A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-24 / 26. szám
Á * > i L * »z éves. Ezért hót róla is le kell írnom; feltehetően ő az ország legifjabb szövetkezeti elnöke. A falukép teljességéhez hozzátartozik, hogy a lakosság zömét idősek alkotják. A fiatalok legnagyobb része megy, vándorolgat el az ipar, a város felé. Szinte érthetetlen, hogyan lehet egy olyan kedves közösségből, egy olyan gyönyörű tájból kiszakadni, mint amilyennek én ezt a falut, ezt a fennsíkot néhány nap alatt megismerhettem. Azt mondják, nem is igaz, hogy szívfájdalom nélkül mennek el a fiatalok. Elhiszem, csak elfogadnom nehéz, mert én bizony szívesen lennék szilicei. Mint azok a rozsnyóiak és kassaiak is, akik elég gyakran kiiincselgetnek a falu helyi nemzeti bizottságán, hogy házat vegyenek Szilicén. Igenám, csakhogy ők hétvégi falulakóként kívánkoznak Szilicére, ami a sziliceieknek nem tetszik s ezért nem is engedik. így aztán akadnak lakatlan, üres házak is a faluban. Vevő lenne rájuk, csak eladó nincs. Szépek azok a házak, bizony szebbek mint az újak. Egy sajátos népi építészetnek őrzői, hordozói, csakhogy így félig-meddig gazdátlanul nem sokáig maradhatnak meg annak. Kár lenne értük. No és az emberek, a krasznaharkai várurak alá rendelt egykori jobbágyok leszármazottai? Közel a falu legmagasabb dombjára épült erődítményhez hasonlatos templomhoz, egy szép tornácos ház előtt, feketeruhás asszonyok ülnek, beszélgetnek a kispadon. Az óvodáskorú kisunokák az árokban játszadoznak. Nem telik bele öt perc, s az öreg nénikből árad a szó. Nyíltak, kitárulkozók, őszinték. Beszédük szép, elbeszélnivalójuk is az. Mert miről is beszélhetnének másról, mint a leélt hosszú évtizedekről, a régi és a mai életről. Olyan emberek között ülök a kispadon, akik bizony keveset mozdultak el életükben ebből a zárt világból, s ezáltal talán nem is veszítettek oly sokat, mint ahogy az első látásra tűnik. Saját világot teremtettek maguknak az évszázadok során, s hogy milyen is lehetett ez a világ, azt még ma sem nehéz kideríteni. A néprajzkutatás feladata lenne utánanézni, feltárni, megmenteni mindazt, ami a szilicei emberek sajátos régmúltjából megőrzésre érdemes. Már az sem kevés, ami például Boris néni házában és lelkében, emlékezetében fellelhető. Ez a kedves öregasszony nemcsak a padláson őrizget A gombaszögi cseppkőbarlang Kilátás az égre — a jégbarlangot rejtő szakadékból kacatnak vélt kincseket, nemcsak a szekrényeiben tartogat szép emlékeket, hanem a lelkében is. És nemcsak szőni, fonni, hímezni tudott gyönyörűen, élni, mesélni is. Leánykoráról, asszonysorsáról, özvegysorárál meséltetem, s bár nem volt könnyű az élete, megértem, amiért sosem kívánkozott el innét. Három degesz retömött stafirungos-szekrényében egy néprajzi kiállításra elegendő anyag pihen használatlanul — évtizedek óta. De nemcsak Boris néni lelke, szekrénye, padlása ilyen e faluban, — másoké is. Megint Zakhár Benjáminnal beszélgetek a kultúrház hűvös falai közt, ahol a hnb is székel. Arról, hogy kellene, hogyan lehetne több fiatalt itthontartani. Úgy véli, egyetlen módja van — az, hogy az itthonmaradottaknak még jobb feltételeket teremtsenek, s ezzel példát mutassanak a felnövőknek. Meséli, hogy az utóbbi időben újra aktívabban kezdenek működni a tömegszervezetek. Most kezdtek hozzá az ifjúsági klub tatarozásához, újjászerveződött a CSEMADOK éneklő csoportja, táncegyüttese. Bemutatkoztak, sikerük volt, mert igény van itt a közösségi kultúrára, hiszen a gyökerek régiek. Az utolsó Szilicei ember, akivel kezetfogok, az o magyar iskola tanítónője. Két évtizede van a faluban, a Csallóközből jött ide férjhez, tavaly megözvegyült. Négy osztályt oktat egyedül, ám ez a négy osztály összesen tizennégy gyerekből áll. Ugyanez a helyzet a szlovák iskolában, ahol tizenhárom gyerek képezi a három osztályt. Kellemes napokat töltöttem Szilicén, csak ezek az utolsó adatok elszomorítottak. Kevés gyerek születik a faluban. Évi tíz-tizenhárom. Miért? A magyarázatot nem találtam meg. Pedig keres•em. A kanyargós útról visszanézek. Minden jót Szilicei Néhány hét múlva találkozunk. Odalent a falu alatt, a gombaszögi völgyben, amikor majd szól a zene, pattog a csizma és sok ezer ember érzi jól magát. Ilyenkor, a Gombaszögi Dal- és Táncünnepély alatt Szilice szinte kihal. A szilicei emberek lesereglenek a völgybe. Akik meg meszsziről jöttek Gombaszögre, talán felmennek Szilicére is. Ha felmennek, nem felejtik el. Tapasztalhatják, hogy a Szilicei-fennsík szépségét valóban nem a tenger szintjétől kell mérni. A szerző és Absolon (1) felvételei j$SBnl££-
