A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-20 / 21. szám
MIKLÓSI PETER KONTÁR GYULA felvételei Egy tavaszt hazudtoló, hirtelen téliesre fordult napon — amikor a remélt napsütés helyett már kora hajnaltól hatalmas pelyhekben hullott a hó és az egész vidék alig egy órányi havazás után olybá változott, mintha nem is április közepét, hanem karácsony közeledtét jelezné a kalendárium —, reggel ötkor gumicsizmába meg halászkabátba bújtam, hogy a messzi földön is híres treboni tógazdaság ohlumi körzetéhez tartozó halastavak egyikénél a dél-csehországi halászok életével és munkájával ismerkedjek. Gépkocsink szinte nesztelenül suhan a friss hóval borított erdei úton, miközben egyre újabb meg újabb tavak tűnnek elénk. Talán tíz, talán húsz, talán annál is több amíg célhoz érünk. Úgy tűnik, Bíetislav Grametbauer, a treboni igazgatás alá tartozó halgazdaság fiatal technikusa a tekintetemben olvashat, mert kérdés nélkül is magyarázatba fog: — Dél-Csehországban mintegy hétezerre tehető a kisebb-nagyobb halastavak száma, mi ebből mintegy hét és fél ezer hektárnyi területen kereken ötszáz tóban tenyésztünk halat. Például a chlumi tókörzethez csaknem száznegyven halastó tartozik. Ma a nagyobb tavak egyikében lesz a halászat. De ne szaporítsuk tovább a szót, megérkeztünk! — mondja vidáman és ügyet sem vetve a barátságtalan időre, elsőnek ugrik ki az autóból. Nézzük a „lehalászásra” váró halastó leeresztett, sekélyke vizét, a partot szegélyező, behavazott .nádast; figyeljük a tókörzet vezetője körül gyülekező halászokat; hallgatjuk az iszapszigetek fölött vijjogó, ködös szürkületbe vesző sirályokat. A halászok kezében botok, szákok, merítő- és feszítőhólók, néhányon a csónakokkal bíbelődnek. Olyan ez a kép, mintha századokkal suhannánk vissza a múltba . .. Ezeken a halászokon azonban már gyárilag készült gumicsizma, előírás szabta gumikabát meg gumikesztyű. Mégis: vajon mi az, ami ezen a jellegzetes vidéken még ma, rohanó századunkban is olyan természetesen kedélyessé, hangulatossá teszi ezt a vonzó és szép ősi foglalkozást? — A századokon átívelő hagyomány! — mondja a télies, csonthideg zimankóban Bfetislav Grametbauer. ötszáz esztendő nagy idő. Mégsem elegendő ahhoz, hogy teljes képet adjon a csehországi halászat gazdag hagyományairól. Mert ha nem is kezdjük oly módon, hogy már réges-régen, a görögök meg a rómaiak is bőven éltek a vizek táplálékot nyújtó ajándékával — úgy is csaknem 900 esztendős a Csehországban folyó halászatra utaló első említés. Egy Kladrubyn talált, 1115- ből származó okiratban ugyanis külön bejegyzés olvasható a szervezett halászat előnyeiről, amit száz évvel később II. Premysl Otokar rendeletéi is megerősítenek. IV. Károly cseh király pedig egyszerűen parancsba adta az uralma alá tartozó városoknak a mesterséges halastavak létesítését. Érdekes, hogy a dél-csehországiak ekkoriban még keveset hallattak magukról. Tŕeboň, České Budéjovice, Hluboká és a többi ismert halászati központ hírnevének megalapozása „csak” az 1400— 1500-as évekre tehető, amikoris két kiváló szakember: Štépánek Netolický s Jakub Krčín létrehozták e környék halastavainak máig fennálló rendszerét. Különösen Krčín volt céltudatos, kemény férfi, szinte megszállottja terveinek, melyeket kudarcot nem ismerő szívósággal valósított meg. Kétségtelen, már a terjedelmes tórendszer megépítése is fáradságos, nehéz munka volt; óm élete főműve a Šumava északi oldalán eredő kis csermelyek vizéből táplálkozó, a valóságban mégis mesterséges, a tavakat egymással összekötő Aranyerecske patak medrének megépítése volt. Ez a negyvennyolc kilométer hosszúságú Aranyerecske gondoskodik a halastavak vízellátásáról, a lehalászásuk előtt pedig — a zsilipek megnyitásával — elvezeti a hatalmas víztömeget. Ha elgondoljuk, hogy évszázadokkal ezelőtt még híre-hamva sem volt a földmérők napjainkban használt műszaki felszerelésének, úgy csak még nagyobbra kell értékelnünk Jakub Krčín örökbecsű művét. Tulajdonképpen nem is csoda így, hogy emlékét kalandos mondók őrzik . . . Úgy hírlik, éjjelente, hat tüzes szemű kandúrral vontatott aranyozott hintáján körbe-körbekocsikázza a halastavak töltéseit, hogy utánanézzen, vajon utódai miként sáfárkodnak a rájuk bízott örökséggel? . .. Ezen a vidéken tehát öt évszázad formálta, alakította a tógazdálkodást, öt évszázad nemzedékei adták tovább apáról fiúra a haltenyésztés tapasztalatait. Valamikor ezek a tavak is bőven adtak halat a prágai királyi palotának; súlyos, vasalt szekereken vándorolt a ponty, a süllő, a csuka, a harcsa a királyi konyhára. Amit halról tudni lehet, azt az ezen a vidéken élő paraszt vagy jobbágy megismerte. Ez a tudás és tapasztalat itt van a treboni halászok vérében, szívében. Aki itt jár, a tanúja lehet. No, de elég is a múlt idézgetéséből, mert a vigasztalan időjárás ellenére egyszerre hangosabbá, élénkebbé válik itt minden. Josef Uzel, a tógazdaság chlumi területvezetője — most tulajdonképpen a halászmester szerepében — hat óra után néhány perccel jelt ad a kezdésre. A halászok elindulnak, hogy megkezdjék a mai napra tervezett, mintegy hetvenezer darab hal lehalászását. Kezükben megelevenednek a botok, szákok, kerítőhálók; van aki csónakra száll közülük, egy ember az áteresztőket tisztítja és a zsilipeket kezeli. A tó fölött köröző sirályok szerterebbennek a szitáló ködben, a Šumava felől időnként metsző szél kerekedik, a nádasból magasodó fák ágai megmeghajolnak a vizenyős újhó terhe alatt. Josef Uzel a halászmesternek kijáró tekintéllyel és eréllyel irányítja az eseményeket. Először a hálószórást. Ez annyit jelent, hogy istápfákkal és egyszerű botokkal kimerevítik a kerítőhálót, aztán beleszórják a vízbe. A hálót elnyeli a víz, alsó szegélyét öklömnyi vagy még annál is súlyosabb kövek húzzák. A háló most függönyként leng a vízben. Aztán a bekerítést. A háló mögül néhányon hangoskodva, a víz színét botokkal csapkodva űzni kezdik a halakat, miközben oz iszapszigeteken, az itt-ott maradt tocsogókban vagy derékig vízben álló halászok a háló két szárnyát félkörívbe hajlítják. Mintha egy külön kis tavat zárnának körül. Végül pedig a markolóst, a háló beszedését. A halászat legizgalmasabb mozzanata ez. Az emberek megfeszített izmokkal húzzák-vonják partra a hálót. Higgadt, takarékos mozdulatokkal, óvatosan ügyelve arra, nehogy valahol rés támadjon, amelyen visszaszökhetne a hal, miközben a halószmester a bekerített halakat botjával a parton várakozó