A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-20 / 21. szám
EDWARD D. HOCH A NEGYEDIK LEHETŐSÉG Mire a rendőrség megérkezett, a nagy fehér Cadillacból már csak füstölgő pléhrakás maradt. A bomba, ami az autót szétroncsolta, közvetlenül a vezetői ülés alatt lehetett. — Hívja a hullaszállítókat! A mentőknek túlságosan kevés lenne, ami ebből a férfiból maradt... — mondta a felügyelő, ahogy benézett a roncs ablakán. — Jack Lincolnnak hívták . .. tudja, a Bicegős Lincoln — mondta Morrie Gold, a Golden Dollar éjjeli klub tulajdonosa —, az a komikus. Nem volt soha ellensége. — Mindenkinek van ellensége valahol — jegyezte meg a felügyelő. A járdán egy csinos sötéthajú lány szipogott. — Ugyan ki gyűlölhette ennyire Bicegős Lincolnt? — kérdezte. — Kicsoda ön, kisasszony? — Joan Henderson. A klubban énekelek. A felügyelő bólintott: — Maradjon itt, még lesz néhány kérdésünk! A klubban minden szék foglalt volt, hátul még álltak is. Így szokott ez lenni, ha Bicegős Lincoln lépett fel. Sanzonokat énekelt, könnyed élceket mesélt és zongorán játszott. Nem tartozott a világ élvonalbeli művészei közé, de a nyugati partvidék kisebb városkáiban ő volt a legnépszerűbb. Jack magas, szép szál férfi volt, senki sem mondta volna, hogy negyvenhét év van mögötte. Már huszonöt esztendeje él hivatásának. A „Bicegős” becenevet mindjárt a pályafutása elején kapta. Ha valaki kérdezősködött, annak azt válaszolta, hogy azért biceg, mert Koreában annakidején kissé elővigyázatlan volt. — Éppen egy szilánk útjában álltam — mondogatta. Hogy azóta már bicegés nélkül is tud járni, tulajdonképpen nem vallotta be sohasem. Ha a színpadra bicegett, a közönség már tapsolt, s ez fontos volt számára. Hogy egyéni balszerencséje is vált ki egy kis szimpátiát a nézők körében, az csöppet sem árthat művészi pályafutásának. Amint azonban csak egyszerű, szürke Jack Lincolnná vedlett, sötét szemüveget tett fel, és csupán akkor bicegett, ha túlságosan fáradt volt. A színfalak mögött azt mondja neki az ügyelő: — Ma megint nagyszerűen sikerült a fellépés, Lincoln úr. A közönség szinte tombol! — Köszönöm —, mondta Jack és az öltözőjébe ment. Éppen whiskyt öntött magának, amikor valaki kopogott az ajtón. — Alighanem a jó öreg Morrie Gold lesz, gratulálni akar a sikerhez — gondolta. De a férfi, aki belépett anélkül, hogy Lincoln szólhatott volna, nem Morrie volt. Magas, karcsú férfi állt az ajtóban, a haja deresedő, a szeme savószín. — A, Lincoln úr... ! — mondta. — Ügy van. Mit óhajt? — Szívességre kérem. Thanenak hívnak, Jim Thane. Tán hallott már rólam. — Igen, a fényképe elég gyakran szerepel az újságokban .. . — Olyan gyakran mégsem, mint a Bicegős Lincolné — jegyezte meg Thane gúnyoros mosollyal. — A lázongok nem olyan népszerűek mint a komikusok. Az ókori görögök is Szókratészt végeztették ki és nem Arisztophanészt. — Szókratésznek képzeli magát? S azért jött, hogy az ókori görögökről meséljen nekem? Tíz perc múlva újra a színpadon kell lennem... — Szükségem van a támogatására, Lincoln úr. Azok az emberek, akiknek dolgozom, a segítségét kérik. Mint akkor ... — Semmi közöm az alvilághoz. — Alvilág ... Rémes kifejezés. Kereskedők vagyunk, semmi más, mint huszonhat évvel ezelőtt ön is, amikor benne volt hasonló üzletben. — Huszonhat év hosszú idő ... — Mi azonban nem felejtettük el, Lincoln úr. Azt szeretnénk, ha néhány... szóval, hogy néhány szállítmányunkat továbbítana. — Kábítószer? — Dehogy, ugyan mit gondol? Csupán pénz, szép, vadonatúj bankók. — Hamis bankjegyek? — Megfeszített művészi munkánk eredménye. Itt a nyugati partvidéken mi már nagyon ismertek vagyunk, önt viszont csak mint komikust ismerik. — Épp ez az. Én most komikus vagyok. S a gangszterekkel már hosszú-hosszú ideje semmi dolgom. S nem is akarom, hogy legyen. — Persze, komikus. Képzelje, milyen muris dolog lesz! Ott áll a színpadon, szórakoztatja a közönséget, s csak úgy mellékesen átvesz tőlük néhány köteg pénzt. Morrie kopogtatott az ajtón: — Még két perc, Jack! — Hadd énekeljen el Joan még egy dalocskát! Mindjárt megyek én is. — Semmi áron sem szeretnénk kényszeríteni önt, Lincoln úr. Az a Cadillac ott a klub mögött az öné, ugye? — Igen ... — Akkor bizonyára érdekli önt, hogy a vezetői ülés alatt két kézigránát lapul, és az önindítóra vannak kapcsolva. A motor beindítása után hét másodperc múlva — bumm! — Hálásan köszönöm. És nincs ellene kifogása, ha hívom a rendőrséget? Thane a fejét csóválta: — Nincs. Hívja csak a rendőrséget, de akkor a karrierjének vége. S a kedves rajongói is tudomást szereznek róla, hogy tulajdonképpen miért is biceg. Nem azért, mert Koreában volt — mint ahogy azt ön beadta nekik —, á dehogy! Hisz tulajdonképpen nem is látta Koreát. A düh, amit Jack érzett, hirtelen félelembe csapott át: — ön tudja ...? — Huszonhat évvel ezelőtt — akkor huszonegy éves volt — egyszer a városnegyedünkben pisztollyal a zsebében menekült. A Carl Beilose bárjába tört be. Carl meghalt, önt meg egy rendőr golyója térden találta. Nem mehetett mindjárt orvoshoz, így hát a térde sosem forrhatott össze úgy, ahogy kellett volna. S nem sokkal később megjelent a színpadon ... — Ezt jól kifundálták. — Hajlandó számunkra dolgozni? — S van más választásom is? — Három lehetőség áll fenn: segít nekünk, vagy gondoskodunk róla, hogy a rendőrség mindent megtudjon. Még tanúink is vannak. S akkor aztán dalolhat a rács mögött. Ez tehát kétféle lehetőség... — S a harmadik? Thane megvonta a vállát: — Odamegy a kocsijához, beül a volán mögé és begyújtja a motort... S akkor semmi gondja tovább a jövőre nézve. — Köszönöm. — Hát akkor? — Most a színpadra kell mennem. Az előadás után megadom a választ. — Én várhatok ... — Rosszul érzed magad? — kérdezte Joan. — Dehogy, semmi vész. Csak egy kis kávét kérnék! A lány öntött neki a termoszából. — Az előadás után elmegyünk vacsorázni? — Miért ne? Egyszeriben feltűnt mellettük Morrie Gold: — Az áldóját Jack, a közönség • már türelmetlen! Bicegős Jack Lincoln kiment a színpadra, a nézők tapsoltak, elénekelt néhány dalocskát, bedobott néhány könnyebb tréfát, aztán a zongorához ült. Játék közben volt ideje gondolkodni. Három lehetőség közül választhatott: dolgozni fog a gangsztereknek, sétikálhat a rács mögött, vagy öngyilkosságot követ el. Valóban ez lenne minden? Utolérte a múltja, amit huszonhat esztendőn át sikerült kicseleznie, s most a nyomában van. Ugyan milyen lehet az, mikor valakit szétszaggat a bomba? Van elég akaratereje, hogy odamenjen a kocsijához, beüljön és elfordítsa a kulcsot — és várjon hét másodpercig? Még ma éjjel? Amikor a szerencsétlenség színhelyén megjelentek az első rendőrautók, és villogó kék fényük a mentők vörös lámpáival oly komor látványt nyújtottak, a keskeny utca végén, a Golden Dollar klub hátsó kijáratánál egy férfi feszült érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Nagyon sajnálta, hogy soha többé nem láthatja Morrie Goldot, sem Joant, sajnálta, hogy már soha többé nem lehet Jack, a Bicegős Lincoln. Ennek vége, új élet kezdődik számára. Jim Thane tévedett: nem csak három lehetősége volt, hanem négy! Amikor visszatért az öltözőbe, a nyugodtan újságot olvasó gangszter fejéhez vágott egy súlyos vázát. Az ájult férfit azután a Cadillachoz vonszolta, elfordította az önindító kulcsát és gyorsan elszaladt. Mégcsak nem is bicegett ... Fordította: Vércse Miklós 22
