A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-09 / 37. szám
Szeretem az igazságot ... az igazságot szeretem...” — ezekkel a szavakkal búcsúzott a világtól a haldokló Lev Nyikolajevics Tolsztoj az asztapovói vasútállomáson, miután nyolcvankét éves korában elhagyta családját s elindult Bulgária — mások szerint egy kaukázusi tolsztojánus kolónia ■— felé, hogy immár véglegesen szakítson grófi múltjával és betetőzze életművét: teljesen azonosuljon saját tanításával. A muzsikhoz, az orosz paraszthoz akart visszatérni, akit mércének — mindenek mércéjének — tartott: ahhoz a Platon Karatajevhoz, aki már első nagy regényében, a Háború és békében (Vojna i mír) a természetes, tehát az ideális élet élő szimbóluma. Platon Karatajev, az orosz muzsik a Háború és béke központi alakja, tengelye, a regény többi figurájának mércéje: minél távolabb esik valaki tőle, annál távolabb van a természettől, a természetes élettől, tehát — az író szerint — annál formálisabb életet él, annál semmirekelőbb. Azok a „hősök”, akik legtávolabb állnak a néptől, nem képesek a természetes életre: ezek közé tartozik az Anna Pavlovna szalonjába járó udvari arisztokrácia (Vaszilij herceg, fiai Hypolite és Anatole, lánya Heléne és Bilibin, a diplomata); ők azok, akik mindenáron politikát akarnak „csinálni”, Tolsztoj szerint azonban egytől-egyig semmirevaló, fölösleges emberek, akik csak formális életet élnek. (Rokonszenvesebbek náluk a Rosztov és a Bolkonszkij család tagjai, akik vidéken élnek, tehát közelebb állnak a néphez és a természethez: semmivel sem tűnnek ki különösebben, de él bennük a lelkiismeret, különbséget tudnak tenni jó és rossz között.) Az Anna Karenina (1873—1877) írója még súlyosabban ítélkezik a legfelsőbb társadalmi rétegek felett. A Kareninok sokkalta rosszabbak, mint Anna Pavlovna szalonjának emberei: exisztenciájuk hamis, hazugságon alapuló, erkölcstelen exisztencia. Érzéstelen és érzéketlen emberek ezek, akikből teljesen hiányzik a szeretet, s akiket Tolsztoj lépten-nyomon leleplez. Ha ezek közé az érzéketlen és érzéstelen emberek közé egy Natasa Rosztova típusú élő ember (Anna) kerül, akinek szíve és vérmérséklete, temperamentuma is van, annak jó vége nem lehet. Az Anna Kareninában tehát az író már eljutott ahhoz a társadalomszemlélethez, amelynek alapján később szakít osztályával és családjával. A nézeteiben beállott változásokat a híres Gyónásban (Iszpovegy, 1879—1882) foglalta össze: lelki harcairól, az élet értelmének kereséséről vall benne. „Meggyónja”, hogy ebben a korszakban szinte állandóan az öngyilkosság határán állt. S egyedül az a gondolat mentette meg, hogy nem maga az Élet, hanem csak az üres és erkölcstelen élet, tehát csak az úri rétegek élete értelmetlen: úgy gondolta, hogy éppen az fosztja meg őt életének értelmétől, ami a földbirtokosokkal összeköti. Ezért elhatározta, hogy véglegesen szakít osztályával. Ugyanakkor egy új kereszténységért is harcolt: rájött, hogy az egyház nem áll mindenben az evangélium alapján, feltétlen engedelmességgel hajlik meg a világi hatalom előtt, imádkozik a háború — tehát a vérontás — sikeréért. A közvéleményt csodálatba ejtette a Háború és béke írójának metamorfózisa. Az egyház és az állam urai tanácstalanok voltak. Ha egyszerű eretnekről lett volna szó, szigorúan sújtották volna, s a bűnöst a legjobb esetben is Szibériába száműzték volna. Csakhogy ez az eretnek a világirodalom legnevesebb írója volt! A Szent Szinódus végül is 1901. február 22-én kiátkozta őt az egyházból. Tolsztoj grófot ettől fogva kétszeresen is hitehagyottnak tartotta családja: hitehagyottnak mint pravoszláv hitben nevelkedett embert, és hitehagyottnak mint előkelő ősöktől származó földbirtokost. Viszont a másik oldalon sem talált megértésre: a radikális forradalom hívei naivnak, de főként úrnak tekintették, aki úri mivoltánál fogva nemcsak naiv, hanem képmutató is, mert vagyonközösséget hirdet, közben pedig fényűzően, grófi módon él: azt rebesgették róla, hogy muzsikinge alatt selyeminget visel. A művészetről (Csto takoje iszkussztvo, 1897—1898) című írásában Tolsztoj három ismérvét sorolja fel az igazi művészetnek: az őszinteséget, a világosságot és az eredetiséget ... Őszintesége művészete vallomásos jellegéből fakad. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy életművét önéletrajzi trilógiával (Gyermekkor, Kamaszkor, Ifjúság) kezdi, s hogy egyik legfontosabb elméleti írásának a Gyónás címet adta. Az őszinteség egész életművére jellemző: szépítgetés nélkül, sőt hibáinak tüntető bevallásával mutatja meg magát a világnak; ő maga áll elébünk nagyregényeiben Pierre Bezuhov (Háború és béke), Levin (Anna Karenina) és Nyehljudov (Feltámadás) álarcában. Ez az ember — aki az igazi művészet egyik fő ismérvének az őszinteséget tartotta, aki saját személyével, viselkedésével, egész magatartásával is hitelesíteni akarta műveit — nem tűrhette el, hogy hazugnak, képmutatónak tartsák. Útközben halt meg, útközben a szüntelenül keresett tökéletesség felé. (Persze, azok, akik képmutatással vádolták, most még azt is szemére vetették, hogy csak néhány nappal a halála előtt hagyta ott a grófi létet, Jasznaja Poljanát, hogy zarándoknak menjen.) „Parttalan lelke az őszinteség óceánja volt” — mondta róla Anatole France. Ha összehasonlítjuk Tolsztojt a korabeli nyugat-európai irodalom legjelentősebb képviselőivel, Flauberttel, Maupassanttal vagy akár Zolával, kiderül, hogy az ő társadalomkritikája sokkal mélyebb, mint a nyugat-európaiaké. Kiváló nyugateurópai művészkortársai ugyan nemegyszer élesen látták az egyes erkölcstelenségeket, de legtöbbször mégsem tudtak más társadalmi rendszert elképzelni, mint azt, amelyet bíráltak. Mindenekelőtt a regényben keres új utakat. Űj anyagot gyűjt, új fénnyel igyekszik megvilágítani hőseit — főként az uralkodó rétegek képviselőit. A Háború és békében még ártalmatlan, élettelen embereknek ábrázolta őket, most viszont már az embertelenség hordozóiként állítja őket elénk. Az Ivan Iljics halálának (Szmerty Ivana Iljicsa, 1886) hőse egész életét kényelemben, a konvenciókkal összhangban élte le, tehát tulajdonképpen nem is élt. Ezért aztán nehéz halállal bűnhődik, s maga is tudatosítja, hogy halála büntetés, s hogy már semmit sem lehet helyrehozni. Az öreg Tolsztoj a családdal kapcsolatos véleményét is megváltoztatta. Míg a Háború és békében a család a biztonság, a megnyugvás idillikus helye, a Kreutzer-szonátában (Krejcerova szonáta, 1890) már a gonoszság fészke, két egymáshoz láncolt ember konfliktusa (természetesen itt is az úri családról van szó). Tolsztoj szinte aszketikus szélsőségekig jut, s nemcsak a család, hanem egyáltalán a nemi élet létjogosultságában is kételkedik. A faluval kapcsolatban ugyancsak álláspontot változtat. A Háború és békében a falu még a biztonságot jelentette, a parasztok a falu patriarchális tisztaságát, bölcsességét és erejét testesítették meg. A Sötétség uralma (Vlaszty tymi, 1886) azonban porrá zúzza ezeket az illúziókat. A falu is á gonoszság áldozata lett. A gonoszság tűzfészke a romlott város: innen érkezik a faluba a sötétség — azaz a pénz — uralma. A falusi nép megmarad ugyan minden értékek mércéjének, de most már kevés csak vágyakozni a vele való egyesülésre: harcolni kell a leikéért, tehát úgy kell írni, hogy a legegyszerűbb, legtanulatlanabb ember is megértse (a világosság művészi követelménye!). Ezért írta Tolsztoj a Népies elbeszéléseket. Az író tehetsége utoljára a Feltámadás (Voszkreszenyje, 1899) című regényben ragyogott fel teljes fényében — új esztétikai elvei ebben mutatkoznak meg a legmarkánsabban. A szerző hangja itt sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a Háború és békében vagy az Anna Kareninában, s szinte minden egyes oldalon tudtára adja az olvasónak, hogy a „felsőbb társadalmi rétegekhez” tartozó emberek létezése bűnös, sőt gonosz létezés. A Feltámadás Nyehljudovja ugyanolyan kétségek között hánykódik, mint Pierre Bezuhov vagy Konsztantyin Levin, Tolsztoj szerint mégis gonosztevő. Még akkor is rosszat cselekszik, mikor semmit sem csinál, mert egész élete azon alapszik, hogy mások dolgoznak, ő maga pedig fényűzően él. A Feltámadás szociális-leleplező és erkölcsi pátosza a bírósági jelenetekben éri el tetőpontját. Tolsztoj itt tulajdonképpen a bíróság felett is ítélkezik. Mindent elítél. Csak a forradalmárok becsületes és tiszta emberek (egy kivételével). Életének utolsó időszakában írt művei közül az Élő holttest (Zsivoj trup, 1911), a Szergij atya (Otyec Szergij, 1911) és a Nem tudok hallgatni (Nye mogu molcsaty, 1908) című írások a legjelentősebbek. Ezek már arról tanúskodnak, hogy az író véglegesen szakítani akar a múlttal és készül — az ismeretlenbe. 1910- ben aztán útra kelt, hogy szent öregként fejezze be életét. Mint már említettük, nem érkezett meg sehová, útközben halt meg, az asztapovói vasútállomáson. Jasznaja Poljanában temették el, ahol 150 évvel ezelőtt, 1828. szeptember 9-én született, ahol iskolát alapított és éveken át tanított, ahol az emberi boldogság megteremtésén fáradozott. Egyik nagy csodálója, Vlagyimir Iljics Lenin úgy értékelte Tolsztojt, mint az „érlelődő orosz forradalom tükrét”. Henryk Sienkiewicz szerint ő „a legmagasabb fa az orosz irodalom sűrű erdejében”. Művei ma is élnek, s a jövőben is élni fognak, mert bennük van az élet teljessége. Tolsztoj világa ugyanolyan teljes világ, mirit Homéroszé. VARGA ERZSÉBET 14
