A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-23 / 39. szám

Fábry Zoltánnak az Üj Szó első számában (1948. dec. 15.) megjelent Az első szó című cikke az írót érzékenyen érintő „neuralgikus” évek hatását tükrözi, erősen érzelmi jellegű, de a szocialista humanizmus nevében el is utasít mindenféle bosszút, a szükséges testvéri együttélés szellemét hirdeti: „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el szánkat... A sértődöttség, a bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk.” A szocialista humanizmusnak ezt a következetesen meghatározott programját később is többször leszögezte, s a kéziratban lappangó A vádlott megszólalból több gondolatot és egész részletet is közöl, főként az

nem dolgozott ki esztétikai rendszert, de kritikai megállapításainak nagy többsége ma is helytálló, kiváló ízlésről és hatalmas olvasottságról tanúskodik, s a felszabadulás után kiadott első könyvek értékelésében realista és szocialista kritériumokat érvényesít. Eszmei szempontból pozitívan bírálja el Egri Viktor Közös út című drámáját, de találóan mutat rá a mű hibájára is: „A tézisigazolás az elsődleges, és ez a pedagógiai felmutatás csak az emberábrázolás rovására történhetik. A Közös út is eredmérfresen tisztáz, és küldetéses értelme vitán felül álló.” Abban sem tévedett, hogy Egrinek akkoriban kiadott könyvei közül a novelláskötete, a régebbi és újabb elbeszéléseit egybefoglaló Ártatlanok igazsága a legszínvonalasabb.

Ezzel szemben szembetűnő ellentmondás, hogy teljesen pozitívan értékeli az írónak Márton elindul című regényét, s nem veszi észre, hogy az annak a Főikéi a napnak átdol„csinált” regényről szóló tézisét fejtegeti, mely szerint valamirevaló író éppúgy meg tud írni egy könyvet, mint minden valamirevaló férfi anyává tud tenni egy nőt. A stószi kritikus szerint ezt a tételt példázza Egri készülő trilógiája, noha azt is hangsúlyozza, hogy e kétféle regényíró módszer között nem lehet éles határvonalat húzni: „A legélményesebb, leglettebb, legleledzettebb regényben is nyoma van az eltökéltségnek és csináltságnak — és megfordítva. Minden azon fordul meg, milyen arányban van jelen a csináltság, az eltökéltség. A csinált regény nem elsődlegesen belső kényszer eredménye, nem kivetítés, nem expresszió, nem fogantatás, és így nem szülés. A lett regény: organikus képződmény, az eltökélt: konstruált.” (1957)

Feltűnő, hogy Fábry később csak Petrőci művére (Határváros) alkalmazza a „csinált” regény kritériumát, noha Szabó Béla egyik könyvét ismertető kritikájának beveze-A HARMADVIRÄ

Antisematizmus rokon jellegű történeti áttekintő részében és a Vallomás a rokonságról és az akadályokról című írásában. (Mindkettő megjelent a Stószi délelőttökben.)

Az Üj Szóban már 1949-ben számos aktualizáló politikai írása jelent meg: Helyreigazítás a béke nevében, Az aradi tizenhárom, Az illával lavór. Ez utóbbi érdekes adalékokat tartalmaz az írónak a fasizmus alatt, az illavai internálótáborban töltött büntetéséről, de a „harmadvirágzást” (az ő kifejezése) elősegítő irodalomkritikai tevékenysége csak később, s főként a Fáklyában bontakozott ki. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az Üj Szó csak kisebb közleményeket tudott hozni (holott Fábry igazi műfaja a nagyobb lélegzetű esszé), ezért áttekintő írásait csak számos folytatásban közölhette, másrészt az irodalompolitika gyakran váltakozó szempontjait sem tudta Stószról figyelemmel kísérni, ezért számos írását egy pártlap akkoriban semmiképp sem közölhette volna. De 1955- ben ezek nagy része is megjelent a felszabadulás után elsőként kiadott kötetében, A gondolat igazában. Az író jelentősebb, szintetizáló tanulmányainak a később induló Fáklya, majd az Irodalmi Szemle jelentette a megjelenési fórumot, kötetben pedig a Harmadvirágzás (1963), a Stószi délelöttök (1968), a Vigyázó szemmel (1971).

