A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-23 / 39. szám

Errol Webber valósággal elzárkózott a külvilágtól. Magas falak között ko­mor épület. Hatalmas vasajtó, a falak tetején szögesdrót. Nem jó szemmel nézték ebben a házban az idegent. Ezen az éjszakán pedig az angyalnak sem nyújtott volna menedéket a ház ura, ez az éjszaka a gyilkosoknak ked­vezett. Eső, pokoli szélvihar, komor felhők — mi kell még a bűntényhez? Webber egyedül tartózkodott a ha­talmas házban. A vénséges házvezető­nő, Elisa, kimenőt kapott, s valahogy úgy hozta a véletlen, hogy a ház töb­bi lakója is ma éjjel házon kívül tar­tózkodott. A búskomor Webber a konyhába surrant és vizet csurgatott a teáskan­nába. Leoltotta a villanyokat és a dolgozószobába távozott. A szoba egyik sötét sarkában megmozdult Nero, a német vadászkutya. Majdnem ötven kilós volt az aranyoska. Lustán fel­emelte a fejét, a fülét hegyezte, s miután felismerte a gazdáját, nagyot ásított és tovább aludt. Talán macs­kákról álmodozott vagy egy virágos rétről, ahol nagyokat lehet hancúroz­­ni. Az esőcseppek nagyot koppantak az ablaküvegen. Webber borzalmasan un­ta magát. Leült az asztal mögé és ke­zébe vette a papírvágó kést. A szélvi­har tovább tombolt, a kert fái majd­nem a földig hajoltak. Webber elha­tározta, hogy munkához lát. A fal fe­lé indult. Ez a fal tölgyfa lapokkal volt befedve. Tenyerét ráhelyezte az egyik sima lapra, megnyomta, a fal erre egy centivel beljebb csúszott, egy mozdulat jobbra és „előbújt“ az acél­ból készült hatalmas páncélszekrény. A zár kombinációját fejből tudta, s így minden nehézség nélkül besétált a széfbe, amely akkora volt, mint egy hajókabin. Hossza 2,30; szélessége 1,80. Jobbról balra polcok és a polcokon acéldobozok. Az egyiket leemelte, s ebben a pillanatban a konyhában fü­tyülni kezdett a teáskanna, jelezve, hogy felforrt a víz. Webber megfor­dult, de ereiben megdermedt a vér, egész testében remegni kezdett. A dol­gozószobában megmozdult egy árnyék! Igen, semmi kétség! Valaki kihasznál­ta az alkalmat és nesztelenül besur­rant a házba. A rémülettől üveges szemmel nézte, hogyan csukódik rá a páncélszekrény hatalmas ajtaja. Egy kattanás és teljes sötétség vette kö­rül. Holnap reggelig senkire sem szá­míthat, nem siethet senki a segítségé­re, s a páncélszekrényből egy árva egér sem mászhatott ki. Ne feledjük — ez nem a véletlen műve. Valaki azzal a szándékkal csapta be a pán­célszekrény ajtaját, hogy Webbertől egyszer s mindenkorra megszabadul­jon. Halál... fulladás. Semmi remény, ez a páncélszekrény lesz a koporsója. Talán ízléstelen tréfát űz vele vala­ki? Nem, nem. Gondolkozzunk higgad­tan, nyugodtan. Legfeljebb hat óráig élhet ebben a kamrában. Sötétben és egyedül. Leguggolt. Vajon meddig tart az életmentő oxigén? Hogyan meg­akadályozni annak elszivárgását? El­múlott egy óra, majd még egy. Web­ber egyre nehezebben szedte a leve­gőt. A fejében csak egy gondolat mo­toszkált: Vajon ki tette? Az agya szélsebesen dolgozott. Töb­ben voltak azok, akik a hullája előtt szívesen tisztelegnének. Bizony hosz­­szú a gyanúsítottak listája. Hirtelen azon kapta magát, hogy mosolyog. Hi­szen a tettes elsétált Nero mellett, s a kutya nem ugatta meg, tehát olyan személyről van szó, akit a házban jól ismernek. Ez az első nyom. A gyanúsítottak listája ilyképpen le­szűkült. A sort