős célzást sajnos nem érti meg. Az előszoba falán szürke a tapéta. A nappaliban a szőnyeg színe szürke, meg a villanykapcsolók, a konnektorok, a műanyag padlószegély s a szőnyeg alól kivicsorgó gumipadló... a mennyezeten végighúzódó villanyhuzal, a tévé képernyőjét szegélyező peremléc, az otromba radiátor. Szürke dolgokról beszélgetünk. Hogy az orvosok tartották a markukat, hogy az ápolónők, a műtősök, a portások is tartották stb. Beszélgetés közben tovább leltároztam s megállapítottam, hogy beteg barátom is tetőtől talpig szürke, mert hiszen szürke a papucsa, mint az én papucsom volt, szürke a pizsamája, és a haja is szürke, amilyen az én hajam lesz. Ez az irdatlan szürkeség csak akkor lett hirtelen feltűnő, amikor elém rakták a kávét s a kávé színe csodák csodájára nem szürke volt, hanem fekete. Ezek után még jobban körülnéztem a lakásban, ahol szürkének találtam még a mosógépet, a háztartási robotot, a vízcsapokat, a gyerekek néhány játékszerét, az iskolásfüzetek borítólapját, a konyhabútort, a telefonkészüléket, a varrógépet, a nagymama haját, ruháját és szemüvegtokját, a hajszárítót és a konyharongyot, valamint a mennyezeten díszelgő nyirkos folt penészvirágait, ami nyilvánvalóan a fölső lakótárs csőrepedt illemhelyéből, illetve az építők felelőtlenségéből, a karbantartó házkezelőség nemtörődömségből származhatott. Eddig a tréfa. Csakhogy a fentebb elmondottaknak a fele se tréfa, a fele se túlzás, csupán az elenyésző hányada. A többi komoly és hamisítatlan valóság, ráadásul nemcsak a szóbanforgó barátom környezetének szürke valósága, hanem mindannyiunké. Egy újsághírrel fordítom komolyra a szót: „A környező színek nagy mértékben befolyásolják az ember viselkedését. A londoni Blackfier-híd például, amelyen rekord mennyiségű öngyilkosságot követtek el, fekete volt. Amikor zöldre festették, az öngyilkosok száma a korábbi egyharmadára csökkent. A Rord gyár csarnokaiban pedig, amikor a szürke falakat színesre festették, a termelés húsz százalékkal nőtt. Svájcban komplex kutatásokat végeznek a pszichológiai reakciókkal, amelyeket a színek váltanak ki, a francia kórházakban pedig meleg színeket próbálnak alkalmazni a betegek gyógyításának elősegítéséhez.“ Eddig a korántsem meglepő újsághír. Mert úgy vélem, még csak tudós emberekre sincs szükség annak megállapításához, milyen fokon romlik le például borús, szürke időben az ember lelki- és fizikai állapota. Ezt mindenki önmagán tapasztalhatja. A szimbolizálás legkisebb szándéka nélkül állítom, hiszem, hogy a füstködöktől egyre gyakrabban nyomasztó szürkét öltő firmamentum nemcsak biológiai, de felmérhetetlen pszichés károsodásokat is okoz a huszadik századi ember életében. Tényleges károkat. Mindennek megakadályozása egyelőre aligha tekinthető reális feladatnak — még akkor sem, ha a városok fölött összegyűlő füstfelhők tömege nem más, mint az ember közvetett kezemunkája. Az ember egyelőre két dolgot tehet: igyekszik a legkisebb mértékben szenynyezni a maga környezetét, ugyanakkor az elkerülhetetlen károsodások mérlegének másik serpenyőjére is kiokoskodik valamit, hogy az egyensúly helyreálljon. A színek vonatkozásainál maradva tehát — arra gondolok, hogy ha már egy kipusztított zöldövezet helyén kényszerűségből, vagy meggondolatlanságból lakótelepet építünk, akkor erkölcsi kötelességünk legalább pótlólag visszaállítani, imitálni a természet színvilágát, színharmóniáját. Mert a természet ízlésében nyugodtan megbízhatunk. Az csalhatatlan. Az ember színérzéke viszont nem mindig a legjobb s nem mindig csalhatatlan. Valamiben azonban egységes. Abban, hogy a természet színvilágát egyhangúlag elfogadjuk. Mert ugye, a fű zöldjét még eddig senki sem akarta ellilásítani. Ennél az állításomnál hirtelen elbizonytalanodom, mert eszembe jut a betonlelkű virágkertész, aki egy morbid ötlettel kitenyésztette a kék szegfűt. Ha igaz, olyan módon, hogy közönséges tintát öntött a virág gyökereire s „eszi, nem eszi — nem kap mást" alapon megvárta, amíg a növény a földből a levél szirmaiba szívta a kék festékanyagot. így született meg a kék szegfű. Hogy miért, minek? Ki tudja? Mindenesetre van már kék szegfű, s az embereknek még tetszik is. Félszegen ugyan, de merem remélni, hogy ezt a virágtorzót nem követi majd a fekete búzavirág, a szürke margaréta s a barna pipacs. Bár nem lehet tudni. .. Mindenesetre a valóságot legjobban megközelítő állítás egyelőre még az, hogy az emberek nem szeretik a szürkét. Talán még a kispolgárok sem, akik a szürke színű langyos iszapban ücsörögve, minden