A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-20 / 21. szám
Palesztin esküvő. A vendégek között egy tanító Szíriából, egy banktisztviselő Szaud- Arábiából, egy olajbányász Líbiából és egy zöldségkereskedő az Egyesült Államokból. Mind a nagycsaládhoz tartoznak. Ali Hasszán, a vőlegény, teherautósoför útban van Beirutba, hogy menyasszonyát elhozza. Dzsamila egy konfekcióüzemben dolgozik ott. Damur lesz az új hazájuk. Nem, nem a hazájuk, hanem csak ideiglenes lakhelyük. Mert Damur, autóval fél órányira Beiruttól délre egy falu Libanonban. A házasulandók azonban mindketten palesztinaiak. Damurban telepedett le a zöme azoknpk, akik két évvel ezelőtt túlélték a mészárlást Teli Zaatarban, ahol a jobboldali keresztény milíciák a polgárháborúban vérfürdőt rendeztek. Damur túlzsúfolt és tulajdonképpen nem falu többé, hanem kisebb város. Egy tetőteraszon tartják meg a lakodalmi ünnepséget. A girlandok alatt ott szorongnak a kíváncsiak. Néhány fiatal lány s az idősebb asszonyok torkán hímzett, földig érő ruhát viselnek. Olyanok, mintha csak egy népviseleti képesalbumból léptek volna ki. A jelenlevők mindegyike első ránézésre meg tudná mondani: ez Lyddából jön, az Hebronból, amaz Bethlehemböl. A tamburinokból, tölcsérformájú dobokból és egy hegedűből álló zenekar - elektronikus erősitőberendezéssel - hazai népdalokat játszik. Egy rezgöhasú komikus szórakoztatja a vendégeket, miközben próbálja tartani a ritmust. Aztán egy lányt tolnak be szelíd erőszakkal a kör közepére, aki fehér sálat köt a csípőjére. Kihívás ez a többi lány számára; egyik a másik után veszi át a sálat, míg a menyasszony anyja meg nem jelenik a körben. Tökéletes mozgással, ami mellett az összes többi nőé elhalványul, egyensúlyoz a fején egy vízzel telt korsót. Ö a királynő. HAZÁTLANOK A Damurban élők zömét még három évtizeddel ezelőtt űzték el hazájukból, gyermekeik már idegenben születtek. Kálváriájuknak több szakasza volt: a mai Izrael területéről a zsidó állam 1948-ban történt megalapítása után menekültek Ciszjordániába vagy a Gaza-övezetbe, majd onnan az 1967-es agresszió miatt tovább Libanonba. De Izrael és a libanoni reakció állandó támadásai miatt ott sem volt soha nyugtuk. Nemzeti sajátosságaikat azonban sohasem vesztették el. Minél nagyobb a fenyegetés, annál jobban megtanultak összetartani, kultúrájukat ápolni, nemzeti sajátosságaikat megőrizni. A mintegy három és fél millió főt számláló palesztin nép ma szétszórva él a Közel-Keleten és a fél világon. Palesztináinak lenni sehol sem jelent privilégiumot. Mindenütt hontalanokként tartják számon őket, és papírjaik alig érnek valamivel többet az ideiglenes tartózkodási engedélynél. Izraelben magában (kb. 380 000) és a megszállt területeken (1,1 millió) eleve ellenállással gyanúsítják és ezzel másodosztályú állampolgárokként kezelik őket. Jordániában, ahol egymillióval a lakosság felét teszik ki, az 1970-es „fekete szeptember“ óta a királyi kormány minden politikai tevékenységtől eltiltja őket. A Libanonban élő 280 000 Palesztináit az 1975/76-os polgárháborúval hasonló sorsra akarták kárhozatni. Egyiptomban az idén februári ciprusi „repülőgépostrom" után kiadták a jelszót: „Nem akarunk többé Palesztináról hallani I“ Szíriának (200 000) és Iraknak (20 000) éppen elég megoldásra váró saját problémája van. A 250 000 palesztinai Kuvaitban, 35 000 Szaúd-Arábiában és 20 000 a Perzsa-öböl államaiban ugyan mint tanító, technikus, olajipari munkás és közigazgatási szakember szívesen fogadott vendég, de menekült státussal, nem mint azonos gazdasági és politikai jogokkal rendelkező állampolgár. Több mint 100 000 palesztinai él nagyobb csoportokban Latin-Amerikában. 45 000 az Egyesült Államokban telepedett le, 15 000 az NSZK-ban. A jobboldali sajtó 16