válogatóládák irányába tereli. Lassan kifogy a háló a vízből, közeledik a nagy pillanat, amikor a sokat próbált halászok is szinte gyermeki kíváncsisággal vetik szemüket a „zsákká" szűkült hálóra: vajon mennyit sikerült ezzel a húzással „befogni” a tervezett mennyiségből? . . . A két csónak közé vezetett „zsák” továbbra is a víz alatt marad. A kiemelést két-három halász is elvégzi, a többiek a válogatóládákhoz sietnek, hogy fajta és súly szerint, gyakorlott mozdulatokkal percek alatt kiválogassák a szákok alján ficánkoló halakat. Egy-egy újabb markolás és újabb halzuhatag zúdul a haltartó ládákba, ahonnan az egyik kádba az aronyhasú pontyok, a másikba az ezüstös süllők, a fürge csukák vagy éppen harcsák kerülnek. A válogatókádak mögött markolódaruval ellátott tehergépkocsi, hogy ne kézi erővel kelljen a csillékbe emelni a frissen fogott halak mázsáit. Ha kiürül a „zsák", újra kezdődik a hálószórás, a bekerítés, aztán pedig a markolás és a kiemelés. Egyszer, kétszer .. . ötször... tízszer. .. mindaddig, amíg ki nem fogják az utolsó halat is. De ez még nem minden. Ekkor a tófenék rendbetétele következik, szinte ágyat vetnek a jövendő halnak. Amikor mindez kész, újra elzárják az áteresztőket, hogy az Aranyerecske vizével mielőbb megteljék az akkor lecsapolt mocsárnak tűnő halastó. Egyelőre azonban még javában folyik a munka, a halászok megfeszített izmokkal húzzák partra a kerítőhálót, ki gondolna most közülük a holnapi vagy holnaputáni teendőkre. Csupán a ripdrter gondolatai kalandoznak előbbre : — Mivel emelhető a halállomány száma? — Főképpen szakszerű szaporítással. A lehalászáskor kifogott anyahalakat a halbölcsődékben lefejjük és egészen kihelyezésükig itt neveljük a halivadékokat. Fontos szempont a halastavak megfelelő népesítése is. — Éspedig? — A pontyok mellé „rendőrhalakat" is kihelyezünk. — Rendőrhalakat? Bfetislav Gametbauer mosolyogva bólint. — A pontyokat nem bántják, csupán a hasonló táplálékon élő apróhalakat falják föl és ezzel több táplálék jut a pontynak, gyorsabban növekszik. Ezzel egy jellegzetes foglalkozás, egy ősi hagyomány titkának birtokába jutottam. Aztán a fiatal technikus még egy „titokkal”, pontosabban a korszerű haltenyésztés fellendítését szorgalmazó érvvel bővíti ismereteimet: nincs még egy, emberi táplálkozásra szolgáló állat, amely ilyen kevéske élelemmel olyan súlygyarapodást ér el, mint a ponty I A tógazdaság chlumi területvezetője lép hozzánk és vidámabbra fordítja komoly beszélgetésünket. — És nincs is jobb étel az ízes pontynál... Kiváltképp, ha Tŕeboň környéki! A vékony termetű halászmester szélfútta, kemény arccal keresi a tekintetemet. Ki tudja, hány nemzedék tudását, gyakorlatát hordja magában, az elmúlt öt évszázad során hány őse húzta, markolta a hálót a dél-csehországi halastavakban? . .. Apró messzinéző szemmel a szomszédos, még lehalászásra váró tó tükre fölött a foszladozni kezdő ködbe pillant. A hófelhők közül is mintha kitörni készülne a nap. Arcát a felhőket kergető szélnek fordítja. — Bolondos, áprilisi tréfa csupán ez a hó, meglátja, holnap már napsütés-, ben halászunk — mondja. Mintha a sikoltozó sirályok is értenék szavát: éiénkebben csapnak le a tóparti nádasban rekedt apró halakra. 13
