A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-10 / 24. szám
III. TETŐSZERKEZETEK, TETŐFORMÁK, PADLÁSTÉR, TETŐFEDŐ ANYAGOK dók". A vízszintesen belécezett szarufák zárták le a padlásteret. A szabadtűzhelyes házakban még nem találkozunk a jelenlegi értelemben vett padlással. A padlás kialakulását a ház füsttelenítése tette lehetővé. Először a falakra keresztben elhelyezett fák választották szét a ház belső terét a földszinti lakótérre és a tetőzet alatti padlástérre. Később a megmunkálatlan és gyenge fákat szabályosan faragott erősebb gerendákkal helyettesítették. Szélesebb helyiségek áthidalásánál a padlásgerendák alá keresztben egy erősebb „mestergerendát" helyeztek el. A mestergerendát legtöbbször faragásokkal díszítették, belevésték a tulajdonos nevét és a ház készítésének évszámát. A gerendákat ledeszkázták, majd szigetelés céljából vékony sárkockákkal, „padlástíglákkal" letakarták és betapasztották. így vált lehetővé a padlás raktározás céljaira való felhasználása. Itt tartották a gabonát, a szénát, a szárított gyümölcsöket és a füstölt húsféleségeket is. A tetőzet formáját tekintve még ma is megtalálhatók a “nyeregtetős", „félnyeregtetős", „sátoralakú", „kontyos" és „csapott" tetőformák. Lakóházaknál és pajtáknál legelterjedtebb a sátoralakú tetőforma, de találkozhatunk nyeregtetőkkel is. A félnyeregtető a lakóházak végében épült sopáknál gyakori. Kontyostetővel a pincéknél és az ólaknál találkozhatunk. A múltban legelterjedtebb tetőfedő anyag a „zsindel" és a „kece", vagy „kice" volt. A zsindelyek kemény fából készült desrkalapocskák voltak, melyeket egymásba illesztve rögzítettek a tetőszerkezetre. A kece rozsszalmából készült. Az óvatosan cséphadarókkal kicsépelt rozs szalmáját „félmarokra" szedték, majd különkülön minden csomót szalmakötéllel átkötöttek. Az így elkészült kecéket szintén szalmakötéllel erősítették a tetőszerkezetre. A kecékkel befedett tetőt „zsuptetőnek" hívták. Később a szalmát felcseréhe a cserép és a pala. BUDAY ENDRE Zoboralján a legegyszerűbb tetőszerkezetek közé sorolhatjuk az „ágasfás-szelemengerendás“ szerkezetet. Lakóházaknál ez a tetőszerkezet nem terjedt el nagyobb mértékben. Napjainkban már nagyon ritkán, és csak a gazdasági épületeknél találkozhatunk vele. Az egész szerkezet mindössze két részből állt: az „ágasfából" és a „szelemengerendából". Ágasfáknak azokat a függőlegesen beültetett oszlopszerű fákat nevezték, melyeknek felső végén két ág „V" alakban ágazott szét. Az ágasfákat általában párosával állították fel. Két ágasfa tartotta a vízszintesen rájuk helyezett szelemengerendát. A szelemengerendákra aztán ágakat, vagy kar vastagságú fákat raktak. Az így elkészített szerkezetre rakták rá a szalmakazlat vagy szénakazlat, mely egyben mint tetőfedő anyag is szolgált. A boronafalak és vályogfalak nagy teherbíró képességüknél fogva lehetővé tették olyan tetőszerkezet kialakulását, mely súlyával teljesen a falra nehezedett. Építése úgy történt, hogy a kész falra először a padlásgerendákat helyezték, melyek keresztben ívelték át a helyiségeket. Ezután következtek a tulajdonképpeni tetőgerendák: a falakra hosszában helyezett „folyógerendák“, az ezeket összekötő és a szarufákat, vagy „szarvókat“ tartó „keresztgeren&
