A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
Következő számunk tartalmából: ÖK VÉDTÉK A KÖZTÁRSASÁG EGYSÉGÉT Riport a kassai (Košice) és tornóci manifesztáció 40. évfordulója alkalmából Zs. Nagy Lajos: VIDÁM NYARALÁS (Bulgáriai riport) AKI VISSZATÉRT A NYUGATI „PARADICSOMBÓL“ ÉJFÉL UTÁN SZTÁRPARÁDÉ A MÁTYUSFÖLD NÉPI ÉPÍTÉSZETE Címlapunkon J. Sámel, a 24. oldalon Buday E. felvételei A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség : 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS - Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. JOZEF ADAMOV Amikor a német fasiszták megrohanták Kl'akot, hárman voltunk otthon, feleségem, kisebbik fiam, Emil és én. Idősebb fiam fenn volt a hegyekben a partizánokkal. 1945. január 21-én történt... Vasárnap reggel volt. Azt mondja a feleségem: „Apjuk, menekülj a hegyekbe, viszik a férfiakat. . ." Nem tudtam, mit tegyek, otthon hagyjam-e az asszonyt, vagy sem. A szomszéd azt mondta, ő nem hagyja itt a feleségét. Én azonban indultam neki a domboldalnak, a mély hóban, közben utánam, eresztettek egy sorozatot, azt sem tudtam, kicsoda. Nem tudtam, mit tegyek: vessem magam hasra és kússzak haza. Aztán mégiscsak futottam tovább, amikor egy hangot hallok: „Hová futsz, te szerencsétlen, nem látod, hogy lőnek a németek!" Akkor látom, hogy ott vannak előttünk, s már közelednek. Gyorsan beszaladtunk az egyik pincébe, a Tadianékéba, ott volt már az anyja és két gyerek. Egyszerre csak dörömbölnek a németek, hogy nyissuk ki. Már akkor a kezük között volt a bátyám, nem tudom, hol fogták el. Aztán összefogdostak másokat is, ahányon csak ott voltunk. Az aszszonyok ájuldoztak. Ágyúk vonultak fel, aztán jött egy autó: egy ismert fényképész szállt ki belőle meg két fehérköpenyes katona. Kértem a fényképészt, engedjenek minket haza. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, csak azt tudtuk, hogy a németek felgyújtják a házakat. A fényképész úgy tett, mintha nem ismert volna. Hajtottak a Zúbekék háza felé. Amikor hallottuk a fegyverropogást, a sírást-jajgatást, akkor már tudtuk, hová visznek minket... Amikor odaértünk a Zúbek-házhoz, mutatja az egyik fehérköpenyes, hogy menjünk be. A bátyám jött utánam. Láttuk, hogy a német sortüzet ad le az embereinkre. Ott álltam közel az ajtóhoz, hát jön az a gyilkos s terel befelé a konyhába. Akkor már tudtam, mi vár rám, hát vonakodtam bemenni. De az puskatussal hátba taszított. Akkor már ott voltak a konyhában, akiket előttem tereltek be. Én rávetettem magam a földön fekvő halottakra, de akkor a német már lőtt. Éreztem, hogy a fejemet találta el esés közben, elkábított az ütés, a német meg lőtt a többiekre, sorban hullottak el mellettem, köztük a bátyám. Amikor már senki sem volt lábon, hallom, a gyilkos azt mondja a másik német katonának, maradjon ott velünk; tudtam németül, hát megértettem. Kisvártatva visszajött, hallotta, hogy valaki még hörög, hát megeresztett ránk még egy sorozatot. Aztán felgyújtották a házat. Az egyik német kiment, a másik, aki lelövöldözött minket, érzem, hogy dugja be a kezét ott mellettem a testek közé. Azt hittem, kézigránátot helyez el ott. De nem, a halottak között matatott