a felesége, Linda ve­zette. A bűntény indító oka? A va­gyon és a szabadság. Linda húsz év­vel fiatalabb nála és igen csinos. Szí­vesen bebújt bárki ágyába. Igen ám, de Linda két nappal ezelőtt New Yorkba repült, tehát ezer mérföldnyi­­re van a háztól. Mi van Mickeivel, az öccsével? Művésziélek — festő és szob­rász. Éhenkórász, akinek a „művésze­te“ semmit sem kamatozott. Indítóok? Ha Errol elpatkol, akkor mindent a művész úr örököl. Ezért érdemes gyil­kolni, elrabolni az embertől a levegőt. Igen, igen, hiszen éppen ma beszél­getett az öccsével telefonon. Meghív­ta ebédre, de Mickei ingerült volt, ide­ges. Talán legmélyebb álmából riasz­totta fel. Eh, ezek a művészek ... Mic­kei visszautasította a meghívást, mert — ő mondta — látott a határban egy gyönyörű napraforgót, amelyet okvet­lenül le kell festeni. A harmadik gyanúsított Lloyd Ross­­man, a vállalat alelnöke. Webber ha­lálával a kötvények, a vállalat Ross­­man kezébe csúszna át. No persze, de Rossman Bostonba utazott üzleti ügy­ben. Nero mellett csak ez a három személy mehetett el zajtalanul. Min­denki mást megugatott volna a hű eb. Melyik a három közül? Linda reggel telefonált New Yorkból. Időközben visszarepülhetett, elkövethette ezt a galárd tettet. Most itt fulladozik, de a felesége nyugodt lelkiismerettel az első géppel visszavitethette magát a Manhattan szívébe. Lindát mégis le kell írni, mert helyzete kedvező volt. Mindent megkapott, gyilkolni nem ér­demes, a rizikó nagy. Marad tehát Rossman és Mickei. Kockával döntse el, hogy melyik a kettő közül? A pénz nagyhatalom. Rossman jó munkaerő, megbízhatott benne, de ... Webbernek hirtelen eszébe jutott Rossman ígérte. Kilenc órakor jelent­kezik Bostonból! Most 8,20. Tehát ha kilenckor megcsörren a telefon, akkor a „gyanúsított“ valóban Bostonban tar­tózkodik. Múltak a percek. Webber ne­kitámaszkodott a páncélszekrény falá­nak. Pontosan kilenckor a telefon fel­­csörrent. Igen, ez Rossman. Mindig pontos. Webber elmozdult a faltól. Szédült, irtózatosan fájt a feje s emiatt újra leült. Az ügy tehát vilá­gos. Mickei azt mondta, hogy lefesti a határban azt a nyavalyás napraforgót, s közben egész nap dühöngött az ég, esett az eső, fújt a szél. A halálraítélt nyugalmával és szelídségével megbo­csátott a tékozló fiúnak. Mindent sza­bad, ha pénzről van szó, és Mickei­­nek sohasem volt pénze. O, nem, nem! A vagyona nem csúszhat át egy gyil­kos kezébe! Erről majd Webber gon­doskodik! Ezért megfizet a piktor úr! A zsebében kotorászva megtalálta a flomasztert és az öngyújtót. Tudta, hogy a láng felemészti az oxigént, megrövidül az élete, de megmaradt szilárd elhatározása mellett. Az egyik dobozból előkotort egy papírlapot, meggyújtotta az öngyújtót és néhány másodperc alatt leírta a vádiratot: „Mickei tette! Láttam, amikor rám csukta a páncélszekrény ajtaját!“ Az öngyújtó lángja lelohadt. Mr. Er­rol Webber hangtalanul lezuhant. Másnap reggel a felügyelő természe­tesen első kézből Elisát fogta vallató­­ra, aki úgy remegett, mint a nyárfale­vél. — Tehát felfedezte, hogy a tölgyfa­lapokat valaki elmozdította. Gyanús­nak találta és ezért felhívta a kapi­tányságot? — kérdezte a felügyelő. Elisa sápadtan bólintott. Alig állt a lábán. A rendőrségi szakértők min­dent lefényképeztek, a holttestet és Mr. Webber utolsó üzenetét. Elisa zo­kogott. Webber hulláját