A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-07 / 1-2. szám
[HALLOTTUK LVASTUK ÄITUIÍ SZÍNHÁZ A puskás férfi Első hallásra bármennyire is furának tűnik, de a szovjet drámairodalomban — a húszas évek néhány kevésbé jelentős darabjától eltekintve — kevés az olyan színmű, melyekben a főhősök sorsát közvetlenül az Októberi Forradalom eseményei befolyásolják — és viszont: melyekben közvetlenül a főhősök alakítják tetteikkel s elhatározásaikkal Lenin forradalmának „sorsát". N. Pogogyin: A puskás férfi című darabjának külön értéke ezért, hogy a forradalom legforróbb napjaiban játszódik. A darab főhőse: Ivan Sadrin — ő a puskás férfi — egyszerű katona, akit a fronton .megcsap az új idők szele, néhány nappal később pedig személyesen is a forradalmi átalakulások kellős közepébe csöppen. Csöppen? Lényegében enyhe kifejezés ez, mert Sadrin (Ivan Rajniak játssza átélten és kiváló karekterformáló erővel) szivvellélekkel Lenin katonájává válik s magasra emelt fővel harcol a forradalom zászlaja alatt. Pogonyin Ivan Sadrinja a szovjet irodalom egyik legsikerültebben, legprecízebben megrajzolt figurája. Az egykori frontkatona jelleme és gondolkodásmódja valóban a szemünk láttára alakul át és válik egyre öntudatosabbá. Sőt, Leninnel való találkozása egyben arra is rádöbbenti, hogy az Októberi Forradalom győzelmét követő években sok lesz még a megpróbáltatás, ám hittel és akarattal, szilárd meggyőződéssel minden nehézséget vállalni lehet és kell! A puskás férfit a bratisavai Hviezdoslav Színház játssza nagy sikerrel. Az előadást Pogogyin munkásságának egyik legavatottabb ismerője: A. L. Dunajev rendezte vendégként. Az előadásban tulajdonképpen a színház egész drámai társulata játszik, ezért a címszereplőn kívül hadd említsem külön is Štefan Kvietik, Soňa Valentová és Anna Javorková nevét. (bmp) (I. Vavro felvétele) FILM Kilenc hónap Mészáros Márta díjnyertes filmje — melyet a közelmúltban mutattak be a bratislavai mozikban — annak idején országos vitát kavart Magyarországon. Pontosabban szólva, nem is annyira a film, mint inkább a film hősnőjének a magatartása volt a vita tárgya. Voltak, akik helyeselték a lány elhatározását, hogy egyéniségének megőrzése érdekében inkább vállalja a magányt és két gyermekét apa nélkül neveli, minthogy alávesse magát d meglehetősen önzőnek és korlátoltnak beállított férfi (a k) akaratának. Mások ellenben azzal érveltek, hogy szép, szép ez az önfeláldozás, de a gyerekeknek végülis szükségük van/apára is, s jo'lett volna, ha ezt a lány idejében tudatosítja. Nem áll szándékomban az ilyen vagy olyan vélemények szá)nát gyarapitani, meg kell viszont j^yeznem, hogy a vita hevében eléggé megfeledkeztek magáról a filmről, mint művészi alkotásról. Mészáros Márta kedveli az „életszagú" történeteket, és nem ellensége a naturalista ábrázolásmódnak sem. Nem finomkodó, nem érzelgős, s mi sem áll távolabb tőle, mint a lirizálás. Füstös resti, sáros utca, trágyarakás, a gyár szürke sziluettje, disznóölés, s a végén még egy valódi szülés is — ezeket a nyers jeleneteket bátran felhasználja a rendező, még akkor is, amikor nyilvánvaló, hogy semmi funkciójuk. Egyszerűen adva vannak, a néző tegyen velük azt, amit akar. A rendező nem annyira az érzelmeinkre, mint inkább a tudatunkra kiván hatni, a cselekmény kedvéért elhanyagolja a lélekábrázolást is, de szándéka a visszájára fordul, mert bármennyire is hiteles történetet szeretne bemutatni, épp a naturalizmussal is kacérkodó „valóságábrázolás'' miatt dől dugába az egész. —ez — Zsákutca A hetvenéves velencei biennálé tavaly valódi zsákutcába került. A kétévenként megrendezett, nagyszabású képzőművészeti, zenei, drámai és a filmművészeti bemutató eleddig talán méltó volt nagy híréhez ... de most? A biennálé elnöke Carlo Ripa di Meana 1976-ban a Szovjetunióba látogatott s a szovjet művelődésügyi miniszterrel a még szorosabb együttműködésről tárgyalt. Meana úr ekkor még teljes elismeréssel nyilatkozott a szovjet művészet színvonaláról, arról, hogy a szovjet művek részvétele a biennálén - akárcsak a többi szocialista ország műveinek részvétele — emeli a bemutató színvonalát. Ezek után ki számított volna arra a látványos pálfordulásra, ami di Meana úr esetében bekövetkezett? A tavalyi biennálé előkészítése során teljesen megfeíedkezett ünnepélyes moszkvai nyilatkozatairól és a bemutatóra kerülő művek megítélésénél is igyekezett mellőzni az objektív művészi mércét. A szocialista művészek és művek esetében a meglehetősen homályos .fkonformista", „nonkonformista" jelzőket hangoztatta. „Nonkonformista" volt a szemében mindenki, aki szembehelyezkedett a szocialista rendszerrel. A szocialista művészetet számára az ún. disszidensek művei képviselték. S mivel nézeteiben az olasz sajtó javarésze nem osztozott, di Meana úr tüntetőén lemondott tisztségéről. Amint később -kiderült ezt is inkább csak a reklám érdekében tette, mert amikor a biennálé ügye az olasz parlament elé került: lemondását viszszavonta. Nagy szorultságában di Meana úr új mecénásokat keresett és talált is, olyanokat, akik ezt a „disszidens fesztivált" (ahogy egyes olasz lapok nevezték) hajlandók voltak támogatni. A háttérben természetesen Pelikán, Goldstükker és a többi reakciós emigráns állt. így történhetett meg, hogy a csehszlovák művészetet a disszidensek vagy az úgymond „belső emigrációba vonult" művészek képviselték. Csakhogy ezek az itthon élő művészek egyáltalán nem vonultak „belső emigrációba", dolgoznak, alkotnak és... tiltakoznak a műveikkel való visszaélés ellen. Műveiket ugyanis a biennálén megkérdezésük és beleegyezésük nélkül mutatták be. Természetesen di Meana úrék azokat a (jobbára 1968 körül keletkezett) dolgaikat válogatták ki', amelyeket ma már ők sem vállalnak. Olvassunk bele J. Jakubisko nyilatkozatába! „Nem tudom, milyen javításokkal és kommentárokkal vetítették filmemet Velencében. Viszont határozottan nem óhajtok valamiféle mártírpózban tetszelegni. Nyugaton ugyanis már évekkel ezelőtt ilyen feladatot róttak ki rám. A koprodukcióban készült filmek alkotása közben eldönthettem, milyen utat járjak. Ellenálltam mindenféle rábeszélésnek és csábításnak, nem maradtam kint, mint a mostani politikai botrányok sok szervezője, mivel olyan alkotónak érzem magam, aki képességeit itthon is érvényesítheti. Tudom, hogy csak ez az út felel meg valódi belső meggyőződésemnek. Képességeimet a szocialista művészet szolgálatába akarom állítani."- zs -KÖNYV A szívsebész könyvet írt Christian Barnard, a világhírű délafrikai szívsebész Siegfried Stander íróval közösen regényt írt. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy noha szenzációként elsősorban a hires sebész íróként való bemutatkozása szolgál, maga a regény sem sorolható az olcsó lektűrök közé. A The Unwanted (Nem kívánatos) cselekménye kórházi környezetben játszódik, főleg a műtőasztalok körül; két kitűnő délafrikai orvos sorsáról szól. Egy fehér és egy színesbőrű orvos sorsáról. Együtt nőttek lel, együtt végezték el az egyetemet, ugyanabban a kórházban dolgoznak. Barátok és vetélytársak is egyben. Egyikük persze — bőrének színe miatt — igen hátrányos helyzetben van. Ezt a hátrányt a szerzők még azzal is hangsúlyozzák, hogy a néger orvos apja a fehér szüleinél szolgált. Ennek ellenére kitanult, méghozzá nemcsak mert rendkívüli tehetség, hanem mert a fehér orvos apja anyagilag támogatta őt. Mint később kiderül, nem pusztán emberbaráti szeretetből. A regény közepe táján mindkét orvos megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy közeli rokonok: az apjuk ugyanis egy és ugyanaz a férfi. A délafrikai társadalomban a két orvos esélyeit természetesen össze, sem lehet hasonlítani. A regény végén azonban mégis mind a ketten összeroppannak. A néger mindenekelőtt bőrszíne és bizonyos kísérletek miatt, amelyek a bigott és vallásilag korlátolt társadalom számára nem voltak kívánatosak, a fehér pedig mert nem képes alkalmazkodni az embertelen szociális körülményekhez. Számára ugyan minden anyagi eszköz hozzáférhető, amire csak szüksége van, de semmi egyebet nem kapott ettől a társadalomtól. A könyv befejezésében egy rendkívüli műtétet végez — de társadalmi és családi élete csődbe jut. A szerzők nem egyszerűsítik le sem hőseiket, sem a társadalmat, amelyben élnek — se társadalom visszásságai Így méginkább szembetűnőek. A két orvos élete merő harc ezzel a társadalommal és önmagukkal. — zs — INNENONNAN □ Irán legidősebb lakosa a száznegyvenhárom éves Abbas Chaskar. Arra a kérdésre, hogy miben látja a hosszú élet titkát, a következőképpen válaszolt: „Sohasem idegeskedtem és nem si veszekedtem; főleg 36 feleségemmel nem, akiket egytől egyig túléltem." □ Egy nápolyi zöldségkereskedő elhatározta, hogy kiirtja házából a patkányokat: a patkánylyukba benzint töltött és meggyújtotta. A „robbanás" az egész házat megrázta és tűzvészt idézett elő, ám kérdés marad, vajon az újjáépített házba nem térnek-e majd vissza a patkányok. □ Az egyik madridi étteremben a következő feliratot olvashatták a látogatók: „Az asztalon hagyott ételmaradékokkal kutyákat etetni szigorúan tilos!" Egy jó humorérzékű látogató a következő „aláírást" biggyesztette a szöveg alá: „Állatvédő egyesület". Ellie, a 13 éves gorilla, a Los Angeles-i állatkert sztárja császármetszéssel szülte meg bébijét. A műtétet tíztagú csoport hajtotta végre. Az újszülöttet (képünkön) Caesarnak keresztelték el, miután a római hadvezér és diktátor Julius Caesart is hasonló operációval segítették világra. Biztos ami biztos: ezt a sofőrt nem érinti a Nyugat energiaválsága. 8