értékek után. Figyeltem minden mozdulatát, ott állt fölöttem. Vártam, mi lesz velünk. Amikor már a mennyezet égett s beszakadással fenyegetett, felemeltem a fejemet, gondolva, inkább lőjön le, az még mindig jobb halál, mint ha itt égek meg elevenen. De nem lőtt. Térdre emelkedtem, már a kabátom is tüzet fogott a lefelé hulló zsarátnoktól, sehol semmi lövés. Talán a leszakadó, égő tető maga alá temette a kapzsi gyilkost, nem tudom . . . Kirohantam az égő házból. Szaladtam neki a dombnak a kerteken keresztül. Volt ott egy fal, fölkapaszkodtam s a másik oldalon lezuhantam, nem bírtam már másként, hát négykézláb másztam tovább. Föntről láttam az összeterelt embereket, körülöttük a fegyveres németek. Gondoltam, meghúzódom valami mélyedésben, de hát megláttak volna, ha tovább mászok, így meghúzódtam a fal mögött, s amennyire lehetett bekapartam magam a hóba, úgyhogy lentről nem lehetett látni. Hallottam, hogy tovább folyik a lövöldözés odalenn a faluban, emberekre . . . Ott maradtam, betakarva a hóval, míg bealkonyodott. Egyszerre csak hallom az idősebb fiam hangját, aki fönt volt a partizánokkal. Kibújtam a hóból s utánuk kiabáltam. Ott álltak a Zúbek-háznál, ahol összelövöldöztek minket. Előbújtam rejtekhelyemről s mentem le hozzájuk. Azt mondja a fiam: „Anyu meg az öcsém?...“ Mondom neki: „Fiam, nem tudom, talán ott vannak benn, ahol én is voltam . . ." Odamentünk Seget Janóhoz s kérdeztem tőle: „Hol a feleségem, a fiam, a bátyám?" Azt mondja: „Azt láttam, hogy a németek elhajtották a teheneket, de a tiéidet nem láttam!" A keresztüllőtt kucsmám ott van Banská Bystricóban, a múzeumban. Sokat lehetne még mesélni, mi mindent éltünk át a háborúban. Most már minden rendben lenne, de túl vagyok a nyolcvanon, hja, a kor meg a betegség, ezzel már nem tudok megbirkózni . . . (Balról) Benčová Gizela és Zúbeková Valéria GIZELA BENČOVÁ Tizenhárom éves voltam, amikor azok a szörnyűségek történtek Kľakban. Vasárnap reggel volt. Lövöldözést hallottam az alvég felől. Nem tudtuk, mi történik, hogy a németek a mieinket gyilkolják. Aztán megérkeztek a felvégre, döngették nálunk az ajtót, géppisztollyal, az ajtó kinyílt, s ott álltak előttünk . . . Kis faház volt a miénk, félelmében több szomszéd is odafutott hozzánk. A fasiszták kezdtek minket kihajtani a házból, hogy menjünk oda, ahol a többiek már gyülekeznek. Nem indultunk el mindjárt, erre kezdtek minket gorombán taszigálni, géppisztollyal döfködtek a hátunkba. Mentünk oda a falu közepén a kis dombon álló kápolnához. Voltunk vagy háromszázan, gyerekek, asszonyok, öregek. A férfiak fenn voltak a partizánoknál. Anyám kézen fogott minket gyerekeket: egyik oldalon a bátyám, a másikon én, anyám karján a kishúgom. Azt mondja: „Gyerekek, maradjatok mellettem, ha elkezdenek lőni, egyszerre öljenek meg mindnyájunkat!" Beálltunk a többiek közé, szorosan egymás mellett anyámmal. Körülöttünk golyószórók voltak fölállítva. Aztán odacipeltek egy partizánt. Nem tudott fölmenni a többiekhez a hegyekbe, mert el voltak fagyva a lábai. Elkezdték ott előttünk kegyetlenül kínozni. Levágták a fülét, kinyomták a szemét s más módon is megcsonkították . . . Aztán behajították az egyik 2