letakarták egy pléddel és elszállították. Lehajtott fejjel a menetet az ajtóig kísérte. Nero kihasználta a kínálkozó alkal­mat és a nyitott ajtón keresztül ki­ugrott a kertbe. Megszokta a reggeli sétát. Körülfutotta a házat, de óva­tosan ugrándozott, mert fájt a jobb mancsa. A kutyuska lába ugyanis megsérült. Igen, akkor sérült meg, amikor megnyomta a páncélszekrény ajtaját. Kutyahűséggel figyelmeztetni akarta a gazdáját: a konyhában ugyan­is fütyült az az átkozott teáskanna s ezt a fütyülést Nero nem kedvelte. A macskákat és a fütyülő teáskannát szívből utálta. A felügyelő ezalatt visszatért a szo­bába, leültette Elisát és feltette a kér­dést: — Most árulja el nekünk, hogy mit tud erről a Mickeiről? LÉGIFUVAR Eleinte mindenki bolondos ötlet­nek tartotta. Méghogy postaga­lambot alkalmazni a megbízható, kipróbált taxi helyett, amely mindmáig a vér- és szövetmintá­kat szállította! Igaz, a galambpos­ta gyorsabb is, olcsóbb is, és a kórházak függetleníthetik magu­kat a taxivállalatok egyre emel­kedő tarifáitól. Minthogy azon­ban az ötlet ellen semmilyen ko­molyabb érvet nem lehetett fel­hozni, a városi közigazgatás és a Devonport Kórház végül is elfog­ta a tervet. A levet vér — vagy szövetmin­ta — egy kis törhetetlen plasztik­tartóba kerül, amelyet a galamb hátára csatolnak, és már mehet is. A laboratóriumig négy kilométe­res az út, a galamb ezt négy perc alatt teszi meg. Ugyanez az út ta­xival tizenkét percet vesz igény­be, de a kocsitól még tíz percet kell futnia a küldöncnek a labo­ratórium épületéig. Abban a pillanatban, amikor a galamb belép a dúcba, az ajtón elhelyezett fotocella csengőt hoz működésbe. A laboratórium dol­gozói azonnal tudják, hogy vizs­gálati anyag érkezett, és rohan­nak a padlásra, Biztonság ked­véért a kórháziak rendszerint te­lefonálnak is, hogy úton van egy madár. Egy milliomos halhatatlansága? Egy ismeretlen milliomos meg­rendelésére egy ismeretlen orvos előállította a milliomos „másola­tát“ ún. klónozás útján, azaz a milliomos egy sejtjének magját egy emberi petesejt magja helyé­re helyezte, a sejtet osztódásra serkentette, majd némi in vitro fejlődés után egy nő méhébe he­lyezte, aki 9 hónap múlva meg­szülte a gyermeket. Ez az állítás a lényege David Rovrik amerikai tudományos publicista könyvének, amely „A saját képére — az em­ber cloning-ja“ címmel az év ed­digi legnagyobb könyvbotránya a nyugati sajtónak. A képtelen szto­ri gátlástalan hazugság — nyilat­kozta számos neves szakember — s cikkek és kritikák mutatnak rá nemcsak erre, hanem a dolog tu­dományos lehetetlenségére is. A testi sejtből kiinduló egyedrege­­nerálás ma már számos növényen ipari méretekben is megvalósítha­tó, alacsonyabb rendű állatokon is megy, a gerincesek közül a békán már sikerült, de emlősön még nem. Bár elvben nem elképzelhe­tetlen a dolog — nyilatkozta egy angol kutató —, az így előállított másolat valószínűleg korántsem lesz olyan tökéletes, mint azt vár­juk, mert az anyai petesejt cito­­plazmatikus tényezői módosítják a genetikai kód megvalósulását. E téren még oly csekély a tudásunk, hogy az ember „sokszorosításá­nak“ etikai problémáival küsz­ködni — mint azt Rovrik teszi — egyelőre teljesen felesleges, s mi­re megvalósíthatnánk, talán az eszünk is megjön... — mondta a nyilatkozó. 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom