A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-30 / 40. szám
eréhez la femme! — ke|| resd a nőt! — mondják a franciák. Amit úgy kell érteni, hogy mindent a férfiak csinálnak, de többnyire asszonyok irányítják a cselekvő kezet. Bizonyítható, hogy a háborúk hátterében is ott lappang a női ármánykodás. De vajon illik-e a fenti mondás a művészek világára is? De mennyire! Jó példa erre a Szlovák Nemzeti Színház népszerű „Branyija", Branislav Koreň színművész. Az ő életébe is alaposan beleszóltak a nők. — Igaz-e Branyikám? — Hát ha az „istennőket" is nőknek számítjuk, akkor van valami a dologban. Mert hát az alkotás ihletét Zeusz és Mnemoszyné kilenc lányának egyike, a színjátszás múzsája lehelte belém. Az, hogy színész lettem, az anyám érdeme. Sajnos, egy másik istennő, a görögöknél Tykhé, a római mitológiában Fortuna, mindig akkor SZÍNÉSZEKKEL négyszemközt tekintélyű igazgatója, hogy továbbtanulás céljából ösztöndíjasként egy évre a pécsi színházhoz küldött. Nagy erőpróbát jelentett ez abban az időben, ám még több feljődést. Hiszen egyetlen idény alatt 25—30 új darabot is be kellett tanulni, s ráadásul nyáron Kaposvárott, Baján és Mohácson is felléptünk. — Pécsről hová mentél? — Vissza Pestre, ahol a Nemzetinek szerződött tagja lettem. Ezekre az időkre azonban rossz szájízminiszter béna édesanyja szintén végignézte a darabot. Annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Előadás után pedig a miniszterrel együtt gratulált alakításomhoz. — Branyikám, még rádiós koromból tudom, hogy sokat segítettél a mi csehszlovákiai magyar művelődésünknek is. — Valóban sokszor szerepeltem a Csehszlovák - Rádió magyar főosztályának adásaiban. Sőt évekig rendezőjük is voltam. De más vonalon is igyekeztem a hazai magyar kultúra segítségére lenni. Az egykori Faluszínhózban jó néhány darabot rendeztem, s később a Magyar Területi Színházban is, a Szlovák Színművészeti Főiskola magyar nemzetiségű hallgatóit pedig tanítom. Köszönetét, elismerést azonban sohasem kaptam. Annyira nem, hogy a MATESZ még a bemutatóira sem hív meg. Pedig hát ma is érdekelne, hogy milyen úton haladnak. hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ám akadt életemben egy olyan „földi asszony" is, aki akkor fogott kézen, amikor úgy éreztem, összeomlik körülöttem a világ. — Úgy látom jócskán tanulmá- s nyoztad a görög mitológiát ráérő idődben. De most talán mesélnél valamit arról, hogyan is lettél szí- | Inész. — Nos, amint tudod, martini születésű vagyok. Apám újságíró volt, Gottwald elvtárssal dolgozott egy szerkesztőségben. Néhány színész is megfordult nálunk, akik azt ajánlották, válasszam a színészi pólyát. Apám persze, jobban szerette volna, ha fia is újságíróskodik majd, magyar származású anyám azonban a színészet mellett tört pálcát. így történt aztán, hogy megrakták azzal a bizonyos hamuban sült pogácsával a tarisznyámat, Pestre küldtek tanulni, ahol a gimnáziumi érettségi után beiratkoztam a Színművészeti Főiskolára. Ügy látszik, végül is anyámnak lett igaza, mert a főiskola elvégzése után a Magyar Nemzeti Színházban kaptam szerződést. Sőt annyira megkedvelt dr. Németh Antal, a színház nagy zel gondolok vissza. Abban az időben már bombázták a magyar fővárost, és nemegyszer megtörtént, hogy megszakítottuk az előadást és maszkban, kisminkelve, a légiriadót a közönséggel együtt a színház pincéjében remegtük végig. Aztán jól fenéken billentett az előbb már említett szerencse isten osszonya. Fogságba estem és több mint egy esztendeig egy szénbányában senyvedtem. Még jó, hogy mindvégig megtartottam a csehszlovák állampolgárságot, a háború után így kerültem vissza Bratislavába. — Nos, így tulajdonképpen Bratislavában kezdődött az igazi színészi munka a számodra. . . — Igen. Bratislavában kedvesen fogadtak, a Szlovák Nemzeti Színházhoz kerültem. Ma is itt játszom, a drámai társulat tagjaként a Hviezdoslav Színházban. S hogy nem osztanak rám eget verő címszerepeket, annak nagy oka van. A már említett „bányászkodásom" következményeként az ötvenes években olyan súlyos tüdőbajt kaptam, hogy majdnem belehaltam. Két esztendeje pedig — egy villafélét építek önerőből, a Kultúrpark feletti dombon, — olyan rosszul emeltem meg egy vasgerendát, hogy ráment a fél szemem, üvegszemmel kellett pótolni. . . — Szörnyű tragédia ez bárki számára, hát még a színésznek. Hogyan vészelted át? — Mondtam már, hogy egy törékeny „földi" nő fogta meg a kezem. Amikor súlyos „kavernával" az egyik tátrai szanatóriumban a halállal vívódtam, a gyógyintézet egy fiatal orvosnője küzdött az életemért. Ö tartotta aztán akkor is a lelket bennem, amikor a szemoperáció után végleg kétségbe estem. A tátrai orvosnőt ugyanis felgyógyulásom után feleségül vettem. — Mely szerepeidre emlékszel vissza a legszívesebben? — Számtalan karakterfigurát játszottam pályafutásom alatt. Mindegyiket szerettem, ezért hát az újabbak közül említek meg kettőt. Sok dicséretet kaptam két alakításomért: egyik az Éjjeli menedékhely Szatyinja, a másik Záhradník Páva-szonátájának Grosz nevű rokkantja. Ez utóbbit egyébként Budapesten, Békéscsabán és Jerevánban is játszottam. Egy megható és kedves emlékem is fűződik ehhez. Jerevánban az örmény kulturális — Talán még néhány szót a magánéletedről. Ügy látom, elvonultak a megpróbáltatások viharai, meleg otthont rendeztél be magadnak. Dolgozol. De mivel töltőd a szabad idődet? — Hál' istennek elmondhatom, hogy boldog ember vagyok. A nagy vágyak tüze parázzsá szunnyadt, kollégáim nemcsak szeretnek, de meg is becsülnek, s mellettem tudhatom Barborka lányomat és ma is orvosi hivatását űző őrangyalomat. Aztán meg úgy van az, hogy ha a férfiember átlépi az ötödik „ikszet", egy kicsit megcsendesülve nézi az életet. így aztán mi hárman „öreglegények“, Kroner, Gregor barátom meg én oly módon „vigadunk", hogy az senkit ne zavarjon. Kiülünk a csendes vízpartra, elnézegetjük a napsugarakkal együtt dévajkodó vízcseppeket, bámulgatjuk pecáink nádnyelét s nagyokat hallgatunk. S befelé mosolygunk, ha arra sétálgat egy fiú meg egy lány, s megjegyzik félhangon: Nini, hogyan unatkozik a három vén színész. . . NEUMANN JANOS (Kontár Gyula felvételei) 4