őket érintő rendkívülitől rettegve egyelőre úgy vélik, hogy a hóvirág úgy szép, ha fehér. Még akkor is, ha egyesek szerint ez ócska konvenció. Nem szeretem a szürke színt, de szeretem az elefántot és eszem ágában sincs ezt a kedves, behemót állatot narancssárgává tenyészteni, pedig a narancssárgát a maga helyén kimondottan szeretem. Nemcsak narancsgyümölcsben, de szőnyegben, lámpaernyőben könyvborítóban is. Ingben nem. Kivált ha zöld nyakkendővel párosítják, fekete cipővel és citromsárga zoknival, kivált ha deres halántékú férfiak, agg szeladonok. Mindez már persze egyéni ízlés kérdése, mint ahogy az is, hogy tintában a feketét, női bőrben a kreolt, medvében a barnát is, szürkét is, kávéban megintcsak a feketét, égben a kéket, szegfűben a vöröset, háztetőben a pirosat szeretem, írógépem is piros színű. A régi fekete volt, borongós verseket írtam rajta. Mostanában meg már csak kézzel írok verseket. Nyilvánvaló, hogy vannak vidám és nyomasztó színek. A ravatalozókat általában nem szokás citromsárgára festeni és rózsaszínű koporsóban is legfeljebb Dali mester akar majd temetkezni, ha egyáltalán akar majd temetkezni, amit erősen kétlek. Az efajta vakmerőséghez keveseknek van bátorsága. Ezzel szemben megszámlálhatatlanul sok ember veszi magának a bátorságot, hogy tenyészti, tervezi, gyártja, forgalmazza a szürkét. Legyen az épület, lakóház vagy iskola, irodaház vagy hangversenyterem, gyerekjáték vagy iskolásfüzet, vízcsap vagy csengőgomb műanyagból, legyen az akármi, de az aztán szürke még akkor is, ha az színes televízió. Ha túlzók, vagy ironizálok — mérgemben teszem, mert mérges vagyok, dühös, azokra a névtelen és neves tervezőkre, építészekre, gyártókra, mázolókra és döntnökökre, akik környezetünk szürkeséget szaporítják. És talán azokra vagyok a legdühösebb, akik nem döntenek, akik a legtöbbször ráhagyják a rosszízlésű illetéktelenekre, hogy milyenre készüljön ez vagy az a használati tárgy, az ilyen vagy olyan rendeltetésű épület, lakótelep, város. Ezt a döntést ráhagyni csak egyetlen illetékesre, a természetre lenne szabad. De a természet csak önmagát építi — okosan és célszerűen, úgy, hogy alapanyagot szolgáltat az embernek, amiből aztán az ember a feldolgozás útján építi tovább a saját világát. A természet nem épít házat, csak adja hozzá a sokszínű és sokféle alapanyagokat, amelyeket aztán az ember sokszor szürkére fest. Például a fát, a legnemesebb és legszebb anyagot. Tudom, nagyon nehéz lenne nyomon követni annak a bonyolult gyakorlati folyamatnak a mozgását és összefüggéseit, melynek futószalagjairól lekerül a szürke telefonkészülék, a szürke gumipadló, a kívül-belül szürke lakóház, a szürke akármi. Keveset értek a technológiai eljárásokhoz, de vannak sejtéseim. Például arról, hogy tömegszériákban olcsóbb is, egyszerűbb is akármit egyformára gyártani. Ez rendben is lenne, ebbe még bele tudnék nyugodni, ha meggyőzően hihetném, hogy mindez attól olcsóbb és egyszerűbb, attól gazdaságosabb, ha a tárgyakat szürkére készítjük. Mert ezt nem hiszem el. Azt ugyan tudom, hogy a házgyári épületelemeket lényegesen olcsóbban állítjuk elő, ha meghagyjuk az építőanyag alkotó- ! elemeinek eredeti színét, mint például a betonpanelét, ami tudvalévőén szürke. Csakhogy házak ezreit és lakóte- . lepek tucatjait tartom nyilván — olyanokét, ahol az eredeti betonszürkét ; még annál is szürkébbre festették. Mindehhez festék kellett, állványozás, ; munkaerő, miegymás — tehát pénz, sok pénz. Egyszóval: pazaralunk is, amikor szürkésítünk. Cjabb ok az illetékesek felelősségre vonására. Tudom, nem lehet népszavazást tartani az ügyben, hogy eldöntsük, milyen legyen a tömbház színe. Nem is kell. Erre a tervezők a hivatottak, nekik kell tudniok, hogy vannak hideg és meleg színek, barátságosak és irtóztatok. Hogy a szürkeség az embert elszakítja a természettől, s hogy ebben a műveletben közreműködni bűn, mert e folyamat csak a neuraszténia jelöltjeit szaporítja, ami pedig sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem lehet érdeke. Hiszem, tudom, a társadalmi fejlődésben már régebben eljutottunk odáig, amely ponton már világosan felismerhető kell legyen, hogy színérzékünk igényesebb, vagy igényesebbnek kellene lennie annál, mint ahogy azt a látványok kielégítik. Természetesen nem a vásári tarkaság, a lövöldéi színvilág után áhítozom, hanem a színek harmonikus rendjének, az esztétikusabb környezet látványának kialakítását sürgetem, mert úgy vélem, hogy a természetet jobb utánozni, mint lerombolni. KESZELI FERENC 10
