A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-20 / 21. szám

EDWARD D. HOCH A NEGYEDIK LEHETŐSÉG Mire a rendőrség megérkezett, a nagy fehér Cadillacból már csak füstölgő pléhrakás maradt. A bom­ba, ami az autót szétroncsolta, közvetlenül a vezetői ülés alatt le­hetett. — Hívja a hullaszállítókat! A mentőknek túlságosan kevés len­ne, ami ebből a férfiból maradt... — mondta a felügyelő, ahogy be­nézett a roncs ablakán. — Jack Lincolnnak hívták . .. tudja, a Bicegős Lincoln — mond­ta Morrie Gold, a Golden Dollar éjjeli klub tulajdonosa —, az a komikus. Nem volt soha ellensége. — Mindenkinek van ellensége valahol — jegyezte meg a fel­ügyelő. A járdán egy csinos sötéthajú lány szipogott. — Ugyan ki gyűlölhette ennyi­re Bicegős Lincolnt? — kérdezte. — Kicsoda ön, kisasszony? — Joan Henderson. A klubban énekelek. A felügyelő bólintott: — Maradjon itt, még lesz né­hány kérdésünk! A klubban minden szék foglalt volt, hátul még álltak is. Így szo­kott ez lenni, ha Bicegős Lincoln lépett fel. Sanzonokat énekelt, könnyed élceket mesélt és zongo­rán játszott. Nem tartozott a vi­lág élvonalbeli művészei közé, de a nyugati partvidék kisebb város­káiban ő volt a legnépszerűbb. Jack magas, szép szál férfi volt, senki sem mondta volna, hogy negyvenhét év van mögötte. Már huszonöt esztendeje él hivatásá­nak. A „Bicegős” becenevet mind­járt a pályafutása elején kapta. Ha valaki kérdezősködött, annak azt válaszolta, hogy azért biceg, mert Koreában annakidején kis­sé elővigyázatlan volt. — Éppen egy szilánk útjában álltam — mondogatta. Hogy azóta már bicegés nélkül is tud járni, tulajdonképpen nem vallotta be sohasem. Ha a szín­padra bicegett, a közönség már tapsolt, s ez fontos volt számára. Hogy egyéni balszerencséje is vált ki egy kis szimpátiát a nézők kö­rében, az csöppet sem árthat mű­vészi pályafutásának. Amint azon­ban csak egyszerű, szürke Jack Lincolnná vedlett, sötét szemüve­get tett fel, és csupán akkor bice­gett, ha túlságosan fáradt volt. A színfalak mögött azt mondja neki az ügyelő: — Ma megint nagyszerűen sike­rült a fellépés, Lincoln úr. A kö­zönség szinte tombol! — Köszönöm —, mondta Jack és az öltözőjébe ment. Éppen whiskyt öntött magának, amikor valaki kopogott az ajtón. — Alighanem a jó öreg Morrie Gold lesz, gratulálni akar a siker­hez — gondolta. De a férfi, aki belépett anélkül, hogy Lincoln szólhatott volna, nem Morrie volt. Magas, karcsú férfi állt az ajtóban, a haja deresedő, a szeme savószín. — A, Lincoln úr... ! — mond­ta. — Ügy van. Mit óhajt? — Szívességre kérem. Thane­­nak hívnak, Jim Thane. Tán hal­lott már rólam. — Igen, a fényképe elég gyak­ran szerepel az újságokban .. . — Olyan gyakran mégsem, mint a Bicegős Lincolné — je­gyezte meg Thane gúnyoros mo­sollyal. — A lázongok nem olyan népszerűek mint a komikusok. Az ókori görögök is Szókratészt vé­geztették ki és nem Arisztopha­­nészt. — Szókratésznek képzeli ma­gát? S azért jött, hogy az ókori görögökről meséljen nekem? Tíz perc múlva újra a színpadon kell lennem... — Szükségem van a támogatá­sára, Lincoln úr. Azok az embe­rek, akiknek dolgozom, a segítsé­gét kérik. Mint akkor ... — Semmi közöm az alvilághoz. — Alvilág ... Rémes kifejezés. Kereskedők vagyunk, semmi más, mint huszonhat évvel ezelőtt ön is, amikor benne volt hasonló üz­letben. — Huszonhat év hosszú idő ... — Mi azonban nem felejtettük el, Lincoln úr. Azt szeretnénk, ha néhány... szóval, hogy néhány szállítmányunkat továbbítana. — Kábítószer? — Dehogy, ugyan mit gondol? Csupán pénz, szép, vadonatúj ban­kók. — Hamis bankjegyek? — Megfeszített művészi mun­kánk eredménye. Itt a nyugati partvidéken mi már nagyon is­mertek vagyunk, önt viszont csak mint komikust ismerik. — Épp ez az. Én most komikus vagyok. S a gangszterekkel már hosszú-hosszú ideje semmi dolgom. S nem is akarom, hogy legyen. — Persze, komikus. Képzelje, milyen muris dolog lesz! Ott áll a színpadon, szórakoztatja a közön­séget, s csak úgy mellékesen át­vesz tőlük néhány köteg pénzt. Morrie kopogtatott az ajtón: — Még két perc, Jack! — Hadd énekeljen el Joan még egy dalocskát! Mindjárt megyek én is. — Semmi áron sem szeretnénk kényszeríteni önt, Lincoln úr. Az a Cadillac ott a klub mögött az öné, ugye? — Igen ... — Akkor bizonyára érdekli önt, hogy a vezetői ülés alatt két kézi­gránát lapul, és az önindítóra van­nak kapcsolva. A motor beindítá­sa után hét másodperc múlva — bumm! — Hálásan köszönöm. És nincs ellene kifogása, ha hívom a rend­őrséget? Thane a fejét csóválta: — Nincs. Hívja csak a rendőr­séget, de akkor a karrierjének vé­ge. S a kedves rajongói is tudo­mást szereznek róla, hogy tulaj­donképpen miért is biceg. Nem azért, mert Koreában volt — mint ahogy azt ön beadta nekik —, á dehogy! Hisz tulajdonképpen nem is látta Koreát. A düh, amit Jack érzett, hirte­len félelembe csapott át: — ön tudja ...? — Huszonhat évvel ezelőtt — akkor huszonegy éves volt — egy­szer a városnegyedünkben pisz­tollyal a zsebében menekült. A Carl Beilose bárjába tört be. Carl meghalt, önt meg egy rendőr go­lyója térden találta. Nem mehe­tett mindjárt orvoshoz, így hát a térde sosem forrhatott össze úgy, ahogy kellett volna. S nem sokkal később megjelent a színpadon ... — Ezt jól kifundálták. — Hajlandó számunkra dolgoz­ni? — S van más választásom is? — Három lehetőség áll fenn: segít nekünk, vagy gondoskodunk róla, hogy a rendőrség mindent megtudjon. Még tanúink is van­nak. S akkor aztán dalolhat a rács mögött. Ez tehát kétféle lehető­ség... — S a harmadik? Thane megvonta a vállát: — Odamegy a kocsijához, be­ül a volán mögé és begyújtja a motort... S akkor semmi gondja tovább a jövőre nézve. — Köszönöm. — Hát akkor? — Most a színpadra kell men­nem. Az előadás után megadom a választ. — Én várhatok ... — Rosszul érzed magad? — kérdezte Joan. — Dehogy, semmi vész. Csak egy kis kávét kérnék! A lány öntött neki a termoszá­ból. — Az előadás után elmegyünk vacsorázni? — Miért ne? Egyszeriben feltűnt mellettük Morrie Gold: — Az áldóját Jack, a közönség • már türelmetlen! Bicegős Jack Lincoln kiment a színpadra, a nézők tapsoltak, el­énekelt néhány dalocskát, bedo­bott néhány könnyebb tréfát, az­tán a zongorához ült. Játék köz­ben volt ideje gondolkodni. Három lehetőség közül választhatott: dol­gozni fog a gangsztereknek, séti­­kálhat a rács mögött, vagy öngyil­kosságot követ el. Valóban ez len­ne minden? Utolérte a múltja, amit huszonhat esztendőn át si­került kicseleznie, s most a nyo­mában van. Ugyan milyen le­het az, mikor valakit szétszaggat a bomba? Van elég akaratereje, hogy odamenjen a kocsijához, be­üljön és elfordítsa a kulcsot — és várjon hét másodpercig? Még ma éjjel? Amikor a szerencsétlenség szín­helyén megjelentek az első rend­őrautók, és villogó kék fényük a mentők vörös lámpáival oly ko­mor látványt nyújtottak, a kes­keny utca végén, a Golden Dollar klub hátsó kijáratánál egy férfi feszült érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Nagyon sajnálta, hogy soha töb­bé nem láthatja Morrie Goldot, sem Joant, sajnálta, hogy már so­ha többé nem lehet Jack, a Bice­gős Lincoln. Ennek vége, új élet kezdődik számára. Jim Thane té­vedett: nem csak három lehetősé­ge volt, hanem négy! Amikor visszatért az öltözőbe, a nyugodtan újságot olvasó gangszter fejéhez vágott egy sú­lyos vázát. Az ájult férfit azután a Cadillachoz vonszolta, elfordí­totta az önindító kulcsát és gyor­san elszaladt. Mégcsak nem is bi­cegett ... Fordította: Vércse Miklós 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom