A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
hogy felhajtom a másik, más kissé langyos sört, az arcomra törülközőt terítek és . . . elalszom. T. ébresztget kétségbeesetten, mert úgy látszik, nem akaródzik felébrednem, s ő most azt hiszi, megütött a guta. — Gyerünk ebédelni! — mondja aztán mérgesen, mert észreveszi, hogy élek. Merő tűz a testem. Kóvályogva baktatok narancssárga sátrunk felé. A Doktor intézkedik. Kiváncsi vagyok, hol tanult meg ilyen jól bolgárul, mindenesetre folyékonyan beszéli ezt a szép, dallamos nyelvet, amelyből én egy kukkot se értek. A pincérek azonban mintha kissé gorombák lennének. Később rájövök, hogy ez csak hangos beszédük miatt tűnik így. Az ebéd viszont kitűnő, különösen a cukorborsó leves. Sajnos a többi étel nevét nem ismerem. Egyik asztaltársam Tamás, a bogaras grafikus. Nem átvitt értelemben bogaras (vagy nem csak úgy), hanem mert valóban bogarakat gyűjt, most is mutat egy ún. tengeri lovat, szerencsére az ebéd befejezése után. Vele már a vonatban megismerkedtem, megígérte, hogy készít majd számomra néhány bulgáriai tusrajzot, eddig azonban nem láttam még a kezében se papírt se tollat, úgy hogy egyre gyanakvóbb szemmel nézem őt. Egyébként a Doktor is a mi asztalunknál étkezik, ezzel szemben a feleségemet az étterem más tájára ültették, ami olyan illúziót kelt bennem, mintha nem látés irta hozzá az előszót, fordította Iréna Mijateva-Oppelz. Az említett irodában egyébként négy világnyelven és magyarul kapható ez a könyv, s mint mondottam: ingyen. Nem hiszem, hogy van még a világon nép, amely ennyire tisztelné, becsülné és szeretné legnagyobb költőjét, mint a bolgár Hriszto Botevet. Bepárásodó szemmel olvasom a népe szabadságáért huszonnyolc évesen elesett mártir-költő, a „bolgár Petőfi" sorait: „Nincsen hatalom azon fej felett, amely kész megválni törzsétől a szabadság nevében s az egész emberiség javára." A fiatal, koromfekete hajú pincér oldalról figyeli, mint lapozgatom a kis könyvet. — Hungar? — kérdi. Bólintok. Erre a pult mögül elővesz egy ugyanilyen, de bolgár nyelvű könyvet és nagy érdeklődéssel hasonlítgatja össze, majd amikor bort rendelek, magának is tölt és az asztalomhoz telepszik. Beszélgetni sajnos nem tudunk. Ö ugyan megérti, amit én mondok neki oroszul, legalábbis úgy látom, de amit ő válaszol bolgárul, mosolyogva és meglehetősen hadarva, azt bizony én nem értem. De aztán egy ismerős szónál felkapom a fejem: Nagi László. Hohó, gondolom, hiszen én itt egy valódi irodalombarát bolgár pincérre bukkantam, ismeri Nagy Lászlót, aki szinte az egész bolgár népköltészetet magyarra fordította! De aztán egy kissé elszontyolodom, mert az első nevet több is követi, körülbelül ilyen sorrendben: Fazekasz, T'öröcik, Nyilasszi, Pinter stb., egyszóval az Argentínában leszerepelt tefljes magyar labdarúgó-válogatott, I Igyekszem leplezni elkedvetle/nedésemet, lelkesen és mosolyogva bólogatok, meg aztán az is eszémbe jut, a pincér kedves közvetlenségét mégiscsak a költészetnél«, pontosabban egy költőnek, Hriszto Botevnek köszönhetem, anngk, hogy mindketten szeretjük őt. Velem ellentétben Vlaszov pinéér a jelenlegi magyar válogatottat/ is szereti. Üsse kő! Végül még arra kérem öt, árijilja el, tulajdonképpen melyik fürídőteiepen vagyok most, mert imár ideje lenne ezt is megtudnom. j Kavaceti feleli készségesen. Azután amikor látja, hogjy a zsebemben matatok pénz Után, tiltakozóan int a kezével. Nem; engedi, hogy a boromat kifizessem. ná, hány gramm konyakot fogyasztok el egy-egy étkezés előtt. (Tévedtem, dehát ez emberi dolog.) Délután ünnepélyesen megfürödtem a tengerben. Ünnepélyesen, mert úgy véltem, a Fekete-tenger évezredek óta alig várja már, hogy beléfeküdjek. Kissé meg is hatódtam. Az ö hullámai is olyan sós ízűek voltak, mint a könnyek. PÉNTEK: Ma megszöktem a tenger elöl arra hivatkozva, hogy tegnap sikerült teljesen összeégnem, lázam van, ráz a hideg és fáj a fejem. Mindez *élig-meddig igaz is, a főok mégis inkább az, hogy szeretnék már egy kicsit körülnézni ezen az üdülőtelepen, megtudni, egyáltalán hol vagyok. Most itt ülök egy kis köböl épült presszóban, háttal a tengernek. Előttem vékony, barna födelü könyv: Hriszto Botev Válogatott publicisztikai munkák című könyve. Az imént bukkantam rá a Balkanturist utazási irodában, s legnagyobb csodálkozásomra ingyen adták. Štefana Tarinszka válogatta j. DUBEN felvételei CICABABA Judit arca levertnek, kimerültnek tűnt, amikor bevezették a tárgyalóterembe. Karikás szeme alatt fakó, szürke szarkalábak árulkodtak arról, hogy az utóbbi néhány éjszaka keveset alhatott... Formás, jó alakja azonban még így, fegyencruhában is kitűnt. Csupán szőke haja látszott csintalannak, néhány tincs pajkosan a homlokába hullott. Határozott mozdulattal ült a vádlottak padjára, csak a szemében tükröződött némi zavar. Nyilvánvalóan feszélyezte őt az egyenruhás fegyőrök jelenléte, akik közömbös arccal ültek le mellé. Minden bizonnyal inkább egyedül, az őrök és a gyérszámú közönség nélkül szeretett volna szembenézni a törvénnyel. Ügyvédje lépett a terembe. Amikor megkérdezték tőle: kit óhajt a védőjéül, ösztönösen egy nőt választott. Ügy érezte, hogy könnyebben és nyíltabban tud majd beszélni vele, mintha egy férfi kíváncsi kérdései firtatnák zavaros múltját. Judit tudta, őszintének kell lennie az ügyvédjéhez, el kell mondania mindent, hogy védőbeszédében majd megpróbáljon enyhítő „magyarázatot“ adni a vádirat egyes pontjaira ... A fiatal jogásznő odalépett hozzá. Kezet fogtak. Érezte, volt ebben valami bátorítás. Körülnézett a teremben. Csak most vette észre, hogy az ügyészi székben is egy nő ül és az iratait rendezgeti. Hirtelen nem tudta, vajon örüljön-e ennek vagy sem, de már nem is volt ideje elgondolkozni ezen, mert egyszerre kitárult a kétszárnyú ajtó és belépett a tanács. A két ülnök megjelenése jellegtelen, teljesen köznapi volt, de a bírónő (a véletlennek milyen szerencsés összjátéka volt ez!) magas, kissé szikár termete első pillanatban ridegséget sugárzott. Csupán vállra omló, dús haja árulkodott valami természetes, nőies melegségről. A bírónő fölütötte az iratokat, egy pillanatra Juditra tekintett, aztán szárazon, röviden megnyitotta a tárgyalást és rögtön a vádirat ismertetésére tért. Judit lesütött szemmel hallgatta a bírónőt. Már a vizsgálati fogságban érezte: nem kellett volna, pontosabban nem lett volna szabad ilyen mélyre süllyednie. Most, hogy a bírósági tárgyalóteremben idegen szájból hallotta fölsorolni számos kétes hírű férfiismerősének nevét, minden korábbinál jobban elszorult, perzsát a torka. Tudta, most már késő, de ha akkor, ha kéthárom éve hallgat anyja intő szavára... A vád ismertetése után elsőnek őt szólították vallomástételre. Eleinte kissé akadozva, bizonytalan hangon beszélt, de aztán egyre inkább úrrá lett izgalmán. Egy „cicababa“ sorsát mondta ... „Huszonhárom éves vagyok, 1955 májusában születtem. Az általános iskola kilenc osztályának elvégzése után mezőgazdasági szakközépiskolába kerültem, de az első évfolyam után kiléptem. Egyrészt nem érdekelt az az iskola, másrészt féltem, nehogy a fiatal éveimet vagy talán az egész életemet falun kelljen leélnem. Sokkal inkább a közeli nagyváros: Bratislava vonzott. A nyári vakációból néhány hetet még otthon, a szüleimnél töltöttem, augusztusban aztán megszöktem. Eljöttem otthonról és Bratislavába tartottam. Céltalanul róttam az utcákat, azt sem tudtam, hogy hol és miképpen töltöm az első éjszakát. Már esteledett, de én még mindig csak lődörögve kószáltam. Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy közben egészen a külvárosba sodródtam ...“ Judit akaratlanul bepillantott a gidres-gödrös járdát szegélyező földszintes házak egyikének nyitott ablakán. A szemközt függő falióra éppen kilenc órát mutatott. Kilenc óra! És ő még nem tudja: hol fogja tölteni az éjszakát?! Határoznia kellett. Vagy hazamegy, vagy fölkeresi családjuk régebbi bratislavai ismerősét és megkérdezi. vajon ott tölthet-e három-négy éjszakát, amíg legalább kissé rendeződnek a viszonyai. Későre járt, vissza már nem mehetett gyalogszerrel. Kinyitotta hát kézitáskáját, hogy aprópénzt vegyen elő az autóbuszra, de valami ügyetlen mozdulatot tett, mert a táskából közben kiesett a pénztárcája. Tompa puffanással esett a földre. Egy arra haladó férfi azonnal mellette termett és készségesen fölemelte a barnásszürke bőrtárcát. Judit esetlenül, kissé elpirulva köszönte meg a szívességet. A férfi észrevette zavarát és megszólította: — A városba igyekszik? — Igen. — Nagyon siet? — Nem ... Maga is meglepődött válaszán, hiszen egy perce még azért akart járműre szállni, hogy mielőbb visszaérjen a belvárosba. A férfi — a bátorító válasz hallatán — tovább próbálkozott: — Akkor talán sétálhatnánk egyet... Valóban kellemes nyári este van ma — tette hozzá kisvártatva. Judit pár pillanatig tétovázott, aztán elindult a férfivel. Eleinte akadozott a társalgás, nemigen volt miről beszélgetniük. Többnyire a férfi kérdezősködött és ő válaszolt. Elmondta, hogy vidéki származású, de sokszor járt már Szlovákia fővár- -ában és nagyon tetszik neki itt. A város esti fényeit, a neonlámpák tarka ragyogását pedig különösképpen kedveli. Messze elhagyták már a külvárosi házakat, amikor Judit tudatosította magában, hogy jó ideje már tulajdonképpen kéz a kézben barangolnak. — A barátnőjénél lakik most? Vagy talán a rokonainál? — kérdezte később, óvatosan puhatolódzva a férfi. Juditot váratlanul érte a nyílt kérdés, néhány percre zavarba jött és csak kusza szavak hagyták el ajkát. A férfi kihasználta az alkalmat. Megállt és magához vonta a lányt, aki nem ellenkezett; régen túl volt már az első csókok izgalmas varázsán. Hosszú percekig álltak így, majd elindultak visszafelé. A férfi érezte: csatát nyert, hiszen a csinos szőkeség egy csók szünetében bevallotta: nincs hol aludnia __ — Tizenegy óra múlt — mondta nyomatékkai, aztán a lány szemébe nézett és hozzáfűzte: — Ilyen későn hová akarnál már menni? ... Gyere hozzám, nálam elalhatsz ... És Judit a férfivel tartott. Együtt töltötték az éjszakát. Ezt, és még sok utána következőt is. „Nyártól egészen decemberig laktam a nálam huszonkét évvel idősebb Štefan B.-nél, bár közben más férfiakkal is kötöttem bizalmas ismeretségeket. Az ő lakásán tartóztatott le a rendőrség és egy javító-nevelő intézetbe kerültem.“ Az ügyész félbeszakította Juditot: „Sohasem jutott eszébe, hogy törvényellenes életmódot folytat? Nem gondolt a szüleire, a testvéreire?“ Judit csak a bírónő sürgetésére válaszolt: „Néha gondoltam... de szégyelltem hazamenni és apám haragjától is tartottam ... De ez a gondtalan életmód is tetszett!“ (Folytatjuk) MIKLÓSI PÉTER 17 A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN § EMBE1U SORSOK
