A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 19. szám
Kövesd/ Szabó Marika, Csendes László és Horváth Lajos az előadás egyik jelenetében Színpadon látott bemutatóját vendégként Halasi Imre, a Miskolci Nemzeti Színház tagja, a Budapesti Színművészeti Főiskola negyedéves hallgatója rendezte. Nem tudom, de mindenképpen bízom benne, hogy a fiatal rendező-jelölt meghívása nem volt véletlenszerű, hanem legalábbis kisebbnagyobb magyarországi sikereken alapuló céltudatos „emberválasztás". Az Amphitryon áttételes mondanivalója, fentebb említett dramaturgiai összetettsége azonban hétpróbás művészi feladat elé állítana egy tapasztalt rendezőt is, nemhogy a sikeres rendezés „kulisszatitkaiban" egyelőre még nem minden tekintetben jártas és pályája kezdetén álló, bár tehetséges fiatalembert. Mert ez az előadás - nehéz szívvel mondom ki, de így van - az unalommá fásult koncepciótlanság iskolapéldája. A színpadi megjelenítés mozzanatainak láncolatában szinte kivétel nélkül a külsőségek, többnyire felületes színházi jegyek dominálnak. Hiányzik a történet mulatságosan keserű fintorainak felcsillantása és a darab világos műfaji besorolása. Hiba, hogy szinte az első percektől nyilvánvaló: elöbb-utóbb bekövetkezik a „happy end", ami mindent elsimít. . . AMPHITRYON Jeles írónk, Krúdy Gyula betűrendbe szedett álmoskönyve szerint „színházban lenni: kár". És bár nem hiszek az álmoskönyvekben, be kell vallanom, hogy az író mégoly alapozatlan előérzetei ez esetben - sajnos - nem voltak teljesen alaptalanok . . . Miről szól az Amphitryon? A lassan végéhez közeledő idei évadra kiadott műsortájékoztató kacagtató komédiának ígéri ennek az ókori mondának a felelevenítését körülbelül eképpen: Amphitryon király és hadvezér volt az ókori Thébában, neve azonban mégsem ezáltal vált híressé. Hírnevét feleségének, Alcmenének köszönheti, aki szépségével megigézte a hatalmas Zeuszt. A főisten nem késlekedett az asszony meghódításával, de kalandja során nem a saját képében jelent meg a szépséges királyné előtt, hanem Alcmene férjének, Amphitryonnak alakját öltötte magára. És hogy a történések sora még bonyolultabb s mulatságosabb legyen, arról a legügyesebb és legtalálékonyabb isten - Mercurius gondoskodik, aki számos égi és földi ügyben intézkedett határozottan és fondorlatos ügyességgel . . . Persze, aki nemcsak az Amphitryon tartalmát, hanem áttételes mondanivalóját is megpróbálja elmesélni, könynyen belegabalyodik, mintha megbabonázták volna a nyelvét. Realista vígjátékként értelmezve hamarosan kiderül, hogy hiányozni fog mesefényű lebeséges. Ha a mitológiai monda meseszerű fordulataiban túlhangsúlyozzuk a csodás elemeket, úgy elkallódik a népszerű NDK-beli szerző: Peter Hacks nyilvánvaló szándéka, mellyel - ha csak tünékeny pillanatokra is - az emberi alantasság, rosszindulat és kárörvendés sötét sarkait is fel-felvillantja. Kizárólagosan modern, lélektani vonalvezetés esetén viszont odalesz a darab groteszk játékossága. így hát bármenynyire könnyű léptű és játékos az Amphitryon, mégsem hagyja magát egykönnyen megközelíteni; így válik ez a vidám mitológiai történet P. Hacks szándékának megfelelően egy többszörösen összetett, korszerű dramaturgiai törekvés forrásává. Mindebből bizonyára kiviláglik, hogy nemcsak elmondani nehéz e kitűnő darab értelmét-lényegét, de legalább ilyen nehéz a színpadi megelevenítése is. Az Amphitryon kassai (Kosice) Thália Bemutató a MATESZ Thália Színpadán Amphitryon és Alcmene (Lengyel Ferenc és Kövesdi Szabó Marika) Jupiter és Sosias bölcselkedése (Csendes László és Cyurkovics Mihály) A rendezés, sajnos, nem Hacks szellemében dolgozik, nem kezeli a darabot jól formálható színpadi alapanyagként s így a megjelenítés gondosságában sem ágaztatja szét a szöveget. Halasi Imre, akár egy olvasópróbán, pusztán elmondotta színészeivel a szöveget. E nyilvánvaló látszathűség mögött azonban lényeges félreértés rejlik: Hacks nemcsak „elmondásra", hanem színpadi előadásra, azaz értelmezésre szánta darabját. A színészek többségükben — sajnos - beleilleszkednek ebbe a koncepciótlanságba. Igaz, valamennyien próbálkoznak egy ideig valamivel, ami legalább egy kicsit is hasonlítana a szerző által megírt szándékhoz, aztán elfáradnak, belefásulnak. Csupán az Alcmenét játszó Kövesdi Szabó Marika és Csendes László Jupiter szerepében tudják ebben az állóképhez hasonlító helyzetben életben tartani