Mivel a régebbi szlovákiai magyar írók döntő többsége a felszabadulás után Magyarországra került, az 1949 után újjáéledő nemzetiségi irodalom igen kezdetleges színvonalú volt, egészen 1954-ig csak néhány eredeti könyvet adtak ki, ezért írónknak addig nem volt lehetősége hazai szellemi termékek kritizálására". A Fáklyában 1954-ben közzétett Harmadvirágzás cimű összegezésének elején is kénytelen megállapítani, hogy eredeti mű addig csak tizenöt jelent meg, ebből nyolc szépprózai, melyek közül ötöt Egri Viktor írt. A Harmadvirágzás a kezdetlegességgel és sematizmussal küszködő irodalmi életünkben felrázónak, szenzációs írásnak számított, mert fiatal íróink többsége ekkor találkozott először igazi kritikai visszhanggal, amely a korabeli magyarországi bírálatoknál is következetesebben mutatott rá a szocialista irodalmakban akkoriban uralkodó frázisveszélyre és a belőle való kilábolás lehetőségeire. Fábry

KRITIKU

gozott változata, melyet annak idején a Korunkban „papírosregénynek” nevezett. Az ilyen ellentmondások a stószi kritikus írásaiban főként azzal magyarázhatók, hogy a művekben elsősorban a mondanivalót, az övével rokon eszmét keresi, s ha ezt megtalálja, kevésbé vesz figyelembe másféle esztétikai szempontokat. A harmadvirágzás másik prózaírójáról, Szabó Béláról jóindulatú, de hibáit nyesegető, pedagógai szempontú bíráló megjegyzéseket ír. Az első ajándék című elbeszélésgyűjteményének értékét abban látja, hogy az író a régebbinél „tudatosabban és érettebben variálja éhségélményeit. Könyve az éhezésnek, a munkanélküliségnek vagy a fillérért való robotolásnak, a rúgásoknak, a megaláztatásoknak lázító felmutatása”. Jól látja, hogy Szabó egyik fő hibája „az iskolás tanulságlevonás, amit írónak sose szabad megtenni, mert a tanulságvonásnak, a következtetésnek önmagától és önmagából a műből kell az olvasóra átugrani” .

1953-tól kezdve mintegy 12 évig Fábry rendszeresen foglalkozik a harmadvirágzás irodalmának értékelésével, s lényegében helytállóan jellemzi Egri Viktor, Szabó Béla, Petrőci és mások addigi munkásságát. (1965-től energiája legnagyobb részét antifasiszta életműve betetőzésének, az Európa elrablásának mtegírására szenteli, s közben — állandó betegeskedéssel küzdve — hagyományébresztő cikkeket is ír.) Kritikáiból többé-kevésbé határozottan kirajzolódik egy-egy írónak a portréja. Kétségtelenné válik például, hogy az adott időszak központi jelentőségű írója Egri Viktor, akinek „működése az új indulással, a jelennel való teljes azonosulás jegyében áll, és az elején szinte teljes kizárólagossággal az ő művei jelentik az irodalmat, írói kiteljesedéssé azonban csak akkor érik műve, amikor mondanivalóját a múlt és jövő töretlen folyamatosságára ... teljességére állítja be”. 1954) Később Egrinek Tűrj üllő című regényét recenzálva Ignotusnak a „lett” és a

CSANDA SÁNDOR

téséből kitűnik, hogy az új szlovákiai magyar regények legnagyobb részére érvényes ez a megállapítás: „Regényeink átlag-rákfenéje, hogy nem adják többé azt, ami az olvasást kalanddá, élménnyé, váratlan ajándékká teszi. Ha egy mai korregény elejét olvassuk, tudjuk pontosan, ki, mi, hová és mint, miként lesz a vég.” (Egy nem mindennapi könyv. Harmadvirágzás, 93.) Szabó Bélának a Fábry kritikákból kialakuló írói portréja kedvezőbb beállítású, de ellentmondásosabb Egriénél. Az első ajándék című elbeszélésgyűjteményét védi a fiatalok éles kritikájával szemben, de inkább csak a régebbi keletkezésűeket dicséri, a Dolgozó Ilona címűről azt állítja, hogy „gyenge írásocska”. Elmarasztalása ellenére igen részletesen elemzi a Mint szemünk fényét, s ezzel bizonyára az írónak akar segíteni, tanácsokat adni. A Marci, a csodakapus című ifjúsági regényről úgy véli, hogy nem mindennapi könyv, s itt másodszor írja le Szabóról azt a kétségbevonható állítást, hogy „ha több műfegyelemmel dolgozna, a novella József Attilája lehetne”. (Egyébként más írónkkal kapcsolatban is megismétel egy-egy axiómát.) Az Egrit érintő kritikákkal összehasonlítva Fábry Szabót — minden fenntartásai ellenére — túlértékelik, s amint ez az említett recenzióból is kitűnik, ez a megítélése nem esztétikai, hanem morális szempontú. „Szabó Béla a kisemberek fülledt, örömtelen, napfénytelen környezetvalóságának realistája. Ember és tárgy, szag és bútor, itt egyforma regény tényezők. Szabó Béla a szagok jelenítő művésze, és nem véletlen, hogy a két világ összecsapását a szagok ütközésével tudatosítja. A „szegényszag” áll itt szemben a gazdagok jólápoltságával, pöffeszkedő illatfelhőjével: — állítja kritikusunk, megfeledkezve arról, hogy az ilyen szembeállítás sematikus színezetű.

