A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-20 / 21. szám
Nem Herminke sínylette meg mindezt? De ha nem is volna igaza: bűnnek lehet felróni a A szentnek, hogy maga felé hajlik a keze? Szemére lehet vetni, hogy a maga gyermekének, Her. minkéjének, akit ő szült a világra, ennyivel többet akar? Bűnnek rótta fel az a valaki, aki miatt nappalokon, éjszakákon át őrlődött, szenvedett különösen az Emőke halála után. Még szerencse, hogy el tudta titkolni az ura előtt a tulajdonképpeni baját. Ha a félelem annyira elgyengítette, hogy be kellett feküdnie az ágyba, a köszvényére hivatkozott. Ezért nézett úgy ki minden, mintha a világ legelégedettebb embere és legboldogtalanabb felesége élne az új ház fedele alatt. Az urát már csak az érdekelte, hogyan megy a Herminke sora meg a Jenőé. Meg hogy van-e a csibukjában dohány, a zsebében gyufa. Bárcsak őt is ilyen semmiségek érdekelnék, s ne a titkolt nagy gondja sorvasztaná el! Úgy tudta, hogy a tüdővész, a rák, a tífusz, a kolera az ember szervezetét leromboló legnagyobb betegség. Nem igaz. Mindennél nagyobb nyavalya, ha a földi halandó nem tud örülni semminek. Ha akkor ereszti búsulásnak a fejét, amikor az élet vidul körülötte. Sajnos, a házukra nagyon veszélyes szándék úgy szegődött a nyomába, mint az árnyéka. Nem volt képes menekülni előle. És az volt a legkiábrándítóbb, hogy bele kellett törődnie. Úgy lett volna ő is elégedett, ha a házát biztonságos helyen tudja. Ha talált volna olyan ezermestert, aki az ő rendelésére óriási páncélszekrényt készített volna, amelybe a házukat bezárhatná. Akkor a kulcsot örökké a szoknyája alatti rejtett zsebben hordaná, s itt lenne vele a kórházi ágyon is. De hol található manapság ilyen ezermester? Sehol. És óriás páncélszekrény sincs. Egyetlen lehetséges módon húzhatná keresztül a házára spekuláló számítását, ha kőtörőbői, bányából vagy akárhonnan annyi robbanószert szerezne, amennyi elég lenne a levegőbe röpítéséhez. Hatalmas robbanás riasztaná az embereket. A háza villámgyorsan levegőbe emelkedne, akár az űrhajó, és millió darabra törve hullna vissza a földre. Egy nagy rakás por, törmelék, elhordásra váró rom lenne belőle. Amivel már senki nem kezdhetne semmit. Ö is csak nevetne fölötte. Nem tartotta rossz elképzelésnek a robbanószert. A kivitelezést azonban nem találta szerencsésnek. Csak a saját házát röpítené levegőbe, mi az okos ebben? Az övék a pillanat töredéke alatt szétfröcscsenne, a többieké viszont épségben maradna. Vagy olyan robbanószerhez is hozzá tudna jutni, amely még a nyomát is eltűntetné az új házaknak? Annyira lefoglalta a gondolat, hogy nem vette észre idejében: az ura végzett az ebéddel. Csak amikor félrelökte maga elől a tányért, és megtömködte a csibukját. A csörömpölés visszaparancsolta képzeletét az asztalhoz. És hogy az embere ne támadjon rá megint az állítólagos szórakozottsága miatt, úgy tett, mintha az üres edényekre várt volna. Fogta a tányért, a kanalat és a villát meg a levesestálat, és odakészítette a mosogató tál mellé. És hogy az urának eszébe se jusson faggatni, miért hallgatott olyan ‘hosszan, azt mondta: — Azt hittem, ott tartanak ebédre. — Mondták, maradjak, de vannak rá elegen — jegyezte meg az ura, és megtörölgette a száját. — Jobban ízlik az én főztem. Nekem beismerheted! — Hozzálátott