A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-01 / 27. szám
MASZKPROBAK (Varga Imre: A medve alászáll) Európában talán nincs még egy olyan irodalom, melyben annyira a költészet játszaná a vezető szerepet, mint a csehszlovákiai magyar irodalomban. Prózaíróink nemigen zavarják a kritikusok nyugalmát: van év, amikor a műítészek többségének nem is jut könyv bírálatra pedig hát igazán nem mondhatjuk, hogy sokan foglalkoznak mifelénk ezzel a műfajjal. Annál örvendetesebb viszont, hogy verskötetekben nincs hiány. De ahogy az már lenni szokott: ezeknek a köteteknek alig van szélesebb körben visszhangjuk, különösen a fiatalabb nemzedékek művei iránt tapasztalható egyfajta közömbösség, sőt nemritkán ellenszenv is, annak ellenére, hogy az évről-évre emelkedő példányszámok cáfolni látszanak ezt a megállapítást. Ne is tagadjuk: a csehszlovákiai magyar olvasó prózára szomjazik; a verseskönyvek — ha gazdára is találnak — ritkán rongyolódnak szét a sok olvasástól. Miért írnak mégis annyian verset? Vagyis helyesebben: miért írnak olyan kevesen prózát? Ezek azok a kérdések, melyek sürgetik a választ; megkerülni őket lehetetlen, de irodalmunk sorsának további alakulása érdekében nem is ajánlatos. Mindezt szükségesnek tartottam megjegyezni mielőtt belefognék Varga Imre második kötetének elemzésébe, annál is inkább, mivel fiatal költőnk versei közismerten nehéz olvasmányok, még az elszánt versbarátoknak is épp elég gondot okoznak, így aligha várható, hogy szélesebb körben teret hódítanak. Varga Imre azok közé tartozik, akik nem delizsánszon érkeztek az irodalomba, hanem huszitaszekéren, aknatűzben. A harci zaj időközben elcsitult, a bástyán állók ugyanis rádöbbentek, hogy nem ellenség közeleg, hanem erősítés, s ha nem is egyértelmű meggyőződéssel, de kaput nyitottak a fiatalok előtt, akik közül néhányan máris fontos posztokat foglaltak el. Varga Imre új verskönyve — A medve alászáll — mindenekelőtt a formakeresés könyve. Formakísérletei — „maszkpróbák“. A legváratlanabb szerepekben bukkan föl előttünk: Szondi apródjaként, egy rituális szertartás áldozati medvéjeként, középkori krónikásként, monodráma hőseként, antik narrátorként, és még hosszasan sorolhatnám. A költő komolyan veszi ezeket a szerepeket, hangvétele nemritkán balladisztikus, komor. Semmi nyoma az iróniának, mely első kötetében, a Crusoe-szaltókban dominált. E- zek a szerepvállalások azonban nemcsak a formakeresés szempontjából érdekesek, hanem azért is, mert jól mutatják a fiatal költő szellemi kalandozásainak útvonalát. Vargá Imre bátran merít ihletet — s egyre nagyobb mértékben — a régebbi korok költészetéből, s ezek az élmények sajátosan tükröződnek lírájában is. Verseit nagyobb fegyelemmel és szigorral szerkeszti, olykor a kötött formákkal is kacérkodik, de maga is érzi, hogy ez a terep még nem elég biztonságos számára. Feltűnő a zenei motívumok térhódítása Varga költészetében. Már első kötetében is nyomon követhető volt ez, új könyvében azonban a zene nemcsak ihletője, hanem formálója is a versnek. A zene megjelenése a költészetben mindig a harmónia, a belső egyensúly utáni vágyakozás legbiztosabb jele. A pályakezdő Varga provokatív (és valljuk be: modoros) hetykesége, lázadása nemcsak szembefordulás és önigazolás volt, hanem álca is, a belső feszültség és a bizonytalanság leplezése. Ezzel magyarázható az is, hogy gondolatait darabokra tördelve tudta csak közölni, míg újabb verseiben már megfigyelhető a gondolat egységes tömbbé szerveződése, valami hasonló folyamat révén, ahogy néhány milliárd éve az ősóceánban sejtté álltak össze a fehérjemolekulák. Elsősorban a költő számára megnyugtató, hogy felismerte a harmónia szükségességét, de az olvasó is csak nyerhet vele. Ez a harmónia-keresés természetesen egy bonyolult és hosszú folyamat, tulajdonképpen a halál pillanatáig tart, és csak ideiglenes egyensúlyokat teremthet. (Ellenkező esetben nincs is értelme tovább verset írni.) Varga Imre nem hangulatteremtő költő. A jelzőket és a hasonlatokat mérsékelten adagolja, s ahogy már Konesol László korábban kimutatta: sok esetben akár el is hagyhatná, hiányuk nem bontaná meg túlságosan a vers szerkezetét. Legmeghökkentőbb képeiben is a mozgás, a dinamizmus dominál; az ernyedések, a mozdulatlanság, a szabályos indulások és megérkezések idegenül hatnának ebben a költészetben. Varga Imre még mindig — bár egyre áttételesebb formában — a magány verseit Írja. E magányosság burkait a szerelem sem képes áttörni, a versek félbemaradt, megkövesedett, értelmet nem nyert kapcsolatokról tudósítanak. Csak egy-egy költeményben tesz kísérletet arra, hogy elhagyja önmaga vonzáskörét és a kívülálló szemével figyelte a vers születésének folyamatát (pl. Tükör és arc). Szólnom kell a buktatókról is. Verseinek olvasása közben többször is megtörtént az a furcsa eset, hogy egyes sorait értettem, mégis, amikor a verset mint egészet vettem szemügyre a mondanivaló, a költői szándék rejtve maradt. Bizarr és szürrealista látomásait az olvasó nem mindig tudja követni, annyira szubjektív, annyira magánjellegű élményekből építkezik, hogy az ember közömbös marad a vers iránt (pl. A szép lila róka). Azok a versei viszont, (a költő tehetségének kézzelfogható bizonyítékai), melyek kathartikus élményben részesítik az olvasót az intellektus számára is könnyebben hozzáférhetők. Az A medve alászáll legjobb versei (a címadó vers, a Szondi apródja, Beszéd emelkedőben, A teremtés krónikása, Részletek egy múlt századbeli szimfóniából, A sziklabörtönbe vetett krónikás és a király) egy sorba állíthatók előző kötetének legjobb darabjaival. Amivel gazdagabbnak érzem a második kötetet az elsőnél, az főképp a zenei motívumok bátrabb alkalmazása és a témabővülés. Viszont hiányzik ebből a kötetből a Varga Imrére korábban annyira jellemző irónia. LACZA TIHAMÉR V. Pribyl felvétele CSONTOS VILMOS versei: JÓ EGY KICSIT Jó egy kicsit mór megpihenni, Magam tüzénél melegedni. Jó egy kicsit — szemet lehunyva Tekinteni vissza a múltba, S valakit látni tarka réten. Legszebb virággal a szemében, S azt a virágot nézni — hosszan, Amíg a lángja el nem lobban . . . Jó egy kicsit egyedül lenni, Magam tüzénél melegedni, Álmodni arról, ami szép volt, Szórni az útra drága fény-port. A NYUGALOM DICSÉRETE Óh, drága, féltett nyugalom, Folyó vagy, mélyed kutatom. Hajó vagy, ringass — akarom Vers vagy, daltermő hatalom! AKIK MÁR Akik már előttem jártak, Micsoda nyomaik vannak! Kérgén a nagyvilágnak Fényesen megmaradtak! 11
