A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-10 / 24. szám
A Tahiti szigeten élő kék papagáj igen ritka fajta, ezért jó üzlet csempészkedni vele. Amerikában lefüleltek egy csempészt, s madarait gázkamrára ítélték. Az állatkertek egyesületének tiltakozására azonban megkegyelmeztek nekik, és San Diego állatkertjének ajándékozták őket. Stefan Krzysztof Kuczyáski Varsó címére c. könyve 150 fekete-fehér és színes illusztrációval szemlélteti Varsó városcímerének történetét: kezdve a címert diszítő lovagtól a későbbi fantasztikus alakú mesebeli szörnyön át egészen a sellőig, mely „védnökséget vállalt" a főváros felett. Az NDK csodaúszói minden évben halomra döntik a világcsúcsokat. Sehol a világon nem fordítanak akkora figyelmet (és annyi pénzt) a sportra, mint az NDK-ban. Az úszás „kötelező sport" minden óvodában. Felvételünk a Leipzig melletti Torgau óvodájában készült. ■ A legjobb kígyószelíditő címet nemrég az a Foto Kman nevű pakisztáni polgár nyerte el, aki egy veszélyes Rosanna Schiaffino, az ismert olasz filmszinésznö színpadi szerepet vállalt: az Un angelo calibro 9 című darabban játszik, amelyet minden nagy olasz városban bemutatnak. mérgeskigyóval a nyaka körül körülsétált egy hatalmas stadiont. Kezdetben ketten voltak: „Andrzej és Eliza". A lengyel kamarakettős Eliza Grochowiecka énekesnő és Andrzej Rybiiiski dalszerző-gitáros keresztnevéről kapta elnevezését. Ez az elnevezés túlélt minden változást. Az együttes ma öt főből áll, de hűek maradtak az első névhez. Felvételünkön Andrzej, Eliza és az együttes basszusgitárosa, Jerzy Rybiáski, nevet. Talán éppen azon, hogy az ismert kettősök közül az övék a legnépesebb. Verőn Humpage manchesteri divattervező legújabb alkotása a csizma alakú válltáska, amelyben - persze - csizmát vihet magával tulajdonosa. Ez esetben Tony Byrne, aki nem Tóni, hanem leány. NEM TUDOK A GONDOLATTÓL SZABADULNI Milyen érzés lehet ma Olaszországban élni? Ahol a terroristák lelőnek, elrabolnak embereket? Legutóbb Aldo Morót, a Kereszténydemokrata Párt elnökét szemelték ki áldozatul. Világos nappal támadtak rá gépkocsijára és kíséretére, leterítették öt testőrét és a neves politikust ismeretlen helyre szállították. Aztán több mint ötven napig zsarolták a kormányt, követelésekkel léptek fel, engedjék szabadon fogva tartott tizenkét társukat. Egyenetlenséget akartak elhinteni a legnagyobb pártok vezetői között. A kormány azonban hajlíthatatlan volt, s a nagy nyugati rádióállomások május 9-én világgá röpítették a hírt: Aldo Moro halott, géppisztolyból egy egész sorozatot eresztettek bele a terroristák, és holttestét egy római utcában hagyták, ellopott gépkocsiban. Ennyi körülbelül dióhéjban Moro elrablásának és brutális meggyilkolásának a története, s én a drámai esemény első pillanatától nem tudok szabadulni a gondolattól: milyen érzés lehet ma Olaszországban élni? Ahol terroristák garázdálkodhatnak, rabolhatnak, gyilkolhatnak? Ahol a rendőrség képtelen nyomára bukkani a tetteseknek? Ahol a rémületet és döbbenetét keltők úgy eltűnhetnek, mint a kámfor? Képzeljék el, hogy világos nappal csapnak le Moréra, végeznek testőreivel, s a körülbelül 60 milliós országban senki nem lát semmi érdemlegeset, nyomra vezetőt, senki nem tudja, mi történik a szomszédságában, a szomsaéd házban, Róma egyik vagy másik utcájában, az országúton. Annál döbbenetesebb mindez, mert annyi rendőrt még soha nem dobtak be Olaszországban a bűnösök kézrekerítésére, mint Moro elrablásakor. Még nyugatnémet nyomozók is részt vettek a terroristák keresésében, ők azonban biztos fedezékből üzengettek, telefonáltak, zsaroltak, miközben széles körben folyt a nyomozás. Szinte hihetetlen, hogy létezhet még a világon, vagy valamelyik országban olyan rejtekhely, amelyről nem tudnak. Mert hiszen műszerek segítségével már a Föld belsejébe is belelát az ember! Csak a terrorizmus és a maffia veszedelmes szövevényébe nem lehet betekintése? Vagy a terroristákkal cimboráié magas körök takarják ködfátyollal a bűnt? Mert véget akarnak vetni a demokráciának? Ki tudja pontosan, mi a háttér és kik állnak az erőszak mögött? Nem is találgatom. Annyi bizonyos: furcsa érzés lehet manapság Olaszországban élni. Nem azért, mert dühönghet földjén a terror, de legfőképpen azért, mert szervezett államban nyomtalanul eltűnhet az ember, még ha Aldo Morénak hívják is . . . — mj — AZ ÚJSÁGOLVASÓ Minden reggel, pontosan kilenc órakor bejön kedvenc kávéházába, mogorva arccal összegyűjti az összes fellelhető újságot, a napilapokat, hetilapokat, folyóiratokat, törzsasztalára hordja, rendel magának egy feketét és olvasni kezd. Négy nyelven olvas: szlovákul, németül, magyarul és franciául. Lehet, hogy még több nyelven is olvasna, de az említetteken kívül más nyelvű újság nincs ebben a kávéházban. Nem láttam még hozzá hasonló, szenvedélyes újságolvasót. Elolvas minden vezércikket, minden kommentárt, minden hírt, tárcát és glosszát, sporttudósítást, apróhirdetést és reklámszöveget. Még az úgynevezett tirázst is átböngészi s nyilván jól megjegyzi magának a főszerkesztő nevét és a szerkesztőség címét. Közben egyre mérgesebb — innen oldalról legalábbis úgy látszik. „A fegyverszünet ellenére Libanonban folytatódnak a harcok“ — olvassa összevont szemöldökkel és haragosan félredobja az újságot, de aztán újra felveszi. Ebben az esetben nagyonis megértem haragját. Ugyan miféle fegyverszünet lehet ott, ahol továbbra is harcolnak? De az már teljesen érthetetlen számomra, hogy az apróhirdetéseken, sőt, a humoros oldal viccein is mérgelődik. A minap egy fiatalember udvariasan az asztalához lépett s megkérdezte az öregurat, akit egyébként a pincérek professzor úrnak szólítanak, szabad-e a Pravda. „Szabad“ mondotta az újságolvasó, olyan dörgő és dühös hangon, hogy a fiatalember ijedten elsomfordált — újság nélkül. Egyáltalán: végképp nem kedveli, ha a kávéházban más is olvas rajta kívül, vagy legalábbis vele egyidőben. Talán attól tart, hogy másoknál később értesült a világ eseményeiről? Nem tudom. Aztán meg, ha ennyire érdeklik őt az események, miért mérgelődik a tudósításokon. Ez a kérdés lélektani tanulmányt érdemelne, sajnos e sorok írója nem lélekbúvár. Lám, most is micsoda prófétai harag borítja el az arcát, a szájaszéle dühtől rángatódzik, pedig, ha jól látom ilyen messziről, csak azt olvassa, hogy egy japán kertész feltalálta a szagtalan fokhagymát. Hát ez a hír vajon miért gerjeszti ekkora haragra a professzor urat? Mellesleg magam sem értem, mit ér az olyan fokhagyma, amelyiknek nincsen szaga!... De dühöng ő azon is, ha azt olvassa, hogy a Duna vize Bratislavánál, Medvedovnál, Komárnonál és Stúrovónál apad. De ha árad, akkor is ingerülten csapkodja újságjait. Hát, ami azt illeti, nem a legrokonszenvesebb látvány ez a dühöngő öregúr. Mégis, amint így elnézem őt, az jut eszembe, hogy talán mégsem fölösleges mesterség ez a miénk, azaz az újságírás. Hiszen, ha ilyen szenvedélyes újságolvasók vannak, akkor csak érdemes újságot csinálni, szerkeszteni, írni. Ami kissé elszomorít: még soha sem láttam az öregúr kezében a mi lapunkat, tehát ezt, amelyben most éppen őróla írok. Viszont elhatároztam, hogy mihelyt megjelenik ez a róla készített hevenyészett portré, azonnal viszek neki egy tiszteletpéldányt a Hét-bői. Hadd dühöngjön egy kicsit miattunk is a kedves professzor úr! ZS. NAGY LAJOS 9
