A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-27 / 22. szám
úr, gróf Maldechen Lajos. A megművelhető földterületből 500 hektár, a környék erdeinek 90 százaléka volt az övé. Lakták a községet uradalmi hivatalnokok, béresek, kocsisok és parasztok. A faluhoz tartozó Málhegy bányában „prolik" dolgoztak. A parasztok nyáron gazdálkodtak, télen fát fuvaroztak a gróf erdejéből. Nehéz élet, nehéz kenyér. A szegényember élelemnek, ruhának gyakran érezte hiányát. De a várat látogató urak ezt nem látták. Fentröl egyébként is másképp látni mindent. A háború előtt nem nagyon látogatták a várat. Elvétve tévedt a faluba egy-egy gyalogos, kerékpáros. Egy mint aki valóban érdekeset akar mondani. — Amikor Magyarországra mennek kirándulni. Ott jut eszükbe a vár s a róla szóló nóta. Csodálkozva kérdezik aztán vendégek és pincérek, hogy maguk krasznahorkaiak? Fábri Lajost, a hnb elnökét a várhegy mögötti cigánytelepen érem utol. Az óvodában. A fabarakkszerű épületben harminc kiváncsi gyerek veszi körül Lajos bácsit. Cörgei Emma ovónénit és Veszelovszky Erzsébet szakácsnőt. A gyerekek tiszták, jól öltözöttek, a falusiak óvodája sem különb. A telepnek majd négyszáz lakója van. Ha Darvas János cigánybírót, a hnb képviselőjét kérdezném, nyilván a sürgős tennivalókat sorolná, mert hiszen a telep egészségtelen „lakóházai" nem jelenthetik sokáig a jövőt, meg már a példa is vonzó, sok cigány család lakik bent a faluban, új házban. En azonban Fábri Lajost kérdezhetem csak, mert ö van kéznél, s ö a gondot mondja. Mert minden ember, a tisztségviselő is, elsősorban a gondjától akar szabadulni. — A 15—18 éves cigány fiatalok közül egyesek nem végzik el az általános iskolát, igy nem kerülhetnek iparitanuló viszonyba. Tengneklengnek, nem találják a helyüket, nem tudnak mit kezdeni a szabad idejükkel. Mennek hát az erdőbe párosán, s jön a gyerek, jön a bírósági tárgyalás ... — Bizony, felelős ember számára nem kis gond ez. Erről beszélgetve térünk vissza a faluba. S találkozunk Plosnica Sándorral, a hnb titkárával. Hármasban vallatjuk aztán a múltat és a jelent, hogyan alakult annak a községnek a sorsa, amely talán egyidős a „büszke" várral, s amely fölött minden és mindenki elnéz évszázadok óta — ma is. És most már távirati stílusban közlöm, ami elnök, titkár s néhány további váraljai ember szavaiból kihámozható ... A falut a Pacsai-patak szeli ketté. A háború előtt élt még itt egy földesMég mindig megkondul a várharang, ha a vár oldalában fekvő községben, Krasznahorkaváralján (Krásnohorské Podhradie) meghal valaki. Olyanoknak szól, akikkel a gyászmenet elindul a temetőbe. Régebben csak a vár elhunyt urainak szólt. Most már a falunak is. A majd kétezer lakosú község fölött talán keletkezése pillanatától elnéztek a vár urai, a Bebekek és az Andrássyak, a várat elfoglaló husziták, Thököly és Rákóczi emberei és mindenki, aki a környéken és a mesés szépségű völgyben megfordult. Talán még Fischer András evangélikus lelkész rémült pillantása sem hullt a falura, amikor Bebek Ferenc lelökette a vár legmagasabb bástyájáról. Régóta nem lakják a várat, de a község fölé emelkedő hegyen úgy áll ma is, ahogy évszázadok óta. S a szép völgyön vagy a Krasznahorkaváralján átutazó ember tekintete a vár alatt megbúvó falut észre sem veszi. Átviharzott rajta úr és történelem, s az ott lakó csak a pillantását vethette a parádés kocsisokra, akik a vendégeket vitték fel a várba. Ha máskor nem, hát megyegyülés napján. Jókai Lőcsei fehér asszony című regényének egyik hőse, Andrássy István volt a vár utolsó lakója az 1700-as évek végén. Az ő felesége volt az a Serédy Zsófia, akinek a holtteste természetes úton mumifikálódott, és ma is látható felemelt jobbjával a várkápolnában. Krasznahorkaváralja. Hétközben, hétvégeken ma is elnéznek fölötte a kirándulók ezrei. A várhoz vezető úton a fenti látnivalót reklámozzák az út szélére leszúrt táblák. Sehol olyan felirat, hogy vándor, lent is állj meg, a faluban. A vár alatti tágas parkolóhelyen egy magyarországi autóbusz árválkodik. Utasait sem érdeklik a lenti dolgok. Már úgy értem, hogy a falun belüliek. Nézem a házakat, a tavaszi nap fényében sütkérező dombokat, és valamiféle riportirói fogáson jár az eszem. Olyanon történetesen, hogy most mindjárt keresnem kellene egy embert, aki úgy élte le az életét, hogy nem látta MÁCS JÓZSEF: a várat belülről. Mert itt nem az az érdekes, hogy a falu apraja-nagyja járt már fent és nem is egyszer, hanem az, hogy valaki élete végéig nem szánta rá magát a várkapu átlépésére. Persze, nem találtam ilyen embert. Ejtettem volna is rögtön az úgynevezett riportirói fogást, ha nem jut eszembe egy másik. Az például, hogy valaki itt a vár tövében nem ismeri a Krasznahorka büszke vára című dalt. De ilyen embert sem találtam. — Akadna talán ilyen, ha nagyon utánajárnánk — magyarázza egy nyugdíjas a kocsmában. — Mert akár hiszi, akár nem, már még mulatságban is ritkán dalolják. Lakodalmakban jobban! Tudja mikor zenditenek rá? — kérdezi, és úgy néz rám,
