A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-12 / 33. szám
LAKATLAN PORTÁK- Ennek se köll két évnél több és összedől. Nem szólok, baktatunk tovább az utcán.- Itt egy katonapajtásom lakott, jó gazda volt, igen jó. Nem sokkal élte túl a feleségét, utána halt a nyáron. Idegen vagyok a faluban, nem ismerem a Géza bátyám emlegette embereket, csak a hajdani portákat látom, ahol életüket leélték: a giz-gazzal benőtt udvarokat, a széthulló kerítéseket, a burjánzó, nyesetlen szőlölugast, a beömlő házfalakat, a betört ablaküvegeket - a gazda nélkül maradt házakat. A szülői házra gondolok. A minden évben újra festett léckerítésre, a rendbetartott udvarra, a veranda ablakában virító virágokra . . . Ilyen lesz az is, ha apám, anyám meghal? Megborzongok. A falvakat járva egyre több kietlen, düledező, lakatlan portát lótok. Az öregek meghaltak, a fiatalok rég beköltöztek a városba vagy új házat építettek maguknak; nincs, aki a régi szülői házat lakja. Olykor még él az egyik szülő, s máris megindul a régi ház romlása. Erre is van példa elég. Elmondok egyet. A szülőfalumtól nem messze az egyik községben élt az N. család. Parasztember volt valamennyi ősük, s maguk a szülők is. Hét gyereket neveltek fel tisztességesen, ötven év körül volt a házaspár, amikor a legkisebbik fiú, Zoltán is garzonlakáshoz jutott a közeli kisvárosban. Egyedül maradt a két idős szülő a házban, amely valamikor kilencüknek volt otthona, öt évre rá meghalt a férj, rá néhány hónapra a felesége is megbetegedett, be kellett vinni a kórházba. Onnan kikerülve nem maradhatott egyedül, felügyelet nélkül. Ápolásra, gondozásra szorult. A hét gyerek közül egyik sem vállalta édesanyjuk gondozását, mondván: nincs hely számára a városi lakásban. Az öreg, beteg édesanya számára nem maradt más, mint hogy szociális otthonba költözzön. Egyszer éppen egy kórházban jártam, hogy riportot készítsek, ott találkoztam a nénivel, akkor mesélte el sírva az életét. És lóm, mennyire érző, szerető, vigyázó az anyai szív a kisemmizés után is! Ezt mondta búcsúzáskor:- Ne írja meg, lelkem, a nevemet, mert még rosszat gondolnának az emberek a gyerekeimről. Majd csak megleszek valahogy abban az öregházban azok között, akik hasonló sorsra jutottak. Nem vagyok az egyetlen. Hogy mi lesz a sorsa a régi családi háznak, nem tudta megmondani. .. Nagyszelmenc kis község, közvetlen a szovjet határ közelében. Többször végigjárom a falut. Nem találok olyan utcát, ahol ne lenne elhagyott, üres ház, vagy olyan, amelyikben már csak az egyik öregszülő tengődik magányosan, magatehetetlenül, s tehetetlenségének következményeit ne viselné magán a porta. Az egyik ilyen kietlen ház udvarába szeretnék bejutni. A kapu zárva. A szomszédasszonytól kérdezem, hogy lakik-e még itt valaki. Azt mondja, igen, él még Lajos bácsi. Bekiáltunk neki többször is, de nem jön válasz. A fiatalasszony azt mondja, még biztosan nem kelt föl, ma még nem látta őt az udvaron, igaz, tegnap sem. Déli tizenkét óra van. Az asszony faképnél hagy, én pedig a kapu előtt töprengek. Mint a villámcsapás, úgy ér a gondolat: a hetven körül járó Lajos bácsi meg is halhatott. Ez senkinek sem jut eszébe? Feltekintek a tetőre. Vékony füstcsík kígyózik a kéményből. Ez megnyugtat. Távozok. Később tudom meg, Balogh János: „Itt születtem, itt is