az edények elmosogatásához. — Jobban — mondta, és felcsiholta a parazsat a csibukjában. — Ha Herminkéék megjönnek szabadságra, minden második nap csirkét vágok. Megnyerheted, meg is únhatod! — járt a kedvében. — A jót soha nem lehet megunni — állapította meg, és felállt az asztaltól. Megkereste az eldobott sapkáját. — Abból is megártó sok! — De a tyúklevestől még nem betegedett meg senki. A haldoklónak is azt adnak. Vigye el az ízét a másvilágra. Nekem egy jó nagy fazék tyúkhúslevest tégy be a koporsómba. Én elleszek ott azzal! — bökte meg kedveskedve a vállát. — Aztán majd ha a te tetemed fölött is csatnak azok a kétlábú vakondok, a régészek, még félreértik a fazekat. Világgá kürtölik, hogy megtalálták valamelyik régen volt ezred főszakácsának a csontvázát. Aztán az csak te leszel! — mondta a mosogatótál fölött. — Az ő bajuk, Herminkém, az istenit a tudós fejüknek! — No hiszen, nem is a tiéd. A baj ott kezdődik, hogy mint érdekességet, üvegbúrába teszik a csontvázadat, és múzeumba visznek. Úgy mutogatnak majd, mint ezredfőszakácsot. Mint cirkuszban a bohócot. — Látom, jó kedved van. No, jössz ki te is a kispadra? — fordult vissza az ajtóból. — Menj csak. Nekem még dolgom van. Majd utánad megyek — tessékelte ki finoman a konyhából. Csak egy villanásnyi ideig tartott a jókedve. Az ura kiment, csoszogott le a lépcsőn, füstölgő csibukja távolodó hajó kéményét juttatta eszébe, amelyet dologtalan bámészkodók a tenger partjáról néznek. A televízióban látta, hogy úgy kisebbedik a hajó füstölgő kéménye, ahogy távolodik a parttól. Aztán elmerül a vízben. xxx Nem iparkodott az ura után. Egészen lelassult a keze, hogy tovább tartson a munkája. És ennek is megvolt az oka. Délután forgalmasabb az út. A lányok egymásba karolva sétálnak fel s alá. A fiatal házasok látogatóba mennek a szülőkhöz vagy a komához. S úgy házalnak, hogy köszönnek ide-oda, zavarják őt a nyugalmában, vagyis a házát féltő tűnődésében. Azért sem szeretett vasárnap délután kiülni a ház elé, mert az ő oldalukon, de a másikon is szinte szünet nélkül folyt a szó, és nem tudott belőle felfogni semmit, mert neki nem volt olyan jó füle, mint az urának. De ha történetesen olyan lett volna, akkor sem hallhatott volna többet, mint úgy. Felkerekedni, mások körül ólálkodni meg isten ments lett volna az ura előtt! Mindegy, azért csak kiment, ha már megígérte. Miután rendet tett a konyhában, kisétált a házuk elé, és mukkanás nélkül leült a kispadra az ura mellé. Mozdulatlanul gubbasztott, sem a fejét, sem a derekát nem fordította. Csak a szemét járatta körbe-körbe. Követte az emberek útját. Hová tartottak, hol csoportosultak, hol beszélgettek a házukról. És olyan szívet szorongató indulattal figyelte őket, hogy időnként legszívesebben seprőt ragadott volna a kezébe, és mindenkit bekergetett volna az udvarába. Sem az úton, sem a kispadokon nem akart látni embereket! Pedig jöttek-mentek, nyüzsögtek körülötte zavartalanul. Frédi is elbicegett mellettük a kocsma felé. öregségére ő is egyedül maradt. Miklós, szegény Emőkéjük bátyja már régen otthagyta a szülői házat. Derék ember lett belőle. Elvégezte Kassán a gépiparit, és mint kiváló futballista, felküzdötte magát az első osztályú csapatba. Frédi soha nem volt beképzelt, de akkor magasan hordta az orrát. Büszke volt rá, hogy a keze alatt nevelkedett fiúból focista lett. Talán azért is tartotta olyan nagyra a Miklós gyorsaságát, ügyességét, mert őt bicegésre kényszerítette a gyermekkori szerencsétlenség. Sok pénzébe került, míg: a fiú az első osztályú csapatban játszott. Ha otthon futballoztak, ha idegenben, vérmes szurkolóként mindenüvé elkísérte a gyereket. Aztán abbamaradt a futball, s Frédi hétvégi utazgatása. Miklós megnősült. Letelepedett Szepsiben. Frédi a kocsmában töltötte el azt az időt, amit korábban a futballpályán. Akkor is oda tartott. Emőke szörnyűséges halála után gyakran kereste az italban a vigasztalóját. Addig sem vetette meg a pálinkát. Mint afféle agglegény, nem takarékoskodott, mesterségének meg a kocsma társaságát kívánó szenvedélyének élt. Bandi öngyilkossága azonban meg retten tette. Pártfogásába vette a koronákat, és segítette a szerencsétlen özvegyet. Emőke persze nem becsülte az igyekezetét, véget vetett az életének (gondolni sem jó rá!), s akkor megint sűrűn nyitogatta a kocsmaajtót. Mindig szeretett pálinka vagy bor mellett mulatni, dalikózni. Emőke halála után meghalt benne a dal. Csak búsult a kocsmában, nézett maga elé, s talán nem is hallotta a társasága nótázását. Fenékig ürítgette a poharát. Úgy itta le magát észrevétlen. Senkije sem volt rajta kívül. És az idő vele sem tett kivételt. Megöregedett, megráncosodott, mint a pondrós alma. A haja is kihullt a feje búbján. Ki más veszi pártfogásba, ha gondviselésre szorul? Hermin. Mindig csak Hermin. Főzz Hermin! Moss Hermin! Neveld a gyerekeket, Hermin! Mindig ő segített másokon. Rajta soha senki. Pedig neki is elkelt volna a segítség. Legféltettebb kincse, az új háza került nagy-nagy veszedelembe! Senki nem sietett a segítségére. Még az ura sem. Lehet, az orvoshoz őszinte lesz, ha majd leül az ágya szélére. Mert ha az urának mondta volna el a baját, mindjárt azt kérdezte volna, ki az illető, és ő képtelen lett volna megnevezni. De ha a szorongást, titkolt félelmét, nagyon indokolt gyanúját fel is tárta volna, megértették volna-e? Komaasszonya már csak közel áll hozzá, és őt beleavatta a gyötrelmébe. Aztán mit ért el vele. Valahányszor átszaladt hozzá, mindig kinevette, meg haragosan elmondta mindenféle bolondnak, s más, megnyugtatóbb szava nem is volt, csak az:- Verd ki ezt a marhaságot a fejedből, mert nem lesz jó vége! Kíváncsi lenne, hogyha az ő házát veszélyeztetné valaki, mit mondana? Szerencsés emberek, mert az ő emeletes házuk biztos kezekben van. Senki nem veszélyezteti. Nem pályáznak rá. Menyhért komája egész életében gond nélkül verte az üllőt a maga és a családja hasznára. És az élet rendje, hogy nem csupán a szipákoló fujtatót dobják ki a műhelyéből, ha kiöregedett és hasznavehetetlenné vált, hanem a mestert is. Eleresztették Menyhértet, vagy ahogy mostanában mondják, nyugdíjaztatták, s az emberfiának soha ne legyen ennél nagyobb baja. Vagy ott van Demeter Sándor. Délelőtt javában fuvarozta a követ. Riasztotta a csendet a házak közül, meg fárasztotta a traktorukat. Délután meg ünneplőbe bújva elvegyült az emberek között. Épült a másik új házuk. Fütyült a világra! De talán még Demeter Sándornál is szerencsésebb Bibók, aki megúnta a kispadot az egyik oldalon. Keresztül ment az úton, és átült a másikra. (Folytatjuk) 10