figuráikat. Színpadra lépésük mindig egyéni szint, „friss szellőt" hoz. Csendes László kedvvel formálja meg a hiúzléptű, ravaszgonosz főistent, akinek mindent szabad; Kövesdi Szabó Marika sikerrel próbálja megvillantani a férje által elhanyagolt feleség őszinte életérzéseit. A komédia többi szereplőit sem hibáztatom, inkább megérteni próbálom tanácstalanságukat. Lengyel Ferenc innen-onnan átmentett rutinmegoldásokkal próbálja átlelkesiteni a címszerepet, a Mercuriust alakító Horváth Lajos egészen más stílust képvisel a komédiázós és a fondorlatos cselszövés keverékét nyújtva. Cyurkovics Mihály minden bizonnyal többet gondol a csodás-mulatságos praktikák hálójában vergődő Sosiasról, mint amit a darab rendezői koncepciójában eljátszhatott. Tamás Jolán ezúttal néma szerepet kapott, Éjként csábos, találó mozdulatok varázslatával segíti a szerelmesek titkos kalandját. Tetszettek Platzner Tibor egész színpadot betöltő díszletei és Kopócs Tibor kifejező, a színészi játékot segíteni igyekvő jelmezei is. Kétségtelen, önmagában kiváló komédia az Amphitryon, ezért jó, hogy a kassai Thália Színpad révén közönségünk megismerkedhet Peter Hacksnak ezzel a darabjával. De pusztán ennyi kevés a sikerhez. M. P. (Bodnár G. felvételei) TANÚ-ÉVEK A közelmúltban jelentette meg a Madách Könyvkiadó Németh László életrajzi írásait Homályból homályba címmel. Az alábbiakban ebből a könyvből idézünk egy rövid részletet. A Tanú megindítását 1932 júniusában határoztam el. Ennél súlyosabb elhatározásra sem előbb, sem utóbb nem jutottam. A hármas útkereszt, melyről hosszú habozás után ebbe a végzetes következményű útba belevágtam, nemcsak írói pályámnak, de földi életemnek is legnevezetesebb pontja. Ha ezt az útkeresztet Csongor költőjeként én is allegorikus alakokkal akarnám benépesíteni; az első úton egy sima jambusú ficsúrt indítanék magam előtt (Sikerfi nevűt, hogy a múlt század irályából ki ne essünk), aki a „bölcsesség olajcseppjé"-vel kínál, s könnyed csapásán magasztaló esszékben és bő tiszteletdíjakban fürdőző pátriárkakort ígér. Az ő útján esélyeim az utolsó két-három évben, igaz, megromlottak. Szellemi életünk hatalmasságai már nem néztek olyan nagynénis jóakarattal rám, mint amikor első munkám (és első bűzbombáim) füstjéből minden jó törekvés harcos, de tisztelettudó lovagjaként kibontakoztam. A természetem bütykösebbnek bizonyult, mint arcom. A hallgatag alkukat, melyek fölolvasás és aláírás nélkül is kötnek — zöldségből vagy perfídiából? — nem látszottam észrevenni. Egymás után csaltam meg a kirakatokba állító szerkesztők várakozását, s egyre-másra vétettem a befogadó szokás ellen. A jóakarat „rossz idegeimben” egy kitörni kész ámokfutót szimatolt már, aki a mások számára még elviselhető égalj alatt véres késével egyszerre futni kezd, s válogatás nélkül nyitja meg a szövetséges vagy ellenséges bordaközöket. De ha a bizalmatlanság el is volt vetve körülöttem, a „bölcsesség olajcseppje" még pillanatok alatt segíthetett. Melyik fejedelemnek nincs szüksége vívóra, aki az ő keze helyett tud sebet lopni elérhetetlen köpenyek alá? A második út, hajlandóságomé, jóval elhagyottabb volt, mint az első. (...) Írókat magyaráztam verítékezve, amikor regény- és drámahősöket szülhettem volna mosolyogva. Könyörögtem, sugalltam, kapacitáltam, noha könnyebb lett volna teremtenem. (...) A harmadik út, melynek végül is nekivágtam, mind a kettőnél kevesebbet ígért. Annak, hogy egymagám írt folyóiratfélében adjam ki munkáimat — föl kellett merülnie már régen; hisz amit bujdosó utamon itt-amott elszórtam, szinte azonnal megsemmisült. Ha átengedte a cenzúra, s el nem temette a közönség, megfojtotta a szomszédság. Ebben a folyóiratban nemcsak a cenzor, a szomszéd is én lettem volna; aki egyik munkámon tüzet fogott, a „munkatárs” nem kedvetlenítette el. Amikor 1930-ban az Osvát kezéből kihullott Nyugat-ban sem találtam nyugodt fedelet, egykét barátomnak elő is hoztam e tanulmányfolyóirat tervét. Mindnyájan lebeszéltek: Szabó Dezsőt, kivadulást, bojkottot emlegettek. S ha lebeszéltek, igazuk volt. Aki ilyesmiben tanácsot tart, azt csak lebeszélni lehet: a megérett úgy sem kérdez. Az önálló folyóiratból egyelőre ilyesformán önálló rovat lett: így alkudtam ki elébb a Napkeletben az egyedül írt Kritikai Napló-i: majd hogy ott megsokallták az én szudétanémetes önkormányzatom, a Nyugat-ban a kortársaimról szóló arcképcsarnokokat. 15