Petrőci Bálint könyveivel is többször foglalkozik a harmadvirágzás kritikusa — általában szigorúan és elmarasztalóan. Először a fiatal írók antológiáját, az Üj hajtásokat (1953) ismertetve említi ott közölt elbeszélésének „blaszfém elbicsaklását”,

majd a Harmadvirágzásban bírálja első kötetét, a Megbékélt embereket. Petrőciről is pedagógiai, segítő szándékkal ír, de bírálatának még a pozitívumokat taglaló részletei is tele vannak fenntartással: „Petrőci helyes érzékkel kettéosztotta írásait: elbeszélésekre és riportokra. A riportok jobban sikerültek, mert itt elesik Petrőci legfőbb írói hibája: a modell vagy elképzelés meredt nézése, távolságlépés nélküli mellreölelés. A riportsorozat legjobb írása a múltba vezet: a korompai lázadáshoz, mely azonban így egyáltalán nem fedi a riport legfőbb ismérvét: a pillanatfelvételt, a helyszíni közvetítést ... Az elbeszélések legjobbika (Csigáról a Tatraplanra) viszont nem véletlenül a riport címkét kívánja.” (Harmadvirágzás, 25.) A továbbiakban az idillikus ábrázolást, a nehézségek megkerülését, és az irrealitást rója fel az író leggyakoribb hibájaként, méghozzá hangsúlyozottan a szocialista realizmus szempontjából.

1957-ben az előző év irodalmi termésének összegezésében ír Fábry Petrőcinek Piros virág című kötetéről. Találóan mutat rá, hogy itt is a riporter viaskodik az elbeszélővel. „A novella precíz és pregnáns egységével hat. A novellának ezt a kompozíciós egység-lényegét hiányoljuk leginkább Petrőci elbeszéléskötetében” — állapítja meg a kritikus. A szerző számára azonban biztatást jelent, hogy ezt a kötetét lényegesen jobbnak minősíti az előzőnél. Az antisematizmus elleni küzdelem szempontjából marasztalja el Petrőcinek a Határváros című regényét az Üj szlovákiai magyar regények (1964) című írásában. Igazságosan, de az itt ismertetett regényekkel összehasonlítva túl szigorúan ítéli meg a művet, melyet a csinált regény példájának tart. Kritikusunk megismétli a regény teljességéről kifejtett korábbi esztétikai nézeteit és a szocialista regény valósághűségének fontosságát. „A korregény, mint szocialista realizmus, nem tűr általánosító könnyítést, magától adódó sablont és kínálkozó sémát.” A továbbiakban Gergely Sándor emigrációs regényének, a Pereg a dobnak, a sablonszerűségével hasonlítja össze Petrőci könyvét, s főként egyes jellemábrázolások sematikus voltát kifogásolja: „Petrőci emberei sematikus képletek. Ami a sematikus jelképet önmagán túlemeli, a Petrőci fantáziájának alakjain való felgyúlása. Túlexponál: túlhalmoz.” Fábry kritikája azonban nem lesújtó: részletesen elemzi a művét, s tanácsokat ad az írónak.

A harmadvirágzás első könyvei közül a stószi kritikust elsősorban a verskötetek érdeklik, mert itt tűnik fel a legtöbb új név, s a lírától várja a legtöbb újat, főként a „névadást”, az „élmény elődlegességét”, a „lírai realizmust”. A harmincas években kifejezett líraellenességével szemben a felszabadulás utáni nemzetiségi líra zsengéit is világirodalmi példákhoz hasonlítja, de jó érzékkel mutat rá alapvető hibáira is: frázisveszély, túlzott lelkesedés, túláradó optimizmus, erőszakoltság, stílushibák stb. Az első új verskötetet a Magra vár a föld címmel Dénes György adta ki 1952-ben. Fábry ezt elsősorban pedagógiai, költő-nevelő szándékkal bírálja: „Költészete nem elsődleges talajból fakadó lírai élmény, csupán a pártosság, az öröm és lelkesedés egyik módja. Költészete ennek megfelelően konstatáló líra, megelégedetten megállapító öröm: így van, és milyen jó, hogy így van.” Ügy véli, hogy a költő jót csak ott alkot, ahol a múltból lendül neki a mának. Itt lezárt valóságélmények erősítik a vers gerincét ...

(Folytatjuk)

14