akarok meghalni Balogh néni menne is, maradna is A lévai menyecske: „Van háromszobás lakásunk, lenne hely benne a szülők számára is." hogy Lajbs bácsi vénlegény. Nincs közeli hozzátartozója. Ha sok szülőnek öregségére nincs kire számítania, akkor neki végképp nincs. Hja, a közöny ... Járom a község utcáit. Az egyik nagy kert közepén parányi ház. A roggyant, széthullófélben levő kerítésen gyorsan túljutok, csak az udvarba állják utamat a kutyák. Az ugatásra fiatalasszony jelenik meg az ajtóban. Szíves szóval enged be maga előtt. Belülről látom csak, hogy mennyire pirinyó is ez a lakás. Szoba, konyha. Se több, se kevesebb. Az is minimális méretekben. A konyhában Balogh János, a házigazda üldögél, felesége zöldséget tisztít a tűzhely mellett, két unoka pedig a díványon játszik, a fiatalasszony a gyerekek anyja, Balogh János menye. Leülök egy kissámlira; ismerkedünk, beszélgetünk. A gazda meséli, hogy már a hatvannyolcadik évét tapossa, s ebben a csöppnyi lakásban hét gyereket nevelt fel: öt sajátot és két árvát. Szó esik fiatalságáról, a régi huncut világról, amikor a jobbmódú gazda csak akkor hozta haza a szegényebb búzáját a malomból, ha az két napot ledolgozott nála. Pedig üres szekérrel tért volna meg, mégsem tett szívességet ingyen. Már belemelegedünk a beszélgetésbe, amikor megkérdem őt, hogy milyen érzés lakatlanul hagyott portát látni, meg mi lesz a sorsa az ő házának, ha majd „menni" kell?- Hát bizony elszorul az ember szíve, ha lakatlan portát lát. A szomszédban is van egy. Régen kiszedték az ablaküveget, bádoggal födték be helyettük az ablakokat. Mindig eszembe jut, ha látom a házat, hogy milyen vidám élet folyt ott valamikor. Kár érte, de ma már nem kell, ami régi a fiataloknak, építenek helyette újat, szebbet, nagyobbat. De hát, ezeket a régi portákat se kéne a sorsukra hagyni. Valami hasznukat csak lehetne venni . ..- És a magáé?- Amíg élünk, addig kitart. Igaz, ha szebb, nagyobb lenne, akkor se kéne a gyerekeknek, van azoknak már házuk. Azt mondom mindig, hogy adom én ingyen, bárkinek, építsenek hozzá s csináljanak belőle menházat az öregeknek. Elég nagy a telek, jut hely sétára is - mondja nevetve, de kiérződik a szavából, hogy komolyan gondolja, amit mond.- Magukkal mi lesz, ha megbetegednek?- Hívjuk mindkettőjüket - szól közbe a lévai menyecske, aki férjével, gyermekeivel látogatóban van itt -, de főleg apuka hajthatatlan. Anyu még jönne is, most is elvisszük egy hónapra, de aput nem lehet kimozdítani. Pedig lenne hely a bérházban is számukra, van szép hóromszobás lakásunk, amit négyszobásra is elcserélhetnénk, de nem és nem.- Itt születtem, lányom, itt is akarok meghalni. Tudom én, hogy ti szívesen fogadnátok - mondja az apósa -, az első hetekben. De az lenne nekünk is a sorsunk, mint a többi gyerekükhöz városba költöző öregnek: egy hónap után hallgass a neve és a sarokban a helye. A fiatalasszony meg az unokák is sértődve bizonygatják, hogy ez nem igaz, jól meglennének náluk az öreg szülők, de Balogh János csak hajtogatja a magáét. Ki tudja, talán neki van igaza. Felbomlottak a nagycsaládok. A fiatalok a maguk életét akarják élni, s ebben nincs helye az öregeknek. Mi marad hát más hátra a legtöbbször, mint a szociális otthon - s az elhagyott, düledező porták ... ZOLCZER JÁNOS (A szerző felvételei